Juan Rulfo 1955-ös Pedro Paramo című elbeszélése a mágikus realizmus egyik előfutára, és a latin-amerikai irodalom megkerülhetetlen klasszikusa. Az új Netflix feldolgozás hűen nyúl az eredeti mexikói regényhez, de mégis bátortalan marad.
Repülő holtak, sárrá változó nők, az éjszakában feltűnő szellemkarneválok adják a hátteret ahhoz, hogy a fiú megtalálja az apját. A halál csak játszadozik, sose tudjuk meg mikor hív el, egyik nap csak arra ébredünk, hogy ugyanazt a napot éljük újra és újra. A Pedro Páramo szellemeket mutat nekünk, hogy lássuk mit jelent az, ha a múlt nem ereszt. A szerelmet és bűnhődést örökké folytatnunk kell, akár egy véget nem érő haláltáncot.
A regény, ami megelőzte a Száz év magányt
Juan Rulfo mexikói író sajnos kevesek számára ismert.
Rulfo évekig dolgozott a statisztikai hivatalban, hirdetési vállalatoknál, sőt bevándorlási ügynökként is, összesen három kötete jelent meg, egy novellagyűjtemény Lángoló puszta címmel, egy Arany kakas című posztumusz elbeszéléskötet és egy kisregény, Pedro Páramo címen.
Életműve egy keskenyebb kötetben elfér, emlékét pedig inkább az irodalomtörténet őrzi, pedig hatása a latin-amerikai irodalomra és a mágikus realizmusra ennél sokkal nagyobb. A Netflix visszanyúlt a klasszikus történethez, és megmutatta, mit is jelent a mágikus realizmus.
A visszajáró holtak, a természeti erők metaforizálása, a katonák és a háború állandó jelenléte, a halál örökös párhuzama a szerelemmel ismerősek lehetnek Márquez Száz év magányából, viszont Juan Rulfo volt az első, aki ezeket a témákat feldolgozta a Pedro Páramo című kisregényében. Gabriel García Márquez megírta, hogy nemcsak részletesen ismerte, hanem képes volt a Pedro Páramo bármelyik jelenetét egyetlen hiba nélkül felmondani.
A holtak nem nyugszanak
A Pedro Páramo a halál és az emlékezés viszonyát meséli el. Egy fiú visszatér szülővárosába, hogy felkeresse az apját, akit soha életében nem ismert. A történet előrehaladtával a város szép lassan felfedi titkait, az ablakokban kihunynak a lámpák, visszhangok verődnek vissza a falakról, egy ló árnyéka vetül az ajtóra, suttogás tör fel a padlóból, és az ember, aki még az előbb hajlékot ajánlott, porfelhővé válik.
Az alig 100 oldalas történetet töredezett formában ismerhetjük meg, a szinte egymással megegyező, csak névben elkülönülő város lakói váltakozva mesélik el Pedró Páramo életét. A rövid, epizódszerű jelenetek és a szinte alig jelölt tér- és időváltások eltörlik azt ahogyan a mindennapokban emlékezésről beszélünk, a történések időben nem egymást követik, hanem egymást váltva mutatják egyszerre a múltat és a jelent.
A kamera lencséjében
A 2024-es Netflix feldolgozás viszont új szemszögből mutatja meg Pedro Páramo történetét, és ami a regény oldalain több történetre esik szét, az itt egy könnyebben befogadható egésszé áll össze. A kötet elbeszélésének dinamikája az álmokéhoz hasonló, néhol lineárisan, néhol két idősíkot párhuzamba állítva mesél, de az is előfordul, hogy egy elsőre fontosnak tűnő információt soha többet nem említ a szerző.
Rodrigo Prieto a rendező viszont jól követhető lineáris szerkezetben dolgozza fel az elbeszélést, hiszen a jól bevált visszaemlékezés és a montázs filmtechnikái a történet előnyére válnak, a karakterek arcai, öltözékei és jelleme pedig azokat a jeleneteket is egybefűzi, amik a könyvben több szálra bomlanak szét.
Amit a film nem mutat meg
A regény újító és virtuóz elbeszéléstechnikája a filmen inkább a visszaemlékezések egyszerű sorrendjét jelenti, nincsenek különböző nézőpontok, váltakozó beszédstílusok. A film kitér a kihívás elől, hogy izgalmasan játsszon az alapszöveggel, marad az egyszerű megfilmesítésnél.
Erre egy jó példa, hogy a könyvben az egyik szereplő halála után a falu harangjai olyan hangosan kezdenek kongani, hogy az emberek üvöltve beszélnek egymással. Olvasás közben szinte mi is halljuk, ahogyan napokon keresztül zúg az egész város. A filmben több harang zengését látjuk egymás után.
A film nem kísérletezik, néha kameramozgással igyekszik megtörni a statikus felvételek dinamikáját. A regényben megjelenő mágikus elemeket leginkább CGI megoldásokkal ábrázolja: sajnos a könnyed filmes trükk szintjén maradnak a repülő holtak vagy a sárrá olvadó nő alakja is.
A Pedro Páramo a latin-amerikai irodalom egyik megkerülhetetlen klasszikusa, de mivel kevesen ismerik, és még kevesebben beszélnek róla, ezért inkább egy eldugott kincsként ül az irodalom ládájának mélyén. Remélhetőleg az új film lendületet ad ennek a történetnek, és minél több emberhez eljut a mexikói irodalom egyik alapköve.
Fotó: Imdb
