Amikor 30 évvel ezelőtt megjelent a Harcosok klubja, akkor úgy tűnt, a férfiakkal tényleg probléma van – a modern társadalom mintha nem ajánlana fel semmit nekik a pusztításon kívül. És talán nem én vagyok az egyetlen, aki abban nőtt fel, hogy egy kupicát meginni férfias dolog, miközben a család fele alkoholizmusban hal meg. Bármennyire is próbálkozunk felmutatni más férfi narratívákat – legyen szó soft boyokról, performatív vagy queer férfiakról –, még mindig a régi reflexek határozzák meg, hogy milyen társadalmi szerepet töltünk be a világban. Szerhij Zsadan pontosan tudja, hogy a férfiak legnagyobb ellenségei saját maguk.
Tavaly év végén jelent meg Szerhij Zsadan Mezopotámia című regénye, amely az év végi 50-es listánkra is felkerült. Az ukrán költő, író nem új név a magyar olvasók előtt, korábban verseskötete és regénye is megjelent már, most pedig egy novelláskötetet olvashatunk tőle, amelyben kilenc különböző férfi sanyarú vagy éppen vicces sorsát ismerhetjük meg (olvass bele).
Kilenc férfi, egy sors
Mi a baj akkor mégis a férfiakkal? Látszólag semmi. Ha felütjük Zsadan kötetét, teljesen hétköznapi történeteket találunk benne: egy férfi, aki halálával összehozza a családot; egy férfi, aki impotenciája miatt teljesen megutálja az életet; egy férfi, aki a szerelem érdekében belekavarodik egy családi perpatvarba; egy férfi, aki a kórházban fekve éppen cirkuszi múltját idézi fel; egy férfi, aki nem volt képes családot alapítani, ezért egyetlen kiútja egy szexmunkás marad – és persze mindegyikük alkoholista.
Ez a fajta otthonosság az, ami egyszerre ijesztő és vonzó Zsadan kötetében. Mind a kilenc történet Harkivban, Ukrajna keleti oldalán található nagyobb városban játszódik, és miközben az egyes férfiak élettörténeteibe kapunk rövid betekintést, úgy válik egyre világosabbá, hogy ez a történet akár itt Magyarországon is játszódhatna. Eltévedt emberekről olvashatunk, akik akár családi vagy egyéni okokból, de nem vitték sokra az életben, karrierjük csődbe ment vagy el sem kezdődött, az életük érdektelen, és az egyetlen vágyuk, hogy megtalálják a szerelmet, ami az elfogadást és az otthont jelenti számukra. De a környezetük nem ajánl fel nekik választást:
„Szerelemre rendeltettek, az istenek valamennyiük szívét megnyitják a rajongásra és hevülésre, amivel végtelen örömökre és szenvedésekre készítik fel őket.
Ezért kénytelenek szeretni és remélni, hinni és csalódni, várni és nem hátrálni, hálálkodni és győzködni, elveszíteni mindent, amit megszereztek, és minden alkalommal elölről kezdeni az egészet.”
A könyv legfőbb témái az idegenség és a magány. Zsadan könyvében egyik férfinak sem jut feloldozás vagy megbocsátás, sőt, sokuk nem is jó ember. Átvernek másokat, kihasználják őket vagy csak eltűnnek, mindezt azért, mert nem ismerik az érvényesülés más módjait. A világ, amiben élnek és amiben felnőttek, azt tanította nekik, hogy a férfiaknak gyengédség helyett erőszak, biztonság helyett küzdelem jut – és ezt mindenki szereti:
„Néhányuknak sikerült munkát találniuk, néhányan folytatták a tanulmányaikat, mások csak próbáltak túlélni. (…) A lagziba viszont mindannyian eljöttek. (…) Óvatosan álltak hozzá az esküvőhöz, de Szonya bejött nekik. (…)
Ha tehetik, ott helyben megerőszakolták volna a szökőkútnál. Ő pedig, ha teheti, nem tiltakozott volna.”
