A kapitalizmus jelenleg az élet minden területét kannibalizálja: felfalja a természetet, működése elemészti az egyenlőség és az igazságosság alapelveibe vetett utolsó reményünket, szépen lassan elfogyasztja az egymásról való gondoskodás képességét, és kizsigereli a politika gyakorlatát – állítja Nancy Fraser politika- és társadalomtudománnyal foglalkozó filozófus.
Fraser feltérképezi a tőke falánk étvágyát, válságpontról válságpontra követve azt, az ökológiai pusztulástól a demokrácia összeomlásáig, az etnikai erőszaktól a gondoskodó munka leértékeléséig. Ezek a válságpontok a Covid19-ben érték el tetőpontjukat, amely precedens segíthet elképzelni azt az ellenállást, amelyre szükségünk van ahhoz, hogy véget vessünk ennek az önpusztító hajlamnak. Korunk kapitalizmuskritikáinak legelegánsabb, úttörő szintézise, 2022-es megjelenésekor instant klasszikussá vált – most pedig magyarul is elolvashatsz belőle egy részletet.
Nancy Fraser: Kannibál kapitalizmus – Hogyan falja fel a rendszer a demokráciát, a gondoskodást és a bolygót? (részlet)
Fordította Bakó Júlia
Előszó
Kannibál kapitalizmus: Mind megyünk a levesbe?
Olvasóimnak nincs szükségük rá, hogy kimondjam: bajban vagyunk. Ők már érzékelik, sőt a hátukon cipelik azokat a felsejlő fenyegetéseket vagy valóra vált gyötrelmeket, mint amilyenek a bénító adósságok, a bizonytalan munka és a veszélyben lévő megélhetés; az elapadó közszolgáltatások, az összeomló infrastruktúrák és a megerősített határok; a faji alapú erőszak, a halálos járványok és a szélsőséges időjárás – és mindezeket olyan politikai működésképtelenségek övezik, amelyek megakadályozzák, hogy megoldásokat találjunk ki és alkalmazzuk is őket. Egyikük sem újdonság, nem is készülök itt mélyebben kifejteni őket.
Ez a könyv inkább arra kínál lehetőséget, hogy lemerüljünk ezeknek a rémségeknek a forrásához.
Azonosítja, mi okozza a bajokat, és megnevezi az elkövetőt. Annak a társadalmi rendszernek a leírására, amely idáig juttatott minket, a „kannibál kapitalizmus” fogalmát használom. Hogy lássuk, miért találó ez az elnevezés, nézzük a két k betűs szót, amelyek alkotják.
A „kannibalizmusnak” számos jelentése van. A legelterjedtebb és legkonkrétabb: az emberi hús rituális elfogyasztása emberi lények által. A hosszú rasszista előtörténettel terhelt fogalmat kifordított logikával azokra a fekete-afrikaiakra használták, akik az európai imperialista hódítás célpontjaivá váltak. Ezért aztán van egyfajta elégedettség abban, ahogyan ezt a kifejezést ezúttal a kapitalista osztály leírására használjuk – egy olyan csoportéra, amely, mint arra könyvünk is rámutat majd, mindenki mást felfal maga körül. Ám a fogalomnak létezik egy további, elvontabb jelentése is, amely mélyebb igazságot tár fel társadalmunkról. A „kannibalizál” ige jelentése: megfosztani valakit vagy valamit egy működéséhez szükséges alapvető adottságtól vagy képességtől, valaki vagy valami más megteremtése vagy fenntartása érdekében. Ez, ahogyan azt látni fogjuk, megközelítőleg leírja a kapitalista gazdaság viszonyát a rendszer gazdaságon kívüli területeihez: a családokhoz és közösségekhez, élőhelyekhez és ökoszisztémákhoz, állami hatáskörökhöz és közhatalmakhoz, amelyek fenntartó feltételeit a gazdaság felfalja, hogy magát hizlalja.
A szónak emellett tulajdonítanak egy külön asztronómiai értelmet is: egy égitest akkor kannibalizál egy másikat, amikor annak tömegét a gravitációs vonzás erejével magába olvasztja. Ez ugyancsak pontosan
leírja azt, ahogyan a tőke a maga vonzáskörébe rántja a világrendszer perifériás területeinek természeti és társadalmi javait.
