Férfiuról szólj nékem, Múzsa, ki sokfele bolygott
s hosszan hányódott, földúlván szentfalu Tróját,
sok nép városait, s eszejárását kitanulta,
s tengeren is sok erős gyötrelmet tűrt a szivében,
menteni vágyva saját lelkét, társak hazatértét.
(Homérosz: Odüsszeia, Devecseri Gábor fordítása)
A homéroszi Odüsszeia első mondata, sőt legelső szava minden irodalmi GPS-nél erősebben eligazítja az olvasót abban a tekintetben, hogy a felütést követő huszonnégy ének kinek a kalandjait meséli el. A címadó Odüsszeusz a ravaszság, a találékonyság, az emberi kíváncsiság és a kalandozás szimbóluma lett, Homérosz műve pedig (az Iliásszal együtt) az európai kultúrkör, azon belül pedig az európai irodalom egyik alapműve. Érdemes újraolvasni, mit írt Babits Mihály Az európai irodalom története című kultúrtörténeti munkájában a két eposzról:
„Az Odüsszeia nemcsak a családi és kalandregény őse, mint az Iliász a hőskölteményé és lovagregényé. Mélyebb és modernebb modernsége van. Fantasztikus és lírai íze valami feminin jelleget ad neki. A férfiharcokat itt csak hírből halljuk; az istenvilág is távolabb kerül, és szellemeiben hat. Annál fontosabb az asszonyi világ, a háztartások élete, családi viszonyok. Már Bentley mondta, a nagy filológus, hogy ’az Iliászt inkább férfiaknak írták, az Odüsszeiát inkább asszonyoknak’. És egy modern angol író, Butler, érvek tömegével próbálja bizonygatni, hogy az Odüsszeiát tényleg asszony írta!”
Babits elemző műve 1936-ban jelent meg először, és akire az idézett utolsó mondatban utal, az nem más, mint Samuel Butler, aki 1897-es megjelenésű The Authoress of the Odyssey című kötetében nem kevesebbet állított, minthogy a jól ismert művet valójában egy szicíliai nő írta. Elmélete azóta sem igazán talált követőkre, az viszont egészen biztos, hogy az elmúlt bő húsz évben számos olyan – főleg angolszász – szerző akadt, aki arra vállalkozott, hogy újrameséli a férfiak által dominált görög mítoszokat, eposzokat, hőstörténeteket. Az évszázadok óra rögzült fókuszponton olyan szerzők változtattak a 2000-es évek elején, mint Ursula K. Le Guin (Lavinia), Amanda Elyot (The Memoirs of Helen of Troy) vagy épp Margaret Atwood (Pénelopeia), akik a nagy ókori mítoszokban szereplő nők (a fenti szerzők esetében Trójai Heléna, az aeneisi Lavinia, valamint Pénelopé) történeteit mesélték újra.
A Pénelopeia eredetileg 2005-ben jelent meg, és Atwood a Canongate Books nevű kiadó felkérésére vállalta, hogy megírja az Odüsszeia irodalmi variánsát a Canongate Myth Series sorozatba, amelynek szerzői listáján amúgy olyan nevek találhatók még, mint Olga Tokarczuk, David Grossman vagy Ali Smith. Magyarul először 2007-ben egyszer már megjelent a kisregény Géher István fordításában a Palatinus kiadónál, most pedig a Jelenkor adta ki a második, javított kiadást.
Az Odüsszeiáról szólva már-már természetes, hogy mindenki a főszereplő kalandjaira asszociál, de nem szabad elmenni a tény mellett, hogy
az eposz tele van izgalmas, ellentmondásos és emlékezetes női alakokkal.
