Az 1963-as A nagy szökés inkább állított a tettnek és az ember megalkuvásmentes konokságának emléket, semmint a történelem valódi hőseinek. John Sturges háborús filmklasszikusa egy szigorúan őrzött német hadifogolytáborból való rendhagyó szökés története a második világháborúban, amelyben Steve McQueen egy Triumph motorkerékpár nyergébe ül, Charles Bronsont pedig majd’ összenyomják a falak. Ám a „nagy szökés” a valóságban kevésbé volt drámai, hőseit pedig még névleg sem említik a produkcióban. Kitervelői közül is Roger Bushell repülőőrnagyról emlékezik meg a történet, míg Harry Day repülőalezredes személye, akinek elképesztően kalandos életútja inkább filmre kívánkozik, valamiért homályba vész. Ian Sayer és Jeremy Dronfield történeti munkája, a Hitler utolsó dobása amellett, hogy beavat minket az Alpokban lezajló túszdráma részleteibe, egyben igazságot szolgáltat Harry Day számára is.
A München, valamint a Tiszt és kém szerzője, Robert Harris logarléccel a kezükben csatarendbe szólítja a nőket az új háborús thrillerjében.
Tovább olvasokA tradicionális katonacsaládból származó Day részt vett mindkét világháborúban: az elsőben tengerészgyalogosként szerzett érdemeket, amikor a csatahajója megtorpedózása után újra és újra visszatért a fedélzetre, két embert is kimentve a lángokból. Bátorságáért Albert-éremmel tüntették ki. A két háború között belépett a Királyi Légierőbe, a második világháború küszöbén vezérkari állást utasított vissza azért, hogy harcolhasson. Önként vállalkozott az első hadműveleti küldetésre, amelynek során – alig egy hónappal a háború kitörése után – a repülőgépét lelőtték, ő pedig német hadifogságba esett.
Harry "Wings" Day repülőalezredes (Forrás: wikipedia)
Azonban a drótkerítés sem tarthatta vissza: miközben rangidős tisztként átvette a parancsnokságot a németek RAF (Brit Királyi Légierő) foglyai felett, megállíthatatlanul szervezte mindenfelé a szökéseket. Ő is részt vett a háború első tömeges szökésében, amikor tizennyolcan törtek ki a Dulag Luft hadifogolytáborból 1941 nyarán.
Daynek legalább hét szökéshez volt köze – köztük a „nagy szökéshez”,
amelyért éppen csak sikerült elkerülnie, hogy egyike legyen a megtorlásul kivégzett ötven hadifogolynak. Helyette a sachsenhauseni koncentrációs táborba zárták.
Persze itt sem maradt tétlen: társaival 37 méteres alagutat vájtak az evőeszközeik segítségével, „talán az egyetlen menekülőjáratot, amelyet valaha egy náci koncentrációs táborból ástak.” Szökésük több mint egymillió rendőrt mozgósított birodalomszerte, és „több kellemetlenséget okozott, mint maga a nagy szökés”. Elfogása után a hadifogolytáborok „Houdinije” magánzárkába került, ahonnan az ominózus túszdráma nyitányaként más prominens foglyok társaságában szállították át előbb Flossenburgba, majd Dachauba.
Két egykori jóbarát lehetetlen helyzetbe sodródik, miközben rájuk nehezedik a történelem: akaratukon kívül válnak kémekké egy ellenséges országban, ahol a világ sorsáról döntenek. Háború vagy béke? A válasz korántsem olyan egyértelmű. Robert Harris feszült thrillerje magával ragadóan vegyíti a fikciót és a történelmi tényeket.
Tovább olvasokEz már a háború utolsó hónapjaiban történt, amikor Hitler fizikailag és szellemileg is elszigetelődött a valóságtól. A vereség a levegőben függött, a Führer legbizalmasabb emberei is, mint Heinrich Himmler, az SS vezetője, puhatolózásba kezdtek a szövetségeseknél. Legmesszebb talán Karl Wolff jutott, Olaszország SS- és rendőrparancsnoka, aki egészen Svájcig elment, hogy a fegyverletételről az amerikai titkosszolgálat főnökével, Allen Dullesszel tárgyaljon. A szövetségeseket, bár egyre biztosabbnak tűntek a győzelmükben, sikeresen megvezette a német propaganda: egy korábbi újságcikk által vizionált alpesi erődrendszer rémképe, amely még hosszú évekre visszavetette volna a háború befejezését. Az újságíró még azt is tudni vélte, hogy a nácik VIP-túszaikat, köztük Franciaország ex-miniszterelnökét, Léon Blumot egy alpesi erődben tartják fogva. Nem sokat tévedett: Hitler két hónappal később adta parancsba, hogy gyűjtsék össze a VIP-foglyaikat, és – erőd híján, aminek létezése kacsának bizonyult – szállítsák délre.
A jelentős személyiségek – államfők, katonatisztek, titkosügynökök és politikai foglyok – ugyanis addig hadifogoly-, és koncentrációs táborokban éltek elszigetelten, legtöbbjük egészen jó körülmények között. Kielégítő fejadagokat kaptak, személyzetet tarthattak, önkéntes foglyokként velük élhettek a házastársaik, sőt, a gyermekeik is. Gyakran tudatában sem voltak a közvetlen közelükben zajló borzalmaknak. Igaz, nem mindenki volt ilyen szerencsés: Kurt von Schuschnigg volt osztrák kancellár, akinek az Anschluss tett be, amikor Hitler bekebelezte Ausztriát, Dachauban raboskodott, ahol a helyhiány miatt nem lehetett megoldani az elkülönítését, így a Schuschnigg család a négyéves lányukkal egyetemben mindennap szembesült a haláltábor rémtetteivel.