Végül pedig: ott van az uroborosz, az önmagát kannibalizáló, saját farkába harapó világkígyó, mely szintén jól szimbolizálja azt a rendszert, amely szerkezeténél fogva emészti fel önnön létezésének társadalmi, politikai és természeti feltételeit, amelyek egyúttal a mi létezésünk feltételei is. Mindent összevetve, a kannibálmetafora számos ígéretes utat kínál a kapitalista társadalom elemzésére. Arra ösztökél minket, hogy ezt a társadalmat intézményesült lakomaként értelmezzük, amelyben a főfogás mi magunk vagyunk.
Tisztáznunk kell ugyanakkor a „kapitalizmus” jelentését is. A szót általában olyan gazdasági rendszerek leírására használják, amelyek a magántulajdonon, a piaci cserén, a bérmunkán és a profitorientált termelésen alapulnak. De ez a szűk definíció inkább elhomályosítja, mintsem felfedi a rendszer igazi természetét. Úgy vélem, a „kapitalizmus” ennél többet jelent: egy olyan társadalmi rendet, amely hozzásegíti a profitorientált gazdasági rendszert ahhoz, hogy a gazdaságon kívül vadásszon a működéséhez szükséges ráfordításokra – a természettől és az alávetett embercsoportoktól kisajátított javakra; a krónikusan alábecsült vagy teljesen semmibe vett gondoskodási munka számos formájára; közjavakra és közhatalmakra, amelyeket a tőke egyszerre használ és megnyirbál; valamint a dolgozó emberek energiájára és kreativitására. Bár egyik sem tűnik fel vállalatok elszámolásaiban, ezek a javak az elkönyvelt profitok és nyereségek szükséges feltételei. A felhalmozás éltető alapjaiként ezek is a kapitalista rend alkotóelemei közé tartoznak.
Ennek megfelelően ebben a könyvben a „kapitalizmus” kifejezés nem a gazdaság, hanem a társadalom egy formájára vonatkozik, amely
a hivatalosként definiált gazdaságot felhatalmazza arra, hogy monetizált értéket halmozzon fel a befektetők és tulajdonosok számára,
miközben mindenki más gazdaságon kívül eső javait felemészti. A kapitalista társadalom ezeket a javakat, a kreatív képességeinket és a földet, amely fenntart minket, tálcán kínálja a tőkésosztályoknak anélkül, hogy az elfogyasztott és tönkretett javak pótlására vagy helyreállítására kötelezné őket. Ez pedig recept a katasztrófához. Akár az uroborosz, amely önnön farkát falja fel, a kapitalista társadalom is saját magát emészti fel. Önmaga destabilizálásának gyakorló hajtóerejeként időközönként válságokban robban ki, miközben rutinszerűen zabálja fel a létezésünk alapfeltételeit.
A kannibál kapitalizmus tehát az a rendszer, amelynek a jelenlegi válságot köszönhetjük. Igazság szerint ez a válságnak egy ritka válfaja, amelyben a falánkság több rohama ér össze. Amivel ma a több évtizedes financializációnak hála szembenézünk, az nem „egyedül” a tomboló egyenlőtlenségek és az alacsonyan fizetett kiszolgáltatott munka, vagy „mindössze” a gondoskodás és a társadalmi reprodukció ellehetetlenítése, vagy „csakis” a migráció és a faji alapú erőszak okozta válság. De nem is „kizárólag” ökológiai krízis, melynek során a felmelegedő bolygó halálos vírusokat szabadít ránk, vagy „pusztán” egy politikai válság, amelyet a kiüresedett intézményrendszerek, az erősödő militarizáció és a teljhatalmú urak térnyerése jellemez. Á, dehogy, ez valami sokkalta rosszabb: a társadalmi rend általános válsága, amelyben mindezek a csapások összeérnek, és fölerősítik egymást, azzal fenyegetve, hogy mindannyiunkat egészben lenyelnek.
Könyvem ezeknek a működési zavaroknak és erőviszonyoknak az összegabalyodását térképezi fel. Ha a kapitalizmusról alkotott nézeteinket kiterjesztjük a tőke étrendjének gazdaságon kívüli hozzávalóira, az közös keretbe rendezi mindazokat az elnyomásokat, ellentmondásokat és konfliktusokat, amelyek a jelen válságában összetalálkoznak. Ebben a keretben
a társadalmi igazságtalanság nem pusztán az osztályalapú kizsákmányolást jelenti, hanem ugyanígy a nemi uralmat és a faji vagy imperialista elnyomást is.