Ott van rögtön a hős útját egyengető „bagolyszemü Pallasz Athéné”, az asszonyi hűség jelképévé nemesedett és merevedett „okosszivü Pénelopé”, a trójai háborút kirobbantó Szép Heléna, és persze nimfák, szirének, istennők (ld. „bűvöletesmérgű Kirké”). A Canongate vállalkozása annyiban nem volt különösebben forradalmi, hogy a női szemszögből újramesélt klasszikusoknak azért jó pár előképe volt már az angolszász irodalomban (igazodási pontnak elég talán említeni az Angela Carter-féle A kínkamra és más történetek című novelláskötetet), ilyenformán tehát Atwood nem talált fel semmi újat, csupán annyit tett, hogy felerősítette az odüsszeuszi történet női hangjait. Közülük is a leginkább a spártai királylány, Pénelopé, valamint az Odüsszeusz és fia, Télemakhosz által felakasztatott tizenkét szolgálólány történetszálára koncentrált. Pénelopé E/1. személyű elbeszélését és így a főcselekményt időről időre a szolgálólányok kórusa szakítja meg és egészíti ki – kötélugró mondóka, ballada vagy épp kultúrantropológiai előadás formájában.
Atwood játékos hajlama átüt a szövegen,
ugyanakkor fricska részéről az is, hogy Pénelopé hangját már csak akkor erősíti fel, amikor jó ideje halott (a hádészi tartózkodása a végtelenbe nyúlik, de legalábbis a 20. századig, hiszen az alvilági berkekig is eljut egy bizonyos Marilyn meg Adolf híre). Egyéni narrációja időzítését mindenesetre azzal magyarázza, hogy halála után került minden tudás és információ birtokába, még ha ezek leginkább csak tényfoszlányok is voltak: „A halál messze túl nagy ár a kíváncsiság kielégítéséért, mondanom se kell”. Ebből az egy mondatból is látszik, hogy Atwoodtól távol áll minden archaizálási kísérlet, írói nyelve közel áll a hétköznapi beszélthez, gördülékeny, könnyen befogadható. Mindez összhangban van Atwood hősábrázolásával is, szereplői ugyanis fennköltek helyett inkább gyarlók és hétköznapiak, tetteiket pedig az énekmondók nagyítják fel és színezik ki. A történet egyik kulcsmomentuma éppen a legendagyártás; ez jól rezonál a 21. század valóságábrázolására, amikor fogyasztóként nem is olyan könnyű szétszálazni a dezinformációt a tényektől. Nem volt ezzel másként Atwood Pénelopéja sem:
„Viaszt öntött tengerészei fülébe, mondta valaki, amikor elhajóztak a félig madár, félig asszony szirének szigete mellett, akik a szigetükre csalogatják és felfalják a férfiakat; Odüsszeusz azonban az árbóchoz köttette magát, hogy hallhassa az ellenállhatatlan sziréndalt, és mégse ugorjon a vízbe. Dehogyis, mondta másvalaki, csak egy első osztályú szicíliai kuplerájba tért be, ahol a hölgyek híresek voltak a muzikalitásukról és a tolldíszes ruhakölteményeikről.
Magam sem tudtam, mit higgyek.”
Ráadásul magának Pénelopénak is meg kell küzdenie a korabeli álhírgyártókkal, akik azt rebesgetik róla, hogy Odüsszeusz húszéves kalandozása alatt nem is volt olyan hűséges, mint azt állítja, és egyik-másik kérőjét igencsak közel engedte magához. Pénelopé következetesen tagadja a vádakat, racionális megfontolásból csak hitegette a kérőket, tizenkét szolgálólányát pedig csak arra használta, hogy kifürkéssze az aranyásó ifjak valódi szándékait.
A lányok kórusa pontosan ezért egy merő vád Pénelopé ellen,
hiszen végeredményben őt okolják erőszakos halálukért, pontosabban azért, hogy nem akadályozta meg, hogy a férfiak felakasszák őket („megöltél minket / megbíztunk benned”; „a mi vétkünk szálka / a te bűnöd gerenda”). Énekükből süt az alacsony társadalmi rétegek kiszolgáltatottsága: azoké a gyereklányoké, akiket már nagyon fiatalon munkára fognak, akiket kényükre-kedvükre megerőszakolhat bárki a gazdák vagy azok rokonai és barátai közül, akiknek az élete a semminél is kevesebbet ér. Erős ellentét feszül a női szereplők, de nemcsak Pénelopé és a szolgálólányok, de Pénelopé és Szép Heléna (itt: Helené) között is. Utóbbi Atwoodnál egy kevély, üresfejű, de annál céltudatosabb szépség, aki fullánkos megjegyzésekkel porig rombolja unokatestvére, a spártai királylány énképét és önbecsülését („Nagy tehertétel az isteni szépség. Téged szerencsére megkímélt ettől a sors!”), de szintén nincs igazi érzelmi kapcsolat Pénelopé és najád anyja, vagy épp Pénelopé és az öreg dajka, Eurükleia között – ez a bizalomhiány utóbb különösen végzetesnek bizonyul. (Atwood regényeinek nőalakjairól ITT írtunk korábban.)
