„Figyelem a mezőket, a réteket, az erdőket, az eget, vagy a mezők, a rétek, az erdők és az ég figyel engem, pont úgy, mint a szakadék, amit, ha sokáig nézel, egyszer csak ő kezd el nézni téged, vagy ilyesmi, erről mesélhetnék, erről akár itt és most mesélhetnék, miközben az ablak előtt minden elrohan mellettem, miközben én meg se moccanok, és az idő – az idő nekem dolgozik, az ablak előtt szállnak az évek, de itt belül minden velem vár.” Ez a hosszú mondat készíti elő azt az alaphelyzetet, melyben a regény én-elbeszélője az olvasó elé tárja a történetét. Az öngyilkosság problematikája itt nem az életéről lemondó szubjektum nézőpontjából, hanem annak a szemszögéből jelenik meg, aki öngyilkosság miatt veszít el valakit. Az egyes szám első személyben megszólaló narrátor ez esetben Marie, a nővére annak a húszéves lánynak, aki ismeretlen okból véget vet az életének. A nővér is nagyon fiatal, mindössze huszonhárom éves, és a vonaton ülve,
a jármű zakatoló kattogásának ritmusára igyekszik számot vetni a történtekkel, próbálja megérteni húga döntését,
és felgöngyölíteni kettőjük közös történetét.
A vonatfülke a szembenézés terévé alakul, az elrobogó táj pedig a múlt, amit meg kell érteni, újra kell értelmezni ennek a váratlan és tragikus eseménynek a hatására. A kiemelt idézetben is megjelenő kettősség (a vonat mozog, de a benne ülő mégiscsak egyhelyben van) strukturálja a történetet, hiszen egyrészt töredékesen feleleveníti a múltat, tehát mozog az időben, másrészt pedig leplezetlenül megmutatja, mi zajlik itt és most az elbeszélő tudatában. Marie azért is különleges narrátor, mert testvére halála után elveszíti látásának egy részét, és beszédkészségét is (leharapja a nyelvét, és kiszúrja a szemét, hogy a regényben jelen levő, a kiszolgáltatottságot és a fájdalmat a legdurvábban, nyers radikalizmussal ábrázoló vonulat is helyet kapjon), minden, amit leír és végiggondol, távol esik a többi ember véleményétől és hatásától, de távol van magától a világtól is, hiszen a lány fontos érzékszerveitől fosztotta meg magát ‒ utazása igy egy rendkívül szuverén, belső úton halad.
A szöveg folyamatosan kering a konkrét eset, az öngyilkosság körül, de hogy mi történt pontosan, az csak az apróbb történetdarabkák összeillesztése után lesz egyértelmű, viszont az, hogy miért történt, végül soha nem derül ki, nem nyer értelmet, sem a testvér, sem az olvasó számára. A hosszabb-rövidebb, egymásra úszó történetdarabkákban az emlékezés folyamán feltárul egy család életének vázlata, szereplői a szilárd bástyaként viselkedő báty, a családot elhagyó anya, a szeretettel és törődéssel teli apa, és a két lánytestvér, az elbeszélő, Marie, és az öngyilkosságot elkövető Madlenka, akik furcsa szimbiózisban élik gyermek- és kamasz-, majd fiatal felnőtt korukat is. A fiatal elbeszélő és családjának korábbi sorsa, történetei filmszerűen peregnek, töredékes és asszociatívan kapcsolódó képekként bukkannak fel, melyek között éles, a filmre jellemző vágások találhatók, így a vonatút valamiféle road movie-vá is válik.
A család története az elbeszélő szemszögéből jelenik meg, ugyanúgy, ahogyan a csehországi, beazonosíthatatlan és következetesen Dögfalvaként emlegetett unalmas kis falu is, ahol a lányok felnőnek, s mely egyszerre a védettség, az unalom és a kisszerűség világa is. Ebből a közegből már gyerekkorukban látványosan kilógnak, nem találják a helyüket. A szoros testvéri kapcsolat és a nehézségek ellenére is sok idilli vonással jellemezhető gyerekkor bemutatása mellett az öngyilkosság mint jelenség áll a fókuszban. Az elbeszélő mániákusan vissza-visszatér ide, és könyvekre, statisztikákra hivatkozva próbálja megérteni, elfogadni, elgondolhatóvá tenni azt az abszurdnak tűnő, de talán bizonyos szempontból méltányolható jelenséget, amikor valaki önmaga választja azt, hogy lemond az életről. A statisztikák, az elkövetési módok, a sikerességi mutatók, az akasztás lefolyása, a fulladás fajtái, a pisztolylövés, a magasból való leugrás mind előkerülnek, és meglehetősen morbidnak hathatnának, ha nem lenne világos az első laptól kezdve, hogy
itt valaki a megérthetetlent akarja megérteni, és ehhez minden követ megmozgat, nem riad vissza semmitől.
