Marie nem hétköznapi lány, ahogy az élet sem hétköznapi próbáknak vetette alá. Meg kell birkóznia egy családi tragédiával, amely majdnem tönkreteszi őt magát is. Hogyan tudja túlélni nővére öngyilkosságát? A vele robogó vonat kitartó zakatolása számára nem monoton zaj, hanem kész szimfónia: gyerekkori és közelmúltbeli emlékeinek előhívója. Míg a szerelvényen ül, és elsuhan mellette a táj, a kerekek kattogásának változó ritmusára bukkannak fel az ablakban vagy épp a fülkében – Marie képzeletében – családtagjai, falujának kissé bolondos lakói és furcsábbnál furcsább alakok az olvasmányaiból, akik valamiképp mind maguk vetettek véget az életüknek, vagy legalábbis azt kutatták, miféle módozatai lehetségesek ennek. Ez a költői road movie traumatikus témát csomagol szelíd humorba, a fájdalmas történéseket a fiatal cseh író gyakran finom iróniába forduló szenvtelenséggel, lenyűgöző, szinte zenei elbeszélői ritmussal ellensúlyozza.
Lucie Faulerová (1989) cseh író, újságíró. Kateřina Šedá cseh konceptuális művésszel társszerzőként könyvet írt Brno szegénynegyedéről Útikalauz Brno Bronxába címmel. Második regénye, az Akkor nekem annyi! elnyerte az Európai Unió Irodalmi Díját.
Lucie Faulerová: Akkor nekem annyi! (részlet)
Röviddel azután, hogy megtudtam, nincs olyan hely, ahová el lehet tűnni, elkezdtem átértékelni, mi leszek, ha nagy leszek. A házi feladatot általában együtt készítettük: én, Madla, Adam és apa. Együtt a nappaliban. Főleg azokra a napokra emlékszem, amikor Madla még csak írni és olvasni tanult, szabálytalanul rajzolta görbe betűit, következetesen kinyújtott nyelvvel, és rettentő viccesen olvasott. Rövidítős korszaka volt. Tömérdek szót egyszerűen nem volt hajlandó teljes értékűnek elfogadni, rövidítve olvasta őket, és nem lehetett róla lebeszélni. Például „Pepíček az erdőb megbot egy ká ő”, vagy „Megfogta a medve esz ő er é té”. Bátyám leckéjét pedig gyakran sokkal érdekesebbnek találtam, mint a sajátomat – pontosabban nem érdekelt, ha apával a háborúkat vagy a matekot tanulták, viszont kedvtelve hallgattam, ha a Föld helyeiről beszéltek, amiket aztán el is képzeltem, és kértem, mutassák meg még egyszer, hol van az a Párizs, és mennyi ideig tartana, ha most úgy határoznék, hogy Dögfalváról elgyalogolok odáig. Legjobban azonban a fizikafeladatok vésődtek belém, mert azokról apa nagyon szépen tudott mesélni, még ha eleinte egyáltalán nem is értettem. Apa Adammal harmadannyi ideig tanulta volna a fizikát, ha nem kérdezősködöm folyton, hogy mit jelent az a kar meg az erő meg a kifejtés meg az ellenállás meg a súrlódás. És apa nagyon szépen el tudta magyarázni egy példával, vagy akár be is mutatta valamin, ami otthon vagy a kertben vagy a garázsban volt. És akkor mondott egy mondatot, amit megjegyeztem, egy olyat, aminek a megfogalmazása pontosan megmarad az ember fejében, de amit talán soha az életben nem tud használni, olyat, amilyennel a gyerekeket az általánosban etetik, mint az ebédlőben a ragacsos spenóttal vagy a finomfőzelékkel, és ez a mondat, amit felnőtt életemben soha nem használtam, ez volt a második elhatározásom, hogy mi szeretnék lenni, ha nagy leszek: „A befektetett energiának mindig nagyobbnak kell lennie, mint a munkagép által teljesített munkának.”
Hogyhogy kell?
És apa magyarázta és magyarázta, hogy mi lenne, ha nem így lenne, és közben megemlítette a titokzatos „perpetuum mobilét”.
– És mi az a pereplum monile?
– Az egy olyan gép, Márinka, ami megállás nélkül dolgozik, anélkül, hogy bárki vagy bármi hajtaná. Tehát mindig mozgásban van.