Egy világ, ami bennünk él tovább
A Mezopotámia eredetileg 2014-ben jelent meg Ukrajnában, a több hónapos Oroszország-ellenes, Európa-párti tüntetéssorozat, az Euromajdan napjaiban, amelynek következtében Oroszország harc nélkül megszállta a Krím-félszigetet, ezzel megágyazva a mai orosz-ukrán háborúnak. 2024-ben maga a szerző is bevonult a seregbe, hogy az ország függetlenségéért küzdjön.
A Mezopotámia tehát egy nagyon különleges időpontban született meg. A kötetben megismert Harkiv, annak lakói és világa végleg megváltozott a háború évei alatt, és ma már valószínűleg nyomát sem találjuk az egykori valóságnak. Másrészt pedig jól megírt karakterei és érzékletes történetei időtállóvá is teszik ezt a kötetet: bármelyik közép-európai országban el lehet képzelni ezeket a férfiakat, most vagy akár 10-20 évvel korábban.
Mit jelent ma férfinak lenni? Szerhij Zsadan ennek jár utána legújabb könyvében.
Misztikum és valóság határán
Talán a fentebb idézett két részletből is jól látszik, hogy ez a kötet egyszerre képes a valóság és a líraiság talaján mozogni, ez pedig nem is meglepő, hiszen Zsadan költőként és zenészként is ismert. A történetek, miközben nagyon fontos kérdéseket tesznek fel a modern férfiasság működéséről és annak társadalmi pozíciójáról, sokszor egyfajta lírai kiutat is ajánlanak ezeknek a férfiaknak (és az olvasónak). Nem egyszer elkalandozik a narrátor, hogy a város méhrajként nyüzsgő életéről, a testi érintés érzékenységéről vagy a szerelem felemelő és pusztító jelenségéről gondolkodjon.
Ez a fajta gondolatiság pedig a kötet egészére is jellemző, nem véletlen, hogy a cím az ókori civilizációra utal. Harkiv maga is két folyó között terül el, ahogyan az egykori közel-keleti terület is, ezzel a gesztussal magát a férfiasságot is egy történelmileg és kulturálisan meghatározott fogalommá tágítja. A férfiasság problémája talán nem a modern emberé, hanem az emberiség egészéé:
A pasiknak gyerekkoruktól kezdve szokniuk kell a rossz irodalmat, mert abból tanulják meg, hogyan legyenek igazi férfiak.”
Apák nélkül
A kötet szerencsére nem tesz morális ítéleteket, sem bölcsességeket arra nézve, hogy mi lehetne vagy kellene hogy legyen egy férfi, csupán szembesít minket azzal a kiüresedett, valójában csak társadalmi reflexeket takaró fogalommal, amit a szó jelent. A férfiak a novellákban sokszor magányos és erőszakos figurák, akik bár szeretnének változni, semmi lehetőségük rá. A háttérben viszont mintha ott lebegne az apaság kérdése mint a férfiasság abszolút meghatározója:
Előbb-utóbb eljön az idő, amikor minden fiú kést kell szegezzen az apja torkának. A kérdés csak az, hogy mit csináljon utána.”
Sok más hasonló, apasággal foglalkozó könyvvel ellentétben viszont Zsadan mintha tudatosan távol tartaná az apákat. A férfiaknak – még ha magukban is hordozzák a szülői sérelmeket – maguknak kell megállniuk a lábukon. Sőt, sokszor az apaság lehetősége fel sem merül számukra, feleség és család nélkül maradnak, teljesen egyedül. Mintha ezzel is azt mutatná a szerző, hogy társadalmi szerepek (apa, férj, gyerek) nélkül a férfiasság nehezen meghatározható.
„Teherautók fertőzést hurcolnak be délről.
Éjfélkor koldusok számolják a veszteséget.
S nekem minden alkalommal csak annyi a dolgom,
hogy emlékezzek mindenkire, s mindig hazatérjek”
– olvasható a kötet végén található verseket tartalmazó részben, amely egy hosszú, egységes szólamként foglalja össze a kötet férfijainak történetét, kibontva az egyes témákat, mint például a kötelesség, a nők, az idegenség vagy az emlékezés. Mindebben pedig ott van Zsadan is, aki egyszerre harcol az országáért és dolgozik azon, hogy társadalmi változásokat idézzen elő a művészetével.
Fotó: Wikipédia