Egy ilyen, az öngyilkossággal direkten foglalkozó bekezdésben kerül elő például egy magyar vonatkozás, Seres Rezső világhírű szerzeménye, a Szomorú vasárnap, mely Gloomy Sunday címen az egész világot meghódította, s mely sokak szerint tovább rontotta az öngyilkossági mutatókat. Itt kiderül az is, maga Seres hogyan vetett véget hányatott életének: „1968 januárjában Budapesten kiugrott az ablakon. Nem tudom, hányadikról, valószínűleg nem a hatodikról, és biztos, hogy nem a hetedikről. Túlélte. Vége a dalnak, halk surrogás, ahogy halkan surrog a gramofon, ha leáll a lemez. Rezső már nem fekszik a földön. A kórházban, ahová bevitték, dróttal megfojtotta magát.” Az elbeszélő félelmetesen közel megy a témához, az öngyilkossághoz,
olyan közel, hogy az már saját életét veszélyezteti.
Irtózatos erőfeszítéseket tesz, hogy meg tudja érteni, miért választja valaki ezt a módját a halálnak. Szinte a bőrébe akar bújni egy-egy öngyilkosnak, hogy megérthesse húga döntését, és átélhesse a fájdalmat, amivel feltehetőleg küzdött a döntés meghozatalakor. Visszatérő motívum annak a lánynak a halála, aki egy metrómegállóban feküdt a sínekre. A narrátor minden oldalról körüljárja és végiggondolja a helyzetet, meg akarja érteni a lépést, és érezni akarja, mit érezhetett a lány, halántékával a sínen, a közeledő metrószerelvény láttán. Közel megy a szakadékhoz, bele is bámul, a szakadék pedig visszanéz rá, Nietzsche ezzel kapcsolatos gondolatait („Ha szakadékba nézel, a szakadék is visszanéz beléd.”) is parafrazálja már a bevezetőben.
Olyannyira közel megy ehhez az örvénylő mélységhez, hogy majdnem bele is szédül, szuicid késztetései közé tartozhat, mikor egy ceruzával átdöfi az egyik szemét ‒ ha meg nem értheti, legalább át akarja élni a fájdalmat. Bár az olvasó mindvégig az ő tudatán keresztül tájékozódik ebben a nyomasztó, mégis humorral és iróniával, cinizmussal teli, sokszor egészen költői, máskor kifejezetten vulgáris szövegben, azért más viselkedésmódok is felbukkannak a történetben. A végtelenül toleráns, és a család számára az abszolút biztonságot jelentő báty reakciója például a megbékélés, ahogyan egy ponton ezt el is mondja testvérének: „Hogy volt választási lehetősége. Én már így fogom fel. Így döntött, joga volt hozzá.
Nem kell, hogy értsem, nem kell egyetértenem vele, nem az én dolgom. Csak respektálhatom a döntését.”
És mintha éppen ezeknek a mondatoknak a hatására kezdődne meg valamiféle kilábalás ebből a mély, sötét traumából. Bár az elbeszélő sokszor emlegeti a zsákutcát (ami egyben az öngyilkosság kiindulópontja is lehet), az ő kocsija végül nem ide fut, képes visszafordulni a semmibe és az önfelszámolás irányába haladó útról. Vonatútja és az ezzel párhuzamos emlékezeti út is változó ritmusú, kiszámíthatatlan és rendetlen, épp, mint a hullámzó fájdalom, mely bármikor, bármekkora intenzitással maga alá gyűrheti az embert.
Az Akkor nekem annyi! nem erkölcsi dilemmaként vizsgálja az öngyilkosságot, nem az érdekli, jogunk van-e hozzá, nem moralizál, igazából nem is az öngyilkosra fókuszál elsősorban, hanem arra, aki utána itt marad. A gyász folyamata, az ezzel való munka, a feldolgozás minden halál esetében fájdalmas és embert próbáló feladat, de különösen igaz ez akkor, ha valaki önmaga dönt úgy, hogy szeretne meghalni. Ilyenkor az életben maradókban hatalmas a lelkifurdalás, rengeteg a kérdés, főleg azzal kapcsolatban, hogyan tudták volna megakadályozni azt, ami történt. A könyv elbeszélője felveti ezeket a problémákat, azonban idővel látni kezdi, hogy
vannak kérdések, melyekre nem lesznek válaszok soha,
és ez majdnem elviselhetetlen számára. De Lucie Faulerová könyve mégsem kizárólag sötét alagút, szurokfekete kétségbeesés, mert felcsillan benne az újrakezdés reménye, a belenyugvás és az elfogadás békéje is.