– És nincs a konnektorban sem?
– Bizony, nincs a konnektorban sem.
– Nem is elemes?
– Nem is elemmel működik.
– És akkor mi az? Van itthon ilyenünk?
– Nincs, mert ilyen gépet még soha senki nem gondolt ki, és valószínűleg nem is fog, mert lehetetlen.
– Hogyhogy lehetetlen?
– Hát, ellentmondana annak, ahogy a bolygónkon működnek a dolgok. Majd elmondom, ha nagyobb leszel.
Akkor megkérdeztem, hogy hívják azokat az embereket, akik kigondolják a dolgokat, és megtudtam, hogy feltalálók. És
akkor elhatároztam, hogy feltalálónő leszek.
És olykor akár órákat is töltöttem azzal, hogy járkáltam a házban vagy az utcán vagy az iskolában vagy a kórházban, szóval bárhol, és a kezembe vettem tárgyakat, és azon gondolkodtam, milyen meghajtással működnek, és hogy nem tudnának-e anélkül működni. Ezúttal azonban megtartottam magamnak, hogy amit feltalálok, az a perpetuum mobile lesz, ami folyton mozog. Mert tudom, hogy mindenki lebeszélne róla, hogy hiszen az nem is lehetséges, soha az életben nem lesz semmi ilyesmi, mert egyszerűen nem lehet, na ne már.
(...)
Anya aznap éjjel elment, és nem jött haza, csak telefonált néha, egy kicsit beszélt apával, aztán általában velem és Madlával, Adam nem akart vele beszélni. Sokáig csak annyit tudtunk róla, hogy bent lakik valahol a városban, de tulajdonképpen később sem tudtunk meg róla sokkal többet. Csak majdnem egy évvel később kezdett el újra hozzánk járni látogatóba az a szórakoztató néni, és Madla mindig hosszasan próbálta rábeszélni, hogy maradjon velünk, ne menjen sehová.
De nem maradt, elment.
Madlának pedig olyan hisztirohamai voltak, hogy apa sem tudta leállítani, akár hosszú-hosszú órákig, míg végül teljesen kimerülten, kiégve elaludt Karamel bundáján. Akkor már újra egészséges volt, a rák visszahúzódott, és csak évekkel később tért vissza. Én nem próbáltam anyát rábeszélni. Adam pláne nem.
Időnként nem jött el, pedig bejelentkezett, de fordítva is megtörtént, és elvitt minket kirándulni olyankor, amikor nem is vártuk. Elvitt minket moziba vagy a városba fagyizni, apa sokszor otthon se volt, és anya nem hagyott neki üzenetet, és amikor anya hazavitt minket, apa rettentően haragudott rá. Pontosan emlékszem, hogy üvöltött anyára, amikor ő egy búcsúból vitt minket haza, már majdnem éjszaka, Madla elaludt a kocsiban, és Adam cipelte fel az emeletre az ágyba. Apa pedig üvöltött anyával, rettenetesen üvöltött, hogy nem teheti ezt, aztán elzavarta, és azt mondta neki, hogy felelőtlen tyúk. És anya elment, és apa leült a konyhában egyedül, fel sem kapcsolta a villanyt, és csak ült, és meg se moccant, és én nem tudtam, odamenjek-e hozzá, vagy lefeküdjek, nehogy én is feldühítsem, bár tudtam, hogy rám sosem lenne ilyen dühös.
Egy idő múltán járni kezdett hozzánk Darina, apa kolléganője. Nem volt gyereke, nem volt senkije. Eljárt hozzánk, és hozott például buktát, akkoriban még nagyon kicsik voltunk Madlával, ezért egyáltalán nem tudtunk sütni, hozott buktát, megivott apával egy kávét, aztán elment. Máskor, ha jött, segített apának a kertben, megint máskor tűzdelt bélszínt hozott, azt apa nem tudott főzni, rendet rakott nálunk, vagy copfot font Madlának. Volt, hogy pitét sütött, volt, hogy buktát, ott, a mi konyhánkban, és elkezdett minket sütni tanítani, és azt is megmutatta, hogyan kell horgolni, kötni, és segített házi feladatot írni és a technikaórai munkákat elkészíteni, például ha hímezni kellett, mert apa ezekhez egyáltalán nem értett. És ő mutatta meg a betét és a tampon használatát, amikor először megjött nekem.
