Hatalmas fekete kalap, vérvörös rúzs, megbotránkoztató nyilatkozatok, csokoládé, pezsgő és rengeteg kézirat: Amélie Nothomb belga bestseller-író védjegyei. Az egyik legsikeresebb francia nyelven publikáló író saját bevallása szerint évente három-négy regényt ír, majd ezek közül választja ki, melyik kerüljön a kiadójához. „Képzelje el azt az obszcén helyzetet, hogy negyvenegy éves koromra a hatvanöt regényem közül nem csak huszonötöt adok ki: szörnyűséges lenne! Szerencsére nem követtem el ezt a hibát” – nyilatkozta korábban Nothomb, aki
a végrendeletébe is beleírta, hogy az általa nem publikált könyveket a halála után sem lehet kiadni.
Meggyőződése, hogy a világirodalmi korpuszból cseppet sem hiányzik a negyvenakárhány meg nem jelent könyve, az írás aktusához képest a publikáció vágyát inkább balesetnek tartja. Sokszor hasonlítja az írást a várandóssághoz, de nem gondolja, hogy akkor lenne „jó anya”, ha azt gondolná, minden gyermeke rivaldafényre termett. Ettől függetlenül ugyanúgy szereti a kiadott és nem publikált regényeit. „Nem tudom, jól írok-e vagy sem, de szó szerint semmi mást nem tudok csinálni, csak írni” – tette hozzá egy interjúban Nothomb, aki szerint ennek bizonyítékát meg is írta a Hódolattal esengve című, életrajzi ihletésű regényében, mely arról szól, milyen katasztrofális munkaerő volt egy japán irodában.
Amélie Nothomb évente megjelenő regényei ritkán haladják meg a 200 oldalt, egy izgalmas cím, a középpontba állított, általában egyes szám első személyben megszólaló főhős, aki alárendelt helyzetben van, egyszerű stílus és sodró lendületű sztori, meglepő fordulatok jellemzik. Írásait játékosság, ötletesség és finom intellektus szövi át, sokszor a dialógusok veszik át a főszerepet, melyekhez az írónak füle van, szereplői megszólalásai hitelesek és kiválóan rajzolják meg a karaktereket. Nothomb mer rövid és történetközpontú lenni, sokszor merít saját vagy családja élettörténetéből, és bár sokszor éri a vád, hogy a mellékszereplői kétdimenziósak, és néhány megoldása klisészerű vagy didaktikus, a közönség imádja. A kritikusok sokáig nem vették komolyan a popkulturális jelenséggé nőtt Nothombot, de az 1999-es Hódolattal esengve a körükben is osztatlan sikert aratott, közel volt ahhoz, hogy elnyerje a Goncourt-díjat, a Francia Akadémia irodalmi nagydíját pedig neki is ítélték.
A legtöbb regénye kétszázezres példányszámban fogy, de a legjobbak több mint háromszázezer olvasót érnek el. Az, hogy a világszinten is az egyik legnépszerűbb francia nyelven alkotó női szerző itthon szinte ismeretlen, leginkább a magyar fordítások hiányának tudható be, a harmincegy regényéből mindössze hét jelent meg magyar nyelven, sokszor közel tízéves kihagyásokkal. Az Európa Kiadó talán most változtat az eddigi mostoha kiadástörténeten, hiszen a Szíved gyötörd után az Első vér is náluk jelent meg Balla Katalin fordításában.
„Belépni egy országba, amely állítólag a tiéd”
Az író Fabienne Claire Nothomb néven 1966-ban Belgiumban született, ám diplomata szülei révén gyermekkora jelentős részét a japán Kobéban, majd New Yorkban, Pekingben és Délkelet-Ázsiában töltötte. Először tizenhét évesen tért vissza Belgiumba,
annak idegensége pedig megadta a kezdő lökést írói karrierjének.
„Belépni egy országba, amely állítólag a tiéd, de valójában sosem jártál még ott, motivált az írásban. Egy ország, amelynek az identitásom alapját kellene képeznie, de még kevésbé az identitásom része, mint bármely másik ország.” Amélie Nothomb úgy nőtt fel, hogy édesapja belga nagykövet volt, rengeteget beszélt neki az országról. A Nothomb család története pedig összefonódik Belgium történelmével: a családfa tele van miniszterekkel, írókkal, költőkkel és filozófusokkal, még egy miniszterelnököt is találhatunk a felmenők között. Amélie Nothomb gyökerei tehát egyértelműen belgák, ő viszont idegennek érezte magát szülőhazájában. Az író szerint mikor semmit sem értünk a körülöttünk folyó dolgokból, elkezdünk írni, hogy megszülessen egy diagnózis a helyzetről. „A legfurcsább talán az, hogy az első, Belgiumban született regényem egy űromlettről szól. Nem tudom, hogy ez a belga vagy a globális helyzet diagnózisa-e.”
Nothomb végül rátalált belga identitására, bár elmondása szerint még mindig nem teljesen érti, mit jelent „belgának lenni”, önmagát pedig ugyanannyira tartja japánnak is. Az íróra jellemző legendaépítés és mítoszgyártás itt is megjelenik: számos interjúban elmondta, hogy 1967 augusztusában született Kobéban, Japánban, a napon, mikor édesapja kiküldetése kezdődött. Ezt több enciklopédia és rengeteg cikk is átvette. Mikor rákérdeztek, mi is a valóság, ennyivel ütötte el a kérdést: „Tényleg igazi dátumnak kell lennie? Ez csak egy izé egy hivatalos dokumentumon, én nem aggódom miatta. És amúgy sem olyan rossz, ha kétszer köszöntenek fel egy évben a születésnapom alkalmából.”
Az űrbéli omlett történetét a fióknak írta, ám első megjelent regénye egyből hatalmas siker lett, A gyilkos higiéniájából film, színdarab és opera is készült. A szinte csak párbeszédekből álló regény főszereplője a végstádiumú daganatos beteg Nobel-díjas író és öt kiválasztott újságíró, akik az utolsó interjút elkészíthetik. „Azt hittem, hogy egy rendkívül elitista könyvet írtam. Tévedtem, de nagyon boldoggá tesz, hogy széles közönségnek írhatok.” Nothomb a mai napig hűséges első kiadójához, az Albin Michelhez, az összes regénye az ő gondozásukban jelent meg. Az Albin Michel tulajdonosával, Francis Esménard-ral több mint harmincéves barátságuk ellenére is magázódnak, a következő rituálé pedig minden évben megismétlődik. Nothomb minden év december 8-án, Esménard születésnapján lerak egy zárt borítékot az íróasztalára, benne egy egyszerű füzetbe kézzel írott kézirattal. Nothomb nem használ internetet, mobilt, számítógépet. Januárban pedig mindig ugyanabban a párizsi étteremben ülnek le Esménard-ral, hogy átbeszéljék az az évi megjelenést egy nagy üveg pezsgő társaságában.
Bensőséges, kifejezetten intim családregény
Amélie Nothomb eddigi pályája alatt
háromszor került fel a legrangosabb francia irodalmi díj, a Goncourt legszűkebb listájára,
az Első vér című, életrajzi ihletésű regényével pedig elhódította a Renaudot-díjat 2021-ben. A rövid, egyes szám első személyben íródott regény nyitójelenetében egy fiatal belga konzul néz szembe szó szerint a halállal: túsztárgyalóként próbálja megmenteni a hónapok óta fogságban tartott európaiak életét Kongóban, de ő is a kivégzőosztag elé kerül. A 28 éves diplomata nem más, mint Amélie Nothomb édesapja. Az író bensőséges, kifejezetten intim családregényt írt a 83 éves édesapja elvesztésének évében, aki a pandémia miatti lezárás első napján halt meg, elszigetelve a családjától. A belga sikerszerző legszemélyesebb regényének címe is erre utal franciául, a Premier Sang homoním párja a premier sans-nak, az első regény, melyet édesapja nélkül írt Nothomb. Ennek ellenére az Első vér nem egy fájdalmas gyászirat, Nothomb az apja bőrébe bújva sok humorral, ugyanakkor kegyetlen őszinteséggel meséli el annak gyerekkorát, mely összefonódik az 1940-es évek Belgiumának történetével.