Mindezek egy olyan társadalmi rendszer szükséges velejárói, amely a társadalom újratermelését az árutermelés alá rendeli, és amely faji alapú kisajátításra támaszkodik a nyereséges kizsákmányolás érdekében. Ebben az értelemben a rendszer ellentmondásai nemcsak gazdasági, hanem gondoskodási, ökológiai és politikai válságokra is hajlamossá teszik azt. Ezek a válságok pedig napjainkban annak a hosszú ideje tartó tőkés tivornyának következtében virágoznak, amelyet neoliberalizmusnak nevezünk.
Végül, az én felfogásomban a kannibál kapitalizmus a társadalmi küzdelmek széles körét és komplex keverékét hozza mozgásba: nemcsak osztályküzdelmeket a termelés területén, de határküzdelmeket a rendszert alkotó térségek találkozásainál. Ahol a termelés a társadalmi reprodukciónak feszül, ott a közösségi és a privatizált, a fizetett és a fizetetlen gondoskodással összefüggésben keletkeznek konfliktusok. Ahol a kizsákmányolás a kisajátítás útjaiba fut, ott a „fajhoz”, a migrációhoz és az imperializmushoz kötődő küzdelmek ütik fel a fejüket. Hasonlóan, ahol a felhalmozás elér a természet kútjának legaljára, ott a kannibál kapitalizmus konfliktusai a föld és az energia, a flóra és a fauna, bolygónk jövője körül zajlanak. Végül, ahol a nemzetközi piacok és a nagyvállalatok a nemzetállamokkal és a nemzetközi kormányzás intézményeivel találják szembe magukat, ott a közhatalom formájára, erejére és hatáskörére nézve alakulnak ki küzdelmek. A jelenlegi válsághelyzet különféle szálai mind helyet kapnak a kapitalizmus tágabb keretrendszerében, amely egyszerre egységes és sokrétű.
Ezzel a keretezéssel felvértezve a Kannibál kapitalizmus sürgető létkérdést tesz fel: „Mind megyünk a levesbe?” Ki tudjuk találni, hogyan fegyverezzük le azt a társadalmi rendszert, amely a megsemmisülés karmai közé taszít bennünket?
Össze tudunk fogni annak érdekében, hogy szembeszálljunk a rendszer által teremtett komplex krízissel?
Nem „csak” a bolygó felmelegedésével, vagy „csupán” a közös cselekvés lehetőségeinek folyamatos erodálódásával, és „mindössze” az egymás iránti gondoskodásra való képességünk és a társadalmi kapcsolataink fenntartása ellen intézett támadással, esetleg „pusztán” az ezekből fakadó következmények aránytalan ráterhelésével a szegény, munkásosztálybeli és faji alapon elkülönített embercsoportokra, hanem azzal az általános válsággal, amelyben ezek az ártalmak összefonódnak? El tudjuk képzelni a környezeti-társadalmi átalakulásnak egy olyan emancipációs és ellenhegemonikus programját, amely megfelelően széles látókörrel és vízióval rendelkezik ahhoz, hogy társadalmi mozgalmak, politikai pártok, szakszervezetek és más közösségi cselekvők egész sorának küzdelmeit összefogja? Egy programot, amely a kannibált mindörökre nyugovóra helyezné? A jelenlegi helyzetben, úgy vélem, nem célozhatunk meg ennél kevesebbet.
Ahogy a kapitalizmusról való nézeteinket kiszélesítjük, úgy kell újragondolni azt is, hogy mi jöhet helyette. Hívjuk szocializmusnak vagy bármi másnak, az alternatíva, amelyet keresünk, nem célozhatja pusztán a rendszer gazdaságának újjászervezését. Újra kell szerveznie a gazdaság kapcsolatát mindazokkal a javakkal, amelyeket a rendszer jelenleg kannibalizál. A termelés és a társadalmi reprodukció, a magántőke és a közhatalom, valamint az emberi társadalom és az emberen túli természet közötti kapcsolatokat kell tehát újraalkotni. Bár ez merész vállalkozásnak tűnhet, mégis ez az egyetlen reményünk.
Nagyot kell gondolnunk ahhoz, hogy legyőzhessük a kannibál kapitalizmus vágyát arra, hogy mindannyiunkat egészben lenyeljen.
Fotó: Open Books