Fotó: Valuska Gábor
Egy punk, aki beszél az állatok nyelvén, definiálta Kollár-Klemencz Lászlót egy producer Londonban, ám Zafírt, a 12 éves shagya-arabot most hiába szólongatja, mozdulni sem hajlandó, míg gazdája bokáig nem süllyed a sárban. Előttünk a Bükkös patak, mögöttünk a Pilis, mellettünk Cumi, a szuperszociális szamár, aki kutyaként lohol a nyomunkban, nehogy lemaradjon valamiről. Főleg a füstről, amiért annyira rajong, hogy még a cigit is képes kivenni a gyanútlan dohányzó kezéből. Háttérben traktorzöld John Deer 1976-ból, ami egy télen száz bála takarmányt is megmozgat. A hat lóból általában két-három van kint egyszerre, mindet nem lehetne egyedül hagyni, mert együtt bátrabban indulnának neki a Pilisnek, sőt van köztük olyan, aki Cumival sem maradhat kettesben, mert hajlamos bárhová követni a rendíthetetlen szamarat. Elmentünk a Pilis kapujáig, hogy megnézzük, hogyan él a Kistehén gazdálkodó rockere, és egy komótosan csordogáló, piszkoskörmű Dunakanyar-novellába csöppentünk.
„Már Bibó is tett rá javaslatokat, hogyan lehetne szépen összehozni a népi és az urbánus kultúrát, mert ezek nem egymással homlokegyenest szembemenő dolgok, még ha politika sokszor rá is játszik erre, hanem abszolút párhuzamosan működőek. Én ezt élem minden nap, egyszerre vagyok városi és vidéki, és emiatt nincs bennem semmi feszültség. Feszültség csak amiatt van, hogy a társadalom egyáltalán nem így gondolkodik, és állandóan kérdéseket tesz fel ezzel kapcsolatban. Pedig nekem ez egy teljesen természetes állapot”
– meséli dömörkapui tanyáján Kollár-Klemencz, aki fotós feleségével Sárival, és egy rakás állattal együtt épp olyan messze él Budapesttől, hogy még azt mondhassa, bemegy a városba, és ne azt, hogy fel. Kollár egyszerre frontember és szólóelőadó, gyerekkönyvszerző (Felhős – Kistehén, Manó Könyvek, 2014) és novellista (Miért távolodnak a dolgok?, Magvető, 2015) városi és vidéki, bármelyiket is hagynánk ki a felsorolásból, azonnal megborulna az egyensúly. Hogy énjének épp melyik szelete kerül előtérbe, az attól függ, a tanya melyik részén beszélgetünk. Az állatok között előjön a gazdálkodó, aki képtelen a semmittevésre, és előbb megy ki a lovaihoz, mint hogy nekiállna írni, a százéves kőfalak között a művész, aki az írással megállítja az időt. A kettő állandó kölcsönhatásban van, és egymás nélkül már nem is működne. Mint ahogy a dalszöveg és a fikció sem, mert néha arra van szüksége, hogy közérthetőbben, felszínesebben beszéljen magáról, mintha egy vastag kartont szabdalna egy óriási ollóval, néha meg arra, hogy elkapja a legapróbb érzéseket is, amiket a dalszöveg keretei nem tennének lehetővé. Kollár-Klemencz március végén tölti be az ötvenet, az évfordulót egy A38-as nagykoncerttel ünnepli, ahol az összes eddigi zenekarával fellép majd. Bár a társadalom egy ötvenéves művésznél már életműről beszél, sőt nosztalgiázik, ő egyáltalán nem érzi, az idő súlyát.
„Most indult be igazán az írás, amiben nagyon jól érzem magam, és a szólódolog is most vesz egy mély levegőt, amiből aztán hosszú ideig építkezhet. Az egyetlen dolog, amin érzem a korom, az, hogy futás közben néha már fáj a térdem.”
Kullancs a betonkeverőben
Kollár-Klemencz 40 éves kora körül vette az első lovát, néhány éve elvégezte az Állatorvosi Egyetem lovastanár szakát, azóta gyerekeknek tart lovasedzéseket. Most azt tervezi, hogy kibérel egy közei lovastanyát, mert a ház környékén nincs elég legelő az állatoknak, és az erdőben a lovagoltatás is nehezebben megoldható. A tanya a lovak mellett tyúkok, kutyák, rackajuhok és kecskék birodalma, utóbbiak tejéből sajt is készül, a ház mögött az emberről tudomást sem véve éledezik a vad Magyarország. Bár a szülei elsőgenerációs budapestiek voltak, Kollár-Klemencz nem akkor kezdett ismerkedni a vidéki élettel, amikor 15 évvel ezelőtt Szentendrére költözött. Gyerekkorában évzárótól évnyitóig minden nyarat Újhartyánban töltött a nagyszüleinél, erősen életrajzi ihletésű hőse, Toszka is ennek az időszaknak a hozadéka.