Prominens foglyok a nácik markában: az ír John McGrath ezredes, az orosz Petr Frolovics Privalov dandártábornok, a német Johannes Neuhäusler kanonok, a szintén német Bogislaw von Bonin ezredes, a brit titkosügynök Sigismund Payne Best százados, a görög Alexander Papagosz altábornagy és a német Franz Maria Liedig parancsnok (Forrás: Imperial War Museums)
A németeknek magyar „vendégeik” is voltak: náluk raboskodott az egykori miniszterelnök, Kállay Miklós, és ifjabb Horthy Miklós is, Horthy kormányzó fia. Magyarország német megszállása után váltak kegyvesztetté, amiért titokban tárgyalásokba bocsátkoztak a szövetségesekkel.
Hitler a prominens foglyait koncepciós perekre tartogatta a háború utánra. A közelgő vereség azonban megváltoztatta a státuszukat: alku tárgyává, feláldozható túszokká váltak.
Sayer és Dronfield könyvükben számos egyéni sorsdrámát villantanak fel – látszik, hogy jó mélyre ástak a levéltárakban –, a politikai foglyok közül pedig nem mindenki jutott el a szabadságig. A Hitler utolsó dobása bemutatja többek közt a Hitler ellen merényletet elkövető Georg Elser megrázó dachaui kivégzését vagy a kegyvesztetté vált, háborús bűnös SS-orvos, Sigmund Rascher dicstelen végét is.
A prominensek többsége átszállításukkor szembesült a háború szörnyűségeivel: a koncentrációs táborok valódi céljával és a szövetségesek Németországot sújtó háborús pusztításával. Münchenen átkelve egyetlen ép házat sem láttak, csak romokat. Úgy érezték, hogy a szabadság a szövetségi haderők képében ott liheg a sarkukban, a németek azonban egyre távolabb hurcolták őket tőle. Közben folyamatosan a fejük fölött függött Damoklész kardjaként a halál: az őket kísérő náci tiszt zsebében ott lapult a parancs a kivégzésükre.
Dachaui koncentrációs tábor, a VIP-túszok gyűjtőhelye (Forrás: dw.com)
Dachau lett a gyűjtőhelye a százharminckilenc túsznak, akik sokszínű nemzetközi csapatot alkottak: osztrákok, csehek, dánok, franciák, írek, szlávok, lengyelek, lettek, magyarok, britek, németek, norvégok, olaszok, svédek, szlovákok és oroszok osztoztak közös sorsban. SS- és SD-katonák őrizete alatt buszra szálltak, és konvojuk délnek indult. Az oroszok ambivalens érzésekkel voltak tele: egyrészt nem szívlelték a lengyeleket és vice versa – ezen még az egymásra utaltság és a halálközeli élmény sem volt képes változtatni –, másrészt a felszabadításuk esetén otthon tárt karok helyett munkatábor vagy kötél várta őket. Sztálin szemében minden hadifogoly áruló volt. Ahogy Vaszilij Kokorin megjegyezte: „Német terror tíz-tizenöt ember. Orosz terror tíz-tizenötezer ember.”
Amikor a buszkaraván Niederdorf határába érkezett, egészen abszurd fordulatot vett a túszok története.
Innentől az események egy Peter Sellers-film képsoraiként kezdenek el pörögni az olvasó lelki szemei előtt. Kezdve azzal, hogy az SS-parancsnok képtelen szállást találni éjszakára, miközben a lazuló fegyelem hatására a túszok egyszerűen szétszélednek a közeli városban. Amikor a prominensek tudomására jutott, hogy fanatikus kísérőik immár a halálukat tervezik, veszett szervezkedésbe kezdtek. Amíg a vehemens olaszok elintézték, hogy a helyi partizánok támadják meg a konvojukat, addig az MI6 titkosügynöke, Sigismund Payne Best százados átvette a parancsnokságot a gyenge kezű SS-tiszttől. Ám a fogvatartók sem voltak egységesek, tüzelte őket a szervezeteik közti rivalizálás.
Csoportkép a megmenekült túszokkal a Pragser Wildsee Hotel teraszán (Forrás: Archiv Pragser Wildsee)
Karl Wolff tábornagy egy századnyi Wehrmacht-katonát rendelt el a konvoj védelmére, miközben a Gestapo utolsó utasításai közt parancsot adott a helyi szerveinek a foglyok likvidálására. Harry Day pedig útra kelt az ellenséges vonalak között, hogy megkeresse az amerikaiak előretolt állásait. Németország kapitulálásának hírére Dél-Tirolban elszabadult a pokol: törve-zúzva estek egymásnak és a németeknek a különböző nemzetiségű partizánok. E tűzfészek közepén találták magukat – immár egykori fogvatartóik védelmére szorulva – a prominensek, miközben elkeseredett vesszőfutás indult meg értük a Gestapo, a Wehrmacht és a szövetséges haderők között.
A Hitler utolsó dobása elképesztően feszült drámai pillanatokat kínál a végére. Az epilógus sincs híján a meglepetéseknek, miközben megismertet a túszok utóéletével. Ez a könyv – ami nem regény, a két író mégis regényszerűen tárja elénk a felsorakoztatott tényeket – Harry Day életével karöltve képernyőre kívánkozik. Addig is, amíg fel nem fedezi magának Hollywood, itt ez a háborús tényirodalmi műremek, amelyet minden hajmeresztő fordulata ellenére az élet írt, és aminél a „nagy szökés” tényleg nem több, mint lábjegyzet.
A borítóképen Bogislaw Von Bonin ezredes, aki segítségül hívta a Wehrmachtot és Sigimund Payne Best százados, aki végül átvette a parancsnokságot az őrizőiktől. Forrás: Pragser Wildsee Geschichte
