Finlay Donovannek nemcsak a regényét kell leadnia, az exét is életben kell tartania valahogyan

Finlay Donovan egyedülálló anya, akinek az élete annyi hétköznapi vágányon siklott félre, hogy azt már számontartani sem igazán tudja. A férje lelépett, a két kisgyereke minden energiáját felemészti, ráadásul nagy küzdelmek közepette próbálja befejezni a regényét is. A folytatásban Finlay feje fölött összecsapnak a hullámok, és még az exét is