A Baszki, baszki, baszki regény főhőse Britt, akinek az élete külső szemmel nézve rendezett és irigylésre méltó. Van egy férje és egy lánya, barátai, stabil munkája és egy biztonságos otthona, mégis régóta azt érzi, valami nem teljes. A bomba a baráti nyaraláson robban: a korábban visszafogott és türelmes Britt mindenkinek beolvas. Az elemi erejű kitörés azonban nem csak egy dühös pillanat, hanem fontos fordulópont. Britt ezután csupán egyetlen dolgot bán: hogy ezt nem tette meg már sokkal korábban.
Miért nem engedjük meg magunknak, hogy mérgesek legyünk?
A Baszki, baszki, baszki a norvég szerző második magyarul is megjelent regénye, és akárcsak az előzőben, a Soha, soha, sohában, ebben a történetben is röviden, lényegre törően és rendkívül éleslátóan mutat be egy olyan problémát, amelyet hajlamosak vagyunk a szőnyeg alá söpörni. Mindkét regény főszereplője egy-egy középkorú nő, de míg a Soha, soha, soha hősét azért bélyegzi meg a környezete, mert nem akar gyereket, a Baszki, baszki, baszki a düh és a dac regénye. Azt a kérdést boncolgatja, hogy miért nem engedjük meg magunknak, hogy mérgesek legyünk.
A kötet leginkább azoknak szól, akik úgy érzik, nem bírják tovább, legszívesebben mindent lerombolnának, beleüvöltenének mások arcába; nem akarnak több kompromisszumot kötni, nem akarnak minden évben ugyanott nyaralni, nem akarnak egyedül maradni a háztartással, a gyerekneveléssel. Dióhéjban, akiknél nemcsak hogy betelt a pohár, hanem rég túl is csordult.
Így érez Britt is, aki rádöbben, hogy az élete, bár kényelmes és kívülről nézve gondtalan, valójában régóta nyomasztóan üres. Remélte, hogy a düh egyszer majd elmúlik, de nem így lett:
„Sosem gondoltam volna, hogy ennyire mérges leszek, és ha választhattam volna, természetesen valami mást választottam volna. (...) Ezt az életet kaptam, és ez csalódottsággal és haraggal tölt el.”
Szembe kell nézni a haraggal és a múlttal
Miután mindenkit kioktatott, Britt a tengerbe menekül, ruhástul gázol a vízbe, ahol végre csend van, senki nem zavarja, és végre nyugodtan végiggondolhatja, miért és kire dühös. Mérges a lányára és ezzel együtt az anyaságra. Úgy érzi, senki nem becsüli meg, és belefáradt, hogy mások után pakoljon, takarítson, a családja kedvenc ételeit főzze, és azt egye, amit ő valójában nem is szeret, miközben mindezért még csak nem is fizetnek neki.
Rájön, hogy szülőnek lenni annyit jelent, mint úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Britt folyton azt mutatja a lányának, hogy nem kell semmiért aggódnia, de nem tudja, Elise átlát-e rajta, vagy elhiszi-e a hamis képet. Ő ugyanis látta, hogy az anyja szomorú. A jelen néha átfolyik a múltba, és ezek a jelenetek segítenek megérteni, Britt miért olyan dühös.
Fény derül arra is, hogy az anyja kiskorában elhagyta őt és az apját. Egyszerűen kisétált az életükből,
és csak annyit mondott Brittnek, hogy ne felejtse eltenni a tornazsákját. Ez azért dühítette Brittet, mert az anyjával ellentétben ő soha nem felejtett el semmit. Britt később rájön, hogy ez volt a búcsú, az utolsó mondat a „szeretlek kislányom” helyett, és hogy felnőttként ő ugyanezt a mintázatot ismétli. Az anyjához hasonlóan Britt sem tudja kifejezni szavakkal a szeretetet:
„Letöröltem a konyhapultot és az ételt több adagban külön-külön dobozokba tettem, majd kint hagytam a pulton, hogy Apa ne túl melegen tegye be őket a hűtőszekrénybe. (...) Remélem tudja majd, hogy ez azt jelentette: »szeretlek Apa«. Nem könnyen veszem a számra ezt a szót, nehéz, nem érzem helyesnek kimondani. De persze érzem, tudom milyen az az érzés, amikor eltölt. Csak nem olyan túlcsorduló, mint sok minden más. (...) Ezért olyankor valami mást mondok helyette. Ne felejtsd el lekapcsolni a lámpát lefekvés előtt, Espen. Ne felejtsd el, hogy Elise holnap reggel kézilabdázni megy, Espen.”
Kérdés, hogy ő vajon visszatér-e a lányához.