„Minden kedden Zaporozseccel jött egy ember, és hozott egy filmet, mi meg elmentünk a moziba, hogy megnézzük. Tök mindegy volt, milyen filmet hozott, igazi ünnep volt a kultúrházban, az összes gyerek eljött. A falu egyik bolondját, mert hálistennek több is volt neki, Toszkának hívták. Ő általában az első sorban ült, a moziban meg nem is igazán a filmnézés volt a lényeg, hanem az, hogy közben mit csinálnak a gyerekek, kit piszkálnak éppen. Vele állandóan szórakoztak.”
Kollár-Klemencznek annyira megtetszett Toszka figurája, hogy nemcsak a novelláskötetébe, de évekkel korábban egy animációs sorozat, a soha el nem készülő Nice to be here forgatókönyvébe is beleírta. Ő volt az egyik nagypapa, aki éjjelente, mikor már mindenki aludt, leereszkedett az ereszcsatornán, és három-négy társával együtt újraélte a gyerekkorát, reggelre leamortizálva ezzel a kisvárost. A tanyán töltött néhány óra alatt úgy tűnt, Kollár-Klemencz épp olyan, mint a két Toszka: szent őrült, aki úgy éli újra falusi gyerekkorát, hogy közben megvalósítja minden természetbe vágyó városi ember patakcsobogós-madárcsicsergős álmát. Csak ő nem ébred fel annál a jelenetnél, amikor ki kell ganajozni a lovakat.
Kollár-Klemencz tavaly vette birtokba a dömörkapui tanyát feleségével, de előtte annyiszor sétáltak el a ház mellett és képzelték el, hogy milyen életük lesz ott, hogy ha nem barátkoztak volna össze a tulajdonossal, akár gyanúsnak is tűnhettek volna. A reménytelenül hosszúnak látszó álmodozás és tervezgetés időszakáról szól az Átmeneti állapot című novella. “Toszkának már rossz érzés odamenni, rossz, tehetetlen érzés, hogy ez az ideiglenes állapot soha nem múlik el. Az életük már csak sóvárgás lesz, honvágy oda, ahol még nem jártak.” Az ideiglenes állapot vége óta Kollár-Klemencz folyamatosan pakol és rendezkedik, pakolnia például az előző tulajdonos, a tót Frici bácsi által hátrahagyott holmikat kell, amelyek között talált már szlovák focizászló-kollekciót, de egy szebb napokat látott Skoda maradványait is. „Tényleg olyan, mint egy Menzel-filmben.” Egy lakberendezési lap szerzője rusztikus bájról, bohém berendezésről, és a konyhaablakon bekukucskáló, szamárnak látszó természetről írna, sőt talán még erdei zenről is, pedig a tanyán még minden változik. Gőzölög a friss beton, teherautóval érkezik a kő, a kis ház mellett ponyvával letakart motor várja, hogy végre a helyére kerüljön. Kollár-Klemencz épp az építkezésről magyaráz, amikor Sári szól, hogy talált egy kullancsot Zsuzsi kutya fejében. A következő jelenet gyorsított felvételként pörög: odalép a kutyához, két körömmel kikapja a vérben tapicskoló kullancsot, és rövid tanakodás után (“Szúrd le!”) a betonkeverőbe hajítja. A lakberendezési lap legalább az organikus építőanyagot jogosan emlegethetné.
Kollár-Klemencz László: Miért távolodnak a dolgok? - Új természetírások
Magvető, 2015, 192 oldal, 2990 HUF
A nagy házban mindenhol újabb állatba botlunk, porcelántigris a párkányon, medvebőrbe bújt gyerekek a mosógép felett, ásító macskák a kanapé sarkában. Minden tárgy olyan, mintha épp csak ottfelejtették volna valahol, ha arrébb tennénk, mégis hiányozna a helyéről. Kísérleti terület, belépni tilos! – olvasható az egyik ablaküvegnek támasztott fémtáblán. Épp ilyen kísérleti terület a tanya is, Kollár-Klemencz szerint most alakul, hogy mennyire lesz ideje a gazdálkodásra, mert ahol ennyi állat van, az hobbinak már csak bajosan nevezhető. A romantika ugyan megmaradt, de már nem ő osztja be a saját idejét, nem teheti azt, amit akar, mert az állatokkal foglalkozni kell, időjárástól, hajnalba nyúló koncerttől függetlenül. Több állatot már nem szeretne, úgy érzi, most van annak a határán, amit még kézben tud tartani. Egy átlagos napja etetéssel indul reggel hét körül, aztán megjáratja valamelyik lovat, és kezdődik az anyagbeszerzés, a ház körüli teendők végtelen sora, a munkára az esti etetés után marad idő. Mostanában új szólólemezén, a Rengetegen dolgozik, amit májusban mutat be a Müpában, és közben folyamatosan keresi az egyensúlyt az alkotás és a tanyasi élet között.
