„A felfoghatatlan erőszak tombolásából csak egy mélyről felszakadó, végső kacaj mutat kiutat” – olvasható Evelio Rosero Hadseregek című regény hátoldalán. Kolumbiában évszázadok óta polgárháborús összecsapások, diktatúrák, politikai konfliktusok váltják egymást, sőt a mai napig aktív a drogkereskedelem feletti harc. Olyan, akár egy soha véget nem érő háború.
Evelio Rosero kolumbiai szerző hazájában már terjedelmes életművel rendelkezik, viszont a Sonora kiadó segítésével már magyarul is olvasható a háborús kegyetlenségnek és a kiszolgáltottságnak emléket állító Hadseregek című regénye. A könnyeden induló történet egy öregember, Ismael mindennapjait követi végig, ahol szinte észrevétlenül úszik be a fegyveres konfliktus egy város, San José falai közé.
Ez a regény egy hasító őszinteséggel és lírai hangvétellel megírt dokumentum a szisztematikus erőszakról, amit háborúnak nevezünk.
Egy helyszíni riport kivágott jelenetei
Érdemes a címből kiindulni: a Hadseregek esetlennek tűnhet, mégis találó. A trópusi fák alatt rendőr, katona, drogkartell, paramilitáris csoport, gerillák beazonosíthatatlan masszája keveredik össze, és sosem tudni, hogy ki is a támadó. Arctalan, egyenruhás tömegek veszik körül a várost, egymást váltják a fegyveres csapatok, akik néha a sajátjaikra lőnek. Mi pedig végig a civilekkel maradunk, néha látunk egy-egy távoli csapatot, halljuk, hogy lövöldöznek, egyre több ember tűnik el. Csak azt a részét látjuk a háborúnak, amit a civilek látnak, az egyre szűkösödő életteret és az emberek hiányát.
Az eseményeket mindig távolról figyeljük, nem ismerjük meg az ország politikai helyzetét, katonai erőit, hogy mit tesz vagy nem tesz a rendőrség.
Ismael olyan, akár bármelyikünk, nem egy érzelmes hős, és nem is egy drámai áldozat.
Igyekszik túlélni, távolmaradni, nem feltűnni. Nem érti, mi miért történik, de nem is keres válaszokat, mert tudja, hogy nincsenek.
A kötet nem tesz különbséget katona és katona között, a rendfenntartó és a lázadó egy és ugyanaz: a háború végrehajtói, erőszaktevők. Sem Rosero, sem a karakterei nem magyarázkodnak, egy katonát se látunk, aki értené vagy egyáltalán megpróbálná elmagyarázni, miért jöttek, miért lőnek a civilekre, vagy egyáltalán mit keresnek egy istenháta mögött városban. A háború olyan, akár egy üres lap, bármennyi névvel teleírható:
„Megnézném magamnak, mi van arra a neves papírlapra írva, arra a bizonyos »listára«.
Egy üres lap, Istenem. Egy lap, amire minden név ráfér, amit csak akarnak”
Az erőszak állandó, időn és téren kívül áll
A könyv szinte két elválasztható részre bomlik: az első felében egy kolumbiai kisváros sürgő-forgó karaktereit látjuk, a másodikban pedig ezeknek az embereknek a sokszor lassú szenvedését vagy éppen váratlan eltűnését. A feltűnő katonai csapatok nemcsak a dzsungel bozótjait vágják keresztül, hanem a mindennapi élet menetét is.
A háború beszüremkedésével a történet egy nagy masszává, Ismael folyamatos sétjává válik, ahogyan az utcákat járja különböző fegyveres csapatok között.
A háborúban az idő és tér elveszti hétköznapi kereteit.
A regény tudatosan játszik azzal, hogy egy idő után elhagyja a napszakra, időjárásra, természetre vonatkozó leírásokat, kezdetben az életnek rendje van, ébresztő, reggeli, napsütés, majd lefekvés. Később ezek kiszorulnak és sok helyen már maga a narrátor sem tudja, melyik napot írjuk, és felteszi a kérdést: „szerda?”, „csütörtök?”.
Ismael házról házra jár, néha behúzódik, beszélget, de inkább csak szellemként van jelen, aki nem tudja elhagyni az otthonát, de már nem is találja benne a megszokott környezetet.
Az idő múlása pedig csak abban mérhető, hogy egyre több ember tűnik el.
De hogy maguktól mentek el, vagy elrabolták őket, azt nem lehet tudni.
A tér is hasonlóan változik, az élettér, amely kerítésből, falakból, ajtókból és utcákból áll, hamar elveszti szószerinti és átvitt értelmű egységét: gránátok és bombák lyukakat robbantanak, a falakat szétlövik, a házak beomlanak, az utcákon barikádokat emelnek. Ami a kötet elején még fontos elemnek tűnik, a kerítés két ház között, amelyen keresztül Ismael a szomszédasszony után leselkedik, a könyv végére csak egy lyukas fal, ahol a szél és a kóbor állatok ki-be járnak.
