A vén kalóz éppen azokban az években mélázott a kocsmában, amikor én és a húgom a megszületésünkkel voltunk elfoglalva. Tizennégy évvel később olvastam bele először a vénkalózos kötetbe, mert megláttam benne az 1993-as évszámot. Akkor szúrtam ki a rómás verset is, mert épp megszállottan rajongtam Rómáért, azon belül főleg Petroniusért. Később azért kerestem vissza, mert ezt a hangulatot, ezt a haldokló birodalom-hangulatot kezdtem mindenhol keresni (és találni). Később arra emlékeztem, hogy O. O. is, mint Dosztojevszkij, elírta az egyik szereplője nevét, először Botond aztán Bulcsú. Aztán utánanéztem, és láttam, hogy nem volt tévedés. Csak fölsorolt két barbárt a pontosság kedvéért. Most ennek a pontosságnak a kedvéért kerestem meg a verset, mert ezzel tudom leginkább megindokolni, miért érzem, hogy O. O. akkora szeletet látott a világból, amekkorát én majd egyszer szeretnék. 

  

Orbán Ottó: RÓMA VARÁZSA

A barbárok nem értik Róma lényegét.
Róma nem azért Róma, mert szebb és jobb hely a többinél
(szebbnek talán szebb némelyiknél, de jobbnak nem jobb semmivel…) –
Róma egyszerűen csak Róma, ahogy New York New York:
a Forum, a bűnözés, a fojtogató nagyság, a talmi csillogás,
s a felhőkarcolók hírhedt Colosseumának alkonyégbe vésett sziluettje…
A világnak szüksége van bukásra szánt birodalmaira,
csillagunknak a tengelyére, hogy körülötte forogjon –
a pompa könnyed kárhozata nélkül miképp hihetné,
hogy a hőforrás kiapadhatatlan, az idő végtelen,
s hogy a föltett kérdésre van válasz is?
Botond buzogánya, BUMM, bezúzza Bizánc csikorgó érckapuját,
de a lyukat egy bádogos befoltozza, és Bulcsut Regensburgban felkötik:
Itt lóg, aki nem tisztelte a nagy számok törvényét, egy futóbolond!