Az édesapját egy hadgyakorlat alatt csecsemőkorában elveszítő, félárva kisfiú anyai nagyszüleinél nő fel, mert gyönyörű és megközelíthetetlen anyja sosem dolgozza fel korai özvegységét és gyászát. Az idealizált anya festménnyé merevedik, a soha nem létezett gyengédséget keretbe zárva cipeli a fiú egy életen át. Az elsődleges kötődési személy a nagymama lesz, ám a szeretetében fürdőző kisfiú egy egészen más világgal szembesül apai nagyapjánál, ahová kiképzésre küldik. A lecsúszott arisztokrata költő, jogász és politikus a képzeletvilágában megőrzött pompában él egy lepusztult ardenneki kastélyban, miközben számolatlan gyermeke között darwini törvények uralkodnak.
A regény egyszerre társadalmi tabló és egy kisfiú pszichológiailag hitelesen megrajzolt fejlődéstörténete,
Nothomb érzékletesen rajzol meg társadalmi változásokat, generációkon átívelő traumákat és mintázatokat. Az elhunyt édesapának átadott tollal az 1964-es kongói túszdrámáig húzza az életvonalat, addig az eseményig, melyről az apja maga is írt egy visszaemlékezést, és melynek során eldőlt, hogy Patrick Nothomb mártír vagy nemzeti hős lesz-e, és Amélie Nothomb egyáltalán megszülethet-e. Az Első vér egy remekül felépített családregény nagyszerű párbeszédekkel, lebilincselő sztorival és finom irodalmi utalásrendszerrel a háttérben, melynél még az sem zavaró, hogy a narrátor a hangsúlyt a gyermekkora elbeszélésére helyezi, és hatalmas időbeli kihagyásokkal mondja el élettörténetének egy töredékét.
Feláldozni mindent egy „istennő” kedvéért
Mivel Nothomb még alig ismert itthon, és ezen mindenki üdvére jó lenne változtatni, érdemes megemlíteni a magyarul 2020-ban megjelent Szíved gyötörd című kötetét. Ez több ponton kapcsolható az Első vérhez, igaz, nélkülözi annak mesteri felépítését és messze nem annyira mély és sokrétű regény. A főszereplő egy világszép fiatal lány, aki szintén egyes szám első személyben meséli el élettörténetét, melynek fókuszában az anyai szeretet teljes hiánya áll. Nothomb édesapja fejlődéslélektanilag is pontosan megrajzolt portréja után a két-hároméves, anyja féltékenységétől és teljes elhanyagolásától szenvedő Diane érzelemvilága érzékenyen ábrázolt, ám komplex világképe és kamaszszintű világmagyarázata fals és idegen még egy koraérett gyermektől is. A későbbi családi dinamikákat és az azzal párhuzamos személyiségfejlődést már sokkal hitelesebben írja meg Nothomb, és bár a kliséket nem sikerül minden fordulatban elkerülni, összességében izgalmas kisregény születik arról, hogy hová vezethet a korai kötődés sérülése és mennyire meghatározó az, hogy az anyai szeretetet tudja-e pótolni valaki még gyerekkorban vagy sem. Diane felnőttkori anyapótlékát egy tanárában találja meg, azt hiszi, ha újra mindent feláldoz egy „istennő” kedvéért, végre elnyerheti annak elismerését és szeretetét, valamint a teljes elfogadást. Téved, ezzel pedig a Szíved gyötörd látleletté is válik arról, hogy az egyetemi hierarchiában hogyan élnek vissza az oktatók a hallgatók lelkesedésével és elkötelezettségével, tehetségével, rendszerszintre emelve és legitimálva az intellektuális kizsákmányolást és a visszaélést más szellemi javaival.
Amélie Nothomb munkásságára tehát érdemes odafigyelni, hiszen
nincs frankofón irodalmi szezon a legolvasottabb belga szerző új regénye nélkül.
Az alig kétszáz oldalas, egyszerű stílusban, de komoly mesterségbeli tudással megírt történetekből pedig egy nagyon izgalmas, gazdag és sokszínű korpusz áll össze, egy sokáig komolyan sem vett, de egyre nagyobb szakmai elismeréseket kapó, nagy író életműve, aki évről évre képes a megújulásra.