A múlt nem kísért, hanem két lábon jár
A regény egyik alapeleme Ismael öregsége, amely több helyen párhuzamba vonható a háborúval. Például a regény elején, amikor Ismael levetkőzik a felesége előtt, aki cserébe jó alaposan végigméri, a férfi csak ennyit kérdez vissza: „Mi az? – kérdeztem. – tetszenek a romok?”.
A férfi „rom” jellegét fokozza, hogy régi tanárként az egész falu szó szerint a tanítványa volt, olyan, akár egy régi épület, amit mindenki jól ismer. Természetesen ezt az épületet sem kerüli ki a rombolás, az öregedés jelei mutatkoznak rajta, lassú és erőtlen. De ahogy olvassuk a regényt, és látjuk Ismael fáradhatatlanságát és szellemi erejét, olyan,
mintha elfeledkezne az éhségről, betegségről, koráról.
Itt lép be a kötet egyik problémája, hogy Ismael karaktere egyszerre érthető allegorikusan, mint a múlt megtestesítője, és szimplán csak elhibázott karakterként, akiről az író néha elfelejtette, hogy valójában öregnek akarta megírni.
Persze az öregség és a háborúval járó pusztulás szinte kézenfekvő, pont ezért is olyan lusta néha ez a kötet, mert nem kezd vele túl sok mindent. Ismael karakterét nem határozza meg az öregsége, és sokszor úgy érződik, hogy csak azért öreg a történet szerint, hogy ne tudja elhagyni a várost. A múlthoz való kötődés, a cinizmus, a bölcsesség mind olyan elem, amely helyenként megvan ebben a karakterben, de a regény nem bontja ki. Szinte alig tudunk meg valamit a múltról, Ismael korábbi tapasztalatairól, a világról, amiben felnőtt, és amely (elvileg) hirtelen megváltozott. Utóbbit nehéz eldönteni, mert a regény nem ad támpontot ahhoz, hogy milyen mértékű a háború, történt-e már ilyen, és hogy egyáltalán Ismaelnek mi a tapasztalata.
Az egyetlen pont, ahol igazán játékba van hozva, hogy öregségéről van szó, az az, hogy Ismael a kora miatt teljesen érdektelen a környezete számára.
A katonák nem lövik le, mert „már kár pazarolni a golyót”, nem jelent veszélyt.
Ismaelnek nem esik baja, még a gránát sem robban fel a közelében, a golyók nem találják el, még akkor sem sebesül meg, amikor a katonákat fenyegeti. Viszont akárcsak egy rom esetében, megvan a lehetőség, hogy úgy értelmezzük, ő az egyetlen, aki emlékezik a múltra, és ezt senki nem tudja eltörölni.
A gyarló ember háborúban is gyarló
A regény minden meglepetését és erejét a lezárásra tartogatja. A kötet egyik fő motívuma, hogy Ismael szexuális megjegyzései gondolatai sokszor egybemosódnak a háború történéseivel. Ez legtöbbször csak úgy jelenik meg, hogy kiszolgáltatott helyzetben is megbámul egy nőt, vagy elkalandozik a figyelme. Viszont már a könyv elején látszik, hogy ez valami csattanóra fog kifutni, amire talán nem érdemes 188 oldalt várni.
A könyv zárójelenete, amikor a kötet elején kukkolt szomszédasszonyt, Ismael vágyának tárgyát, három férfi erőszakolja egyszerre. A férfi nem szól közbe, mert nem tud, valójában ő is erőszakot akarna tenni:
„Miért nem mondod el nekik, hogy kell megerőszakolni egy hullát, vagy hogy kell szeretni?”
Még ha hatásos is ez a befejezés, úgy érződik, mintha itt is kezdődhetett volna a regény. Egy konfliktussal, amelyet aztán a regény még jobban kibont. De akárcsak egy (jó) bűvész, egész végig úgy tesz, hogy máshova kell figyelnünk, és a végén lep csak meg. Ez persze hatásos is lehetne, de egy olyan háborúirodalomban erős kultúrából, mint az európai, ez már régi lemez.
Ismael a regény végén mindenen felülemelkedik, az erkölcsi iránymutatás lesz, az abszolút áldozat, aki névtelen, de erkölcsös és morálisan jó. Aki nem gyilkol, lop, erőszakol. Nem gyűlöl, csak meghalni akar, mégsem tud. Ettől pedig túl patetikus lesz a regény vége.
Melyikünk hasonlítaná magát Jézus Krisztushoz, mikor fegyvert fognak rá?
