Orson Scott Card a kortárs sci-fi- és fantasyirodalom egyik legnagyobb alakja, számtalan díj nyertese, több kritikai és közönségsikernek örvendő sorozat szerzője az Ender-szériától a Homecoming és az Alvin sagáig. 2013-ban azonban, noha leghíresebb könyve, a Végjáték több évtizedre rúgó kudarcsorozat után végre utat talált magának a szélesvászonra, sokkal inkább nézeteitől, mint írói kvalitásaitól volt hangos a média. Card ellenzi az azonos neműek házasságát (illetve a köztük lévő intim kapcsolatot úgy általában), ennek pedig nem fél folyamatosan és határozottan hangot adni – ezzel idén végképp kihívta maga ellen az LMBT-közösségek és egyenjogúsági szervezetek haragját, akik készülő művei és a Végjáték filmadaptációjának bojkottjára szólították fel olvasóikat, követőiket. A kifakadások, felháborodások, vélemények és ellenvélemények, cikkek és ellencikkek tengerében felvetődik néhány érdekes kérdés. Mennyire választható el egymástól az alkotás és az alkotó? Van értelme bojkottálni egy művet, amiben alkotójának kifogásolt nézetei nem érhetők tetten? És ha már itt tartunk, miért nem érhetők tetten? Hogy lehet, hogy egy író személyes véleményének homlokegyenest ellentmondani látszik könyveinek üzenete?
Card nem most kezdte hangoztatni homoszexualitás-ellenes nézeteit: az első nyilvános kritikák 1980-ban érték, miután megjelent Songmaster című, egy tragikusan végződő melegszerelemről szóló sci-fije (egyébként ezt a témát általában nem veti fel a könyveiben, bár van még egy kivétel: tavalyelőtti novelláját, a Hamlet’s Fathert a homoszexualitás és a pedofília szándékos összekapcsolásával vádolták). A szerző az évek, évtizedek során számtalan cikket, esszét írt az azonos neműek közti intim kapcsolatok „természetellenes”, „antiszociális”, és „társadalomra veszélyes” mivoltáról. Egy 2004-es írásában azt fejtegette, hogy a homoszexuálisok gyűlölik magukat, és „aberrációik” törvényszerűen valamilyen szexuális természetű gyerekkori trauma (molesztálás, nemi erőszak) következményei. Nézeteit az utóbbi években egyre gyakrabban hangoztatta, 2009-ben pedig aktív tagja lett az azonos neműek házassága ellen kampányoló National Organization for Marriage nevű csoportnak – Card a „halálos ellenségének” titulált minden kormányt, ami egy ilyen házasság lehetőségét legalizálja.
Az első idei botrány még nem is annyira a Végjáték, mint inkább a Superman miatt robbant ki. A DC Comics, ami egyébként is tűz alá került messze nem eléggé diverzifikált képregényei miatt a 2011-es reboot után, év elején jelentette be, hogy Card lesz az Adventures of Superman című új képregénysorozat rotálódó alkotógárdájának egyik tagja. Tekintve, hogy az Acélember az abszolút megtestesítője a jónak és a szabadságnak, LMBT-aktivisták online petíciót indítottak, hogy rávegyék a DC-t Card menesztésére. A kiadó egy ideig állta a sarat a rohammal szemben, és igyekezett elválasztani az író személyes nézeteit a készülő comictól, de nem sokkal azután, hogy a Card mellé választott rajzoló, Chris Sprouse márciusban a negatív médiavisszhang miatt, ami érzése szerint elnyomná a kész művet, kihátrált a projektből, a DC is bedobta a törölközőt. Card történeteit „bizonytalan időre” parkolópályára tették, és inkább felvették helyette írónak Jeff Parkert. 
A Végjátékot gyártó stúdió, a Lionsgate fejesei többször maguk is nyilatkoztak róla, hogy a Card elleni közhangulat alááshatja a film sikerét – valószínűleg ennek köszönhető, hogy az író nem vett részt a film népszerűsítésében a stáb többi tagjával a nyári Comic-Conon. Júliusban egy LMBT-csoport, a Geeks OUT bojkottra szólított fel a Végjátékkal szemben, mondván, hogy meg kell akadályozni, hogy egy ilyen nézeteket valló alkotó tovább mélyítse a zsebét a filmből származó részesedésekkel. A stúdió nemrég egyértelművé tette, hogy Card még a ’90-es években megkapta a pénzt a Végjáték adaptációjáért, a bevételből pedig a szerződése alapján nem jár neki százalék, ezért a filmnek sem a bukása sem a sikere nem fogja őt közvetlenül érinteni (emellett, természetesen, látványosan elhatárolódtak Card személyes nézeteitől), de az elvi alapokra helyezkedő Geeks OUT-ot ez nem hatotta meg. Egyébként az LMBT-közösségen belül sem ért mindenki egyet a bojkottal: a nyíltan meleg, Oscar-díjas forgatókönyvírő, David Lance Black (Oscarját a Milkért, egy melegjogi aktivistáról szóló filmért kapta) a Végjáték elenni támadást elpazarolt erőforrásnak nevezte, amit sokkal fontosabb és konstruktívabb célokra is fel lehetett volna használni.
