Még kényszer hatására is nehéz lenne eldönteni, pontosan mi az a műfaj, amiben Elle Cosimano mozog. A krimi adja magát, hiszen regényeiben van bűncselekmény, meg egy ember, aki felgöngyölíti (ő a címszereplő Finlay Donovan), ezzel pedig kicsit helyrebillenti a világ rendjét (vagy nem, de erről majd később), de a zsáneren belül már nehéz elhelyezni a regényt. Leginkább talán a cozy mystery áll hozzá a legközelebb, amelyben a rázósabb dolgok (mint mondjuk egy gyilkosság) általában nem az olvasó szeme előtt zajlanak, a nyomozó nem szakmabeli (hanem például egy író), és a bűncselekmény egy viszonylag zárt közösségen belül történik. Ide sorolhatók Richard Osman könyvei (a zsáner nagy klasszikusa pedig Agatha Christie), de nagyjából ebbe a halmazba illik Cosimano sorozata is.
Hiába jelent meg magyarul még csak a második könyve, a sorozatcímke már csak azért is megállja a helyét, mert Cosimano jó szokás szerint a végén megint hagyott egy csomó elvarratlan, továbbgombolyítható szálat, ráadásul már korábban felmerült, hogy a Hatalmas kis hazugságok producere adaptálná a sztorit. Szóval Finlay Donovan esetében mindenképpen egy szisztematikusan felépített karakterről beszélünk, akiben még jó sok szufla lehet, legalábbis az alkotói szándék ezt mutatja. A most megjelent Finlay Donovan mindent visz című második kötet (olvass bele ITT) az első egyenes folytatása, amiben a címszereplő lehetne akár elégedett is (hiszen az első regénye sikeres lett és még egy jóképű ügyvédjelölttel is sikerült összejönnie), viszont egy gyanús internetes fórumon egy még gyanúsabb apróhirdetésbe botlik. Utóbbiban nem megunt holmikat kínálnak megvételre, hanem Finlay exférjét akarja valaki eltenni láb alól, és erre keres megbízható munkaerőt. Miután be is jelentkezik egy TisztaMunka nicknevű bérgyilkosjelölt, Finlay úgy dönt, hogy kideríti, kinek állhat érdekében megszabadulni a gyerekei apjától, és mindent megtesz azért, hogy az illetőt megakadályozza ebben.
A Finlay Donovan ölni tudna címszereplője egy különösen zaklatott napon nem éppen hétköznapi szituációban találja magát: valaki fel akarja bérelni, hogy ölje meg a problémás férjét. A dolog már csak azért is meghökkentő, mert a krimiíró Finlay addig legfeljebb csak a könyveiben szaporította a hullák számát.
Tovább olvasokA nyomozásban partnere az első részből már ismert bébiszitter, a talpraesett, egyben titokzatos Vero: a segítségre pedig szüksége is lesz, hiszen ügyesen kell lavírozniuk a rendőrség és az orosz maffia fejesei között. Mindennek tetejébe Finlaynek meg kell küzdenie szkeptikus exférjével, és még az irodalmi ügynökével is, aki a következő könyvet szeretné kipréselni belőle. A recept tehát az előző részt követi: rengeteg félreértés, bonyodalom, vicces és necces helyzet, itt-ott feltűnő hullák, enyhe életveszély. Cosimano látszólag könnyű kézzel veri a klaviatúrát, bonyolítja és bogozza ki a szálakat, potyogtatja el a red herringeket. És itt jön a képbe a bevezetőben már említett cozy szál, amikor talán nem is a bűncselekmény és annak nyomozása a legfontosabb, hanem maga a hangulat, amelyet az író megteremt legfőbb szereplője körül. Nem mintha bármi gond lenne a krimiszállal, Cosimano még az utolsó kör után, amikor már mindenki azt hiheti, hogy egyenesbe kerültünk, is igyekszik csavarni rajta egyet, amivel az égvilágon nincs is semmi baj, mégis a könyve sokkal inkább szolgálja az eszképizmust (és ezzel a kikapcsolás és kikapcsolódás iránti vágyat), mint azt, hogy folyamatosan borzongjunk. Ráadásul Cosimano nem retten vissza attól sem, hogy kicsit bemószerolja, besározza főhősét, így aztán Finlay közel sem az a ma született bárány, akinek ismerősei vagy plátói szerelme, a Nick nevű nyomozó hiszi. Hogy a világ rendje így aztán mennyire billen a helyére a nyomozás végén, az erősen kérdéses, de valószínűleg nem is ez volt az írói szándék, hiszen, ahogy már mondtam, a folytatás már erősen a kanyarban van.