Szerintem akkoriban Darina és apa között nem volt semmi, Darina csak járt apa után, hogy apa ne legyen olyan egyedül, hogy ne legyen mindenre olyan rettenetesen egyedül, rám és Madlára és Adamra és az egész házra és az egész kertre, és egyáltalán: az életre. Később párszor éjszakára is ott maradt, amikor Madla beteg volt, aztán ott maradt, amikor Madla megint egészséges volt, és apa már nem ment át a nappaliba aludni a kanapéra, hanem ott maradt a hálószobában Darinával.
Aztán Darina egyszer csak már el se ment.
Még anyával is megtanult kijönni, aki időnként felbukkant nálunk, aztán megint felszívódott.
Szerintem Darina kezdettől fogva szerelmes volt apába, látszott rajta, ahogy ránéz, ahogy rámosolyog búcsúzáskor, volt benne valami odaadás, ugyanakkor szomorúság. És apa nagyon hálás volt neki a segítségért, és azért, mert egy kicsit úgy érezhette, hogy rajtam, Madlán és Adamon kívül van még valaki, aki nagyon szereti. De szerintem apa soha nem szeretett bele Darinába, legalábbis nem úgy, ahogy régen anyába, akit minden valószínűség szerint most is szeret, és róla álmodik, maga elé képzeli, és olyan mélyen megmaradt benne, mint egy tüske. Szerintem számára mindig anya volt a végzet asszonya, minden őrültsége ellenére, annak ellenére, hogy itt hagyott minket, annak ellenére, hogy anya talán sosem volt belé szerelmes, és annak ellenére, hogy Darina volt az, aki mindig velünk volt, akkor is, ha nem volt kötelessége. Ezt pedig abból gondolom, ahogy apa anyára néz, sőt akkor is így nézett rá, amikor azt üvöltötte neki, hogy felelőtlen tyúk, és tűnjön el.
Madla egyszer azt kérdezte tőlem, mit gondolok, ha anya újra felbukkanna nálunk, és azt mondaná apának, hogy szeretlek, ne haragudj, kérlek, bocsáss meg, köszönöm neked, akkor apa visszafogadná-e, és Darinával szakítana-e. Azt feleltem, hogy szerintem nem, mert nem tenné ezt Darinával, és szerintem őrülten szereti Darinát, és bár anyába szerelmes, ebben az esetben talán többet jelent szeretni.
És arra gondoltam, milyen lehet Darinának tudni, hogy valahogy mindig csak második marad.
És most Madlára gondolok, arra gondolok, hogyan lehetséges, hogy Madla sosem haragudott anyára, és szemrebbenés nélkül bármikor visszafogadná az életébe, még akkor is, ha anya pont akkor hagyta el, amikor Madlának rengeteg kezelésre kellett járnia a kórházba, amikor úgy nézett ki, hogy meghal, hogy tényleg, igazából meghal, bár erről otthon sosem beszéltünk – csak egyszer, akkor is én voltam az, aki erről beszéltem Adammal. Apa előtt nem lehetett volna erről beszélni. Hősies volt, de kimerült, és főleg azért nem lehetett volna, mert halálosan, de halálosan meg lehetett rémülve, bár nem adta jelét.
Anyával arról beszélni, hogy miért hagyott el minket, tulajdonképpen sose lehetett. Ő maga sosem mondta el nekünk, és azt hiszem, hármunk közül senki nem kérdezte meg tőle. Lehet, hogy apa tudja, vagy legalább egy kicsit érti, de tőle megkérdezni, úgy éreztem, bántás lett volna, vagy ilyesmi. A legjobb megoldás volt anyát egyszerűen elengedni. Hagyni, tegyen, amit akar. Csak apa volt fontos, anyára tulajdonképpen nem is volt szükségünk.
És most anyára gondolok, arra, hogy én ezt sose bocsátom meg neki, vagy csak nagyon-nagyon sok év múlva, eonkorok múlva, de azt nem érem meg. Jelenleg nem szándékozom megbocsátani neki semmit. Mert a megbocsátásom most valaki másra irányul,
most rengeteget dolgozom azon, hogy megbocsássak Madlának.
