A budapesti agglomerációban is fúj a szél, hideg az éjszaka és kedves a kecske, de mégis nagyon közel van a város vibrálása, derül ki Kollár-Klemencz László első novelláskötetéből. A Miért távolodnak a dolgok? című könyv főszereplője, Toszka végtelenül egyszerű ember, mint egy Cormac McCarthy-regény hőse a vadnyugaton: a város és a természet között él félúton. Olyan lassú folyású próza született, hogy rögtön az első novellában elviszik a kakukkosórát a szerelőhöz, mert Toszka úgy érzi, siet. Ebben a világban olyannyira lelassul az élet, a szerelem, a barátság és a halál, hogy Kollárnak van ideje mindent megfigyelni és megérteni: magához lassította a világot.
Kollár-Klemencz László: Miért távolodnak a dolgok? - Új természetírások
Magvető, 2015, 192 oldal, 2990 HUF
Elsőre talán meglepő a Kistehén énekes-dalszerzőjét a színpadtól távol, kecskék, kutyák között elképzelni a veteményesben, de Kollár-Klemencz Lászlótól ez a világ egyáltalán nem áll távol. Egyszer olyan punknak nevezte magát, aki beszél az állatokkal. Első prózakötetében lopnak kőangyalt, vágnak disznót, alszanak kecskével, de történjék bármi, nagyon tiszta, egyszerű férfivilágot ismerünk meg, érezzük Toszka szagát, árnyékát és tekintetét is:
“Toszka kábé kilenckor kelt, hempergett kicsit a hóban meztelenül, majd ivott egy pálinkát a Janival, felment az anyjához ebédelni a Pismány tetejére, ott volt az egész család, húsleves volt, töltött csirke, aztán édesség, társasjáték, alvás a padlón, kábé egy óra. Horkolt. A családból, aki arra járt, kikerülte.
Most gondolja azt, hogy minden nap ilyen? Nem gondolja, nem ilyen.” (31.)
Toszka karakterében egyszerre van benne a lóról leszálló férfi balladája, illetve a Kisvakond tanácstalansága, amikor köré építik a várost. A főszereplő elég közel állhat Kollárhoz, könnyen azonosul a természetbe kivonuló emberrel, aki döntésével részben a társadalomból is kivonul.
A dalszövegei és zenéje ismeretében nem meglepetés, hogy az elbeszéléskötet nagyon melankolikus, mintha szándékosan nem akarna csúcsokat és mélységeket megjárni. Ennyire nyugalmas prózát régen olvastam, fura is, hogy nincsenek csattanók, nincs konfliktus, nincsenek túldíszített mondatok, csak a végtelen nyugalom.
“Nem volt rossz idő, olyan kertközeli, mikor jólesik sokat matatni a földdel, élvezni, ahogy a fagy kiengedi szorításából a szagokat, azok meg belehelődnek a legyekbe, akik erre felébrednek, és tesznek egy fasza kört a kertben” (38.)
Kollár prózája olyan, mint a meditációs lemezek: ha egy ponton elfogadjuk idegenvezetőül a narrátort, akkor tényleg elutazunk a városból a természetbe, és szerencsére nem sárga busszal. Kollár prózája nagyon egyszerű, csak azt írja le, amit feltétlenül szükségesnek érez, és hát tényleg keveset beszél, ahogy Toszkának is ez volt a szándéka, amikor elutazott Szigligetre szerénynek lenni.
A színpadon erős, határozott, ritmusos zenész prózájában sokkal bizonytalanabb, és pont ezért sebezhetőbb, ami meglepően jól áll neki. A borítón meggörnyedve, egy farönkkel az öle előtt ül a fahasábokon: nem akar tetszeni, nem érdeklik az elvárások, csak ami a szívében van.