A Pénelopeia mindent összevetve
nem a női szolidaritás, sokkal inkább az egyéni találékonyság regénye.
A homéroszi Odüsszeia Pénelopéja alapvetően egy passzivitásra ítélt karakter, aki mást sem tesz, mint a férjét várja, visszaveri a kérők ostromát, és megtévesztésül apósa halotti leplét szövi és bontja vissza éveken keresztül. Személye igazán csak Odüsszeusz fénytörésében érdekes, ezzel szemben Atwood nem felejti el kiemelni, hogy Pénelopé egy igazi self-made-woman, aki saját eszének, leleményességének köszönheti, hogy egy hosszú évekig fennálló vészhelyzetben állta a sarat: „Most már én irányítottam Odüsszeusz kiterjedt birtokait, egyes-egyedül. Ilyen feladatra a legkevésbé sem készítettek fel lánykoromban. Végtére is spártai királykisasszony voltam, és a munka másokra tartozott”. Pénelopé egy bálványdöntögető, aki nemcsak híres férje nimbuszát kérdőjelezi meg következetesen („Mindig olyan meggyőző volt. Sokan elhitték, hogy az ő verziója az eseményekről egyenlő az igazsággal, plusz-mínusz egy-két gyilkosság, egy-két csábító szépség, egy-két egyszemű szörnyeteg. Még én is hittem neki, időnként.”), de a görög mitológia egyik legkarakteresebb női szereplőjéét, Szép Helénáét is, akinek szerinte tömegek halála szárad a lelkén („Miért is nem tudott normális életet élni? Azt már nem – a normális élet unalmas, őt pedig csiklandozta a becsvágy. Nevet akart szerezni magának. Arra vágyott, hogy kitűnjön a nyájból.”).
Pénelopé vádjaitól így jutunk el aztán azokig a vádakig, amelyekben éppen neki rónak fel hűtlenséget, árulást és gyilkosságot. A kör a tizenkét szolgálólány állításaival tehát bezárul – ezért is kár, hogy az ő száluk már-már jelzésértékűen, csaknem kidolgozatlanul jelenik meg a kisregényben, pedig az ő nézőpontjuk kibontása, még ha a formai játékosság rovására is ment volna, tovább gazdagította volna a Pénelopeia nőképét. Az igazán meglepő, hogy Atwood zárásként egyfajta homéroszi passzivitásra utalja hősét, miközben Odüsszeusz és Helené folyamatosan újjászületnek, és élvezettel lubickolnak a múló századok folyamatosan változó szerepköreiben. Pénelopé viszont nem újjászületni akar, hanem a saját verzióját elmesélni a történtekről, felülírni a homéroszi történetet vagy legalábbis felmutatni annak egy variánsát: „És mi lett belőlem, amikor a hivatalos változat összeállt? Tanulságos legenda. Bot, amivel ütni lehet más asszonyokon”. Atwood a Pénelopeiával alapvetően nem írta újra a már jól ismert történetet, nem változtatott hőse szándékán és pozícióján (mint tette például Szabó Magda A pillanat című regényben Creusával). Kisregénye egyfajta gyónásként és vezeklésként is felfogható, amelyben Pénelopé vallomásszerűen, mégis tudatosan a mitológiai fake news-ok között próbál rendet tenni – de ha őszinték akarunk lenni, valójában csak egy újabb verzióval bővíti annak kimeríthetetlen tárházát.