„(…) Toszkának (meg a vendégeinek) nincs is nagyon olyan hely, ahol ők helyiek lennének” – írja az Ági című novellában, ám Szentendrén teljesen helyinek érzi magát. Dömörkapun kicsit még olyan érzése van, hogy az erdészethez költözött be, hiszen a ház mögött szétterülő erdő az ő tulajdonuk, ám az erdészek már ismerősként üdvözlik, és egyszer még egy elejtett vaddisznó szállításában is segédkezett nekik. A városba többé nem tudna visszaköltözni, de egy kis faluban sem érezné jól magát, Szentendrét pont megfelelő helynek tartja ahhoz az élethez, amit a feleségével élnek. Kollár-Klemencz magához lassította a világot, írtuk a könyvéről, pedig a tanyán csak a vendég érzékeli a lassúságot.
„Folyamatosan türelmetlen vagyok, állandóan el akarom kapni az időt, de elfut előlem. Szeretek rohanni utána, de sokkal jobban szeretem időnként elkapni, és van, hogy megállítani is sikerül, például ha leülök írni. Egyre inkább úgy érzem, hogy az egész alkotási folyamat azért van, hogy egy kicsit magamhoz tudjam szorítani.”
A vadászlapok romantikája
Egy amerikai turnén a kezébe akadt a The New Nature Writing című kötet, benne a mai Amerikát bemutató írásokkal.
„Láttam az ottani természetet, abban aztán semmi romantikus nincsen. Mész az autópályán, elkezdődik melletted a kukoricamező, és több száz kilométeren keresztül véget sem ér, gigantikus tér, gigantikus kombájnokkal. Ebből a könyvből úgy látszott, mintha a város és a vidék megszűnt volna különbözőnek lenni. Nem úgy gondolnak a vidékre, mint egy romantikus, harminc évvel ezelőtti állapot, hanem mint egy abszolút mai élettér. Megtanultak úgy vidékinek lenni, hogy közben városiak, és fordítva.”
Kollár-Klemencz néha véletlenszerűen kiválaszt egy-egy vadászlapot a benzinkútnál, hogy elmerüljön a romantikus természetírásokban, amelyekben a tölgyfa levelein mindig tökéletes költői képekben csillan meg a napfény, ám olyan jellegű természetmegéléssel, mint a sajátja, ezekben a szövegekben még nem nagyon találkozott. Izgatja a vadászkultúra, a vadászat rituáléja, ahol az ember és a természet klasszikusan kapcsolódhat, volt is hajtó néhányszor, ám az állat elejtése, mint cél egyáltalán nem érdekli. „Elvégeztem egy tanfolyamot, hogy önkéntes természetőr lehessek, és az erdészet is felmerült annak idején, de nem gondoltam annyira erősnek, hogy elkezdjem tanulni.”
Napokig tud anélkül dolgozni a tanyán, hogy be kéne mennie a városba, de ezt a fajta vidéki-városi életmódot Magyarországon még nem érzi bevett mintának. Pedig szerinte a város és a vidék nálunk is kezd összeérni, már csak az internet miatt is, hiszen aki ma gazdálkodni akar, annak rajta kell lennie az információs rendszeren.
„Annak ellenére, hogy egy vidéki szereti hangoztatni, hogy Budapest mennyire borzasztó, van benne egy nagyon erős vágy, hogy ő is részesülhessen abból a kulturális és szociális tartalomból, amit a város kínál.”
Ez a vágyódás szerinte ugyanúgy megvan a városiakban is a vidék felé, ám egyáltalán nem romantikusan: a két élettér közeledését mutatja a biciklis- és piackultúra fellendülése is.
„Sokan jönnek ki hétköznap is az erdőbe futni, hétvégén meg kirándulni, és persze sár van, és a kullancs miatt félóránként befújják a gyereket, de mégis vágynak a természetbe.”
Rád köszön a novellahős
Novelláskötetét nem Dunakanyar-szociográfiának szánta, még akkor sem, ha egy helybélinek több szereplője is könnyedén beazonosítható.