Britt dühös a férjére is, aki kihasználja, későn ér haza, aki akkor is jól érzi magát, amikor ő legszívesebben egész nap csak sírna, aki egyedül hagyja a gyerekkel, és aki megcsalja. Espen jobban örülne, ha a felesége szomorú lenne.
A sírás együttérzést vált ki másokból, de ha valaki dühös, az nem vonzó.
Miért nem kérdez senki semmit?
A visszaemlékezések és a többiek nézőpontjai után mindig visszatérünk Britthez, akire néhány óra elteltével rátalál Nico, a független nő a társaságukból , aki képes önfeledten élvezni az életet, aki gond nélkül megáll, ha kavics megy a cipőjébe, és nem törődik vele, hogy ezzel másokat is megállásra kényszerít. Nico annyi időt szán mindenre, amennyire szüksége van. Ráadásul képes segítséget kérni.
A társaság többi tagja a nyaralóban marad, mindenki találgat, mi lehet vajon Brittel, hova mehetett, és vajon visszajön-e; így megismerjük Espen és a gyerekek nézőpontját is. Espen szerint Britt egyszerűen csak pesszimista, aki mindig a legrosszabbra számít, mert így nem érheti csalódás. A férfi szerint a felesége pórusaiból árad a düh, üvölt róla, hogy mérges, amitől ahányszor csak ránéz, legszívesebben egy másik országba menekülne.
A regény egy pontján olyan érzésünk támad, mintha Britt egyszerűen ki lenne égve, és mintha Strømsborg ezt pontosan tudná, remek időzítéssel oszlatja el a kételyeinket. Britt ugyanis nem a burnouttól szenved, hanem fáradt. A kettő pedig nem ugyanaz.
Nem fizikailag fáradt, saját magába fáradt bele, abba, aki volt, aki lett, és abba, hogy talán már sosem lesz képes megváltozni,
mert ha a harag erősség, a szomorúság gyengeség. Britt legalábbis így gondolja. Márpedig ő erős akar lenni. Olyan ember, aki megállja a helyét, aki nem adja fel, aki mindig mindent megold. Akinek nincs szüksége segítségre.
Gyerekként szabad dacolni, hozzátartozik a fejlődéshez , hogy megtanuljuk, hogy van akaratunk, és hogyan tudjuk érvényesíteni azt. A felnőtteknek viszont meg kell tanulniuk kordában tartani az érzelmeiket, nevet kell adniuk az érzéseiknek, figyelmesnek kell lenniük egymással, le kell nyelniük a könnyeiket, tompítaniuk kell a dühüket, kordában kell tartaniuk az agressziójukat, és el kell számolniuk tízig, mielőtt visszaszólnak.
Mit lehet kezdeni a bennünk dúló dühvel?
A történet nem csak Britt küzdelmeire fókuszál, mélyebb szinten tárja fel azokat az érzelmeket, amelyek minden generációban továbböröklődnek. Strømsborg remekül ábrázolja az anyák, feleségek és barátok örök dilemmáját, talán még erőteljesebben, mint a korábbi regényében.
A Baszki, baszki, baszki olyan tükör, amelyben mindannyian felismerhetjük fáradt vagy dühös arcunkat, és rájöhetünk, minket mi zavar a legjobban.
Brittet például az, hogy mindenki látja, mennyire dühös, de senki nem kérdezi meg, hogy miért. Pedig számtalan oka van. Például hogy már soha nem lehet fiatal.
Mert nem akar megöregedni.
Mert csalódott.
Mert az élet igazságtalan.
Mert elment az anyja és soha nem jött vissza.
Mert nem tudja, ki ő és mit akar.
És azért, mert a düh nem múlik el.
Strømsborg nem finomkodik: rövid, tömör mondataival az olvasó arcába tolja az igazságokat. A történet nem csupán nőknek szól. Különösen azoknak tartogat fontos felismeréseket, akik már átélték, vagy éppen most élik az életközépi válságot. Britt nem szuperhős, hanem esendő, hétköznapi ember, akinek két választása van: elfogadja a sorsát vagy változtat rajta. Akkor is, ha ez a lépés sérülésekkel jár.
A regény végére lecsillapodnak a heves érzelmek, és Britt rájön, milyen összetett és fájdalmas érzés egy másik élet után vágyakozni. Strømsborg szavai mélyen rezonálnak azokkal, akik valaha érezték már, hogy elegük van a kompromisszumokból, a mások kedvéért hozott áldozatokból, és a szüntelen kényszerből, hogy mindig megfeleljenek:
„Számos oka van, hogy dühös vagyok. Az egyik az, hogy nem engedem meg magamnak, hogy dühös legyek”. A kérdés csak az, hogy végül megengedjük-e magunknak.
Nyitókép: Linn Strømsborg portré - Facebook/Heidi Furre