A film közepes kritikai fogadtatásra talált, pénzügyi mutatói egyelőre igen visszafogottak. Nehéz megítélni, hogy a bojkott mekkora hatást fejtett ki a pénztáraknál, de a 110 millió dolláros költségvetéssel szemben álló első hétvégi 28 milliós bevételnek aligha örül a stúdió. Főleg, hogy következő hétvégén érkezik a mozikba a sokkal nagyobb sikerre számító új Thor, ami nyilván még inkább elnyomja majd az eredményeit.
Magyarországon élő magyar, fehérbőrű, heteroszexuális, ateista férfiként engem nehéz faji/szexuális/vallási/nemi vagy bármilyen más alapon elnyomni, így nem feltétlenül könnyű átéreznem az ilyesmit – és noha közvetett tapasztalataim vannak olyan ismerősökön keresztül, akiket a téma valamely szempontból érint, az nyilván nem ugyanaz. Mégsem tudok nem véleményt mondani, és azt Lance Blackkel egyetértésben kell tennem. Avagy nem biztos, hogy az intolerancia elleni harc leghatékonyabb módja egy olyan mű elleni fellépés, ami még nagyon visszafogottan vagy áttételesen SEM türközi ezt az intoleranciát (azt egyébként az aktivisták is készséggel elismerik, hogy a bojkott célja nem az alkotás, hanem az alkotó). Sőt, a Végjáték, és általában, az egész Ender-saga, különösen A holtak szószólója, sokkal inkább szól a mindenféle másság elfogadásáról, mások megértéséről és ennek a megértésnek az ABSZOLÚT szükségességéről. Az Endert érintő egyik személyes tragédia éppen abból ered, hogy megszereti az ellenségét, mert, ahogy kifejti, csak úgy tudsz legyőzni valakit, ha megérted őt. Márpedig ha valakit igazán, mélyen megértesz, akkor nem tudod nem szeretni, hiszen valahol ugyanolyan vágyak, félelmek és érzelmek hajtják, ugyanolyan EMBER, mint te magad. Ebből akár LMBT-szlogen is lehetne. 
A Children of the Mindban Ender és társai egy másik fajjal készülnek felvenni a kapcsolatot. Az idegenek olyan felfoghatatlanul, riasztóan mások, hogy a legelemibb kommunikáció lehetősége is kérdéses, viszont igen fejlett, pusztító technológiával rendelkeznek. Ender így fordul egyik társához, annak egyre növekvő aggodalmára reagálva a rejtélyes, hatalmas és furcsa idegenekkel kapcsolatban: „Honnan tudod, hogy ők nem reszketnek a félelemtől?” Card a könyveiben mindig is tisztában volt vele, hogy minden éremnek két oldala van, és mindig meg is mutatta mindkettőt. Művei fókuszpontjában rendre a moralitás áll, ami komplex szituációkban kerül tűz alá, ritkán fekete-fehér, jó vagy rossz karakterek motivációi, céljai és érzelmei következtében. A Végjáték épp olyan jó példa erre, mint a Múltfigyelők, ami az időutazás problematikáját elsősorban erkölcsi szempontból vizsgálja, vagyis fő témája nem a „mit tegyünk” és a „meg tudjuk-e tenni”, hanem a „van-e jogunk megtenni” kérdés körül rajzolódik ki.
A Végjáték és folytatásai, ha valamire, hát éppen a toleranciára tanítanak, bár hogy ennek iróniája mennyire egyértelmű Card számára, afelől vannak kétségeim. Az író az utóbbi hónapok felhördüléseit követően mindenesetre visszavonta néhány korábbi megjegyzését, és kilépett az említett National Organization of Marriage-ből, de hogy ezt mennyire tette saját belátása szerint, és mennyire a stúdió nyomása alapján, azt nehéz megmondani. Azért hozzáfűzte, hogy ő maga is elvárna némi toleranciát a véleményével kapcsolatban, ami (ti. az intolerancia toleranciája) némileg demagóg. És ennek az egész médiaviharnak van egy tipikusan szomorú aspektusa: mindkét fél erős érzelmektől hajtva cselekszik, és egy jottányit sem enged. Carddal nincs mit tenni: egy bigottra nem lehet észérvekkel hatni, ahogy a dogmákat sem lehet „cáfolni” – az ő nézeteit idővel meghaladja majd a világ, ahogy arra a filmet védő Harrison Ford is rámutatott. Viszont az LMBT-közösségek kifinomultabb, intelligensebb, elegánsabb eszközhöz is nyúlhattak volna az „izomból” való bojkottálásnál. (Egyébként, ha már a céljuk az, hogy ne juttassák pénzhez Cardot, inkább a könyvet kellett volna megcélozniuk, ami után ténylegesen kap részesedést, és ami a film kapcsán most ismét az eladási listák élére ugrott.)
Egy ügyes, kreatív kampányban saját könyveinek üzenetét fordíthatták volna Card ellen, saját kritikai- és közönségsikereivel tehették volna semmissé másságellenes kirohanásait – az valószínűleg kevésbé zajos publicitással, viszont több érdemi, ne adj Isten, konstruktív beszélgetés, vita generálásával járt volna. Ráadásul rendkívül érdekes, tanulságos lehetett volna. Mert számomra még most is meghökkentő, hogy valaki, akinek a művei ilyen üzenettel bírnak, ilyen érzelmi intelligenciával rendelkeznek, valójában ilyen merev és szűk látókörű legyen.