„Tulajdonképpen nem szántam semminek. Az összes történet úgy indult, hogy effektíve történt velem valami, és úgy éreztem, meg akarom örökíteni. Kezdetben még nem novellában gondolkodtam, hanem abban, hátha egyszer film lesz mindebből. Nagyon furcsa állapot, amikor valaki kimond egy mondatot a kocsmában, a buszon, vagy elcsípsz egy hülye párbeszédet két gyerek között, és az a párbeszéd hirtelen megállítja az időt. Elgondolkodsz rajta, felírod és valahogy meg akarod fogni, de amikor felírtad, még azt sem tudod, mi lesz belőle.”
Legutóbb a rakparton autózva csodálkozott rá egy olyan jelenetre, ami képes volt megállítani az időt.
„Az Árpád-híd alatt, az út és a HÉV között van egy kerítés. Mentem ötvennel, benne voltam egy állapotban, és egyszer csak azt láttam, hogy a kerítés megszakad, és a szakadásban egy ember áll, kismotorral. Épp mintha a kerítés meghosszabbítása lenne. Állt a város felé, és csak nézett maga elé, mintha épp motorozna, de nem mozdult, valószínűleg lerobbant. Csak egy pillanat volt az egész, de hirtelen úgy éreztem, kitágult a világ. Szeretném megnézni, hogy mi lehet ekörül az ember körül, hogy került oda, hová fog menni, mi lesz vele.”
A történetek nagy részének van valóságmagja, ám Kollár-Klemencz mindig csavar vagy torzít rajtuk egy kicsit. Úgy érzi, sem a zenében, sem az irodalomban nem találkozott olyasmivel, ami a mai napig meghatározó lenne számára. „Szeretek belekóstolni dolgokba, ilyen szempontból elég rossz fogyasztó vagyok, mert annyi vízió van a fejemben, hogy a más víziója már nem tud lekötni.” Dömörkapun összemosódik fikció és valóság, a ház körül novellahősök köszönnek az emberre, most épp Lacika, szőke, göndör hajjal, piros arccal, Kollár-Klemencznek már-már fogadott gyerek, nekem régi ismerős egy szentendrei zenekar koncertjeiről.
„Mindenkitől megkérdeztem, hogy változtassak-e a nevén, aki kérte, annak változtattam. Lacika még az ÉS-ben olvasta a novelláját, egy másik hősöm, Kristóf először nem is igazán mondott semmit, de mostanában többször is megemlítette, hogy na, aztán szépeket írjak róla. Mindenki máshogy reagál erre, mert bárhogy is gondolkodik a saját életéről, ha megjelenik róla valami, bizonyos elvárásai, elképzelései lesznek. Fura, hogy egyébként pont azoknak, akikről nem is gondoltam volna, míg a családom teljesen jól fogadta a könyvet.”
Kollár-Klemencz édesanyja egy évvel ezelőtt halt meg, azóta a keresztanyja a rangidős, írás közben félt is, hogy utoléri a Grecsó-átok, és nemcsak a családja, de az egész környék ellene fordul, amiért kiteregette a hibáikat, titkaikat. Először az unokanővérének adott egy példányt a kötetből, ám őszig nem történt semmi. Akkor megcsörrent a telefon, a keresztanyja volt, hogy hallja, megjelent a könyv, az Új Emberben milyen jó kritika van róla, Margitka, az újhartyáni kultúraszervező szeretne is egy dedikált példányt belőle. Pár nap múlva ismét telefonált, hogy elmondja, milyen büszke Kollárra, amiért ilyen valóságosan és érzékletesen írta meg az életüket. Hogy mit szólt a Tuskó Ladyt idéző borítóhoz, azt nem tudtam meg, bár az Új Ember szerkesztőségében valószínűleg jobban örültek volna, ha Bukta Imre Béla fácánnal című festménye kerül a címlapra, ahogy Kollár-Klemencz eredetileg tervezte. Pedig nem ő volt az első, aki meztelen borítóval sokkolta az olvasóit, Marton László már 1985-ben felső- és alsótestet villantott a Távolodó borítóján.
Amint megnyomom a stop gombot a diktafonon, azonnal kizökkenek a tanyasi flowból, de ebből senki nem vesz észre semmit. Sári zavartalanul főzi tovább az ebédet, Lacika és a kis házból felbukkanó Andris rendíthetetlenül keveri a betont, Kristóf talán épp azon gondolkodik valahol, hogy melyik erdőbe vigye hancúrozni az aktuális szeretőt, Margitka pedig még nem is sejti, hogy hamarosan a szólóalbumával hívhatja el Kollár-Klemenczet az újhartyáni kultúrba. A novella, amit az életüknek neveznek, tovább folytatódik, mintha sohasem szakította volna meg kérdezősködés. Hazafelé, miközben azt nézem, hogyan távolodnak a dolgok (ház, ember, szamár, erdő), két őz igyekszik a dolgára az út menti lőtér felé. Szerencséjük van, ma nem találnak ott senkit.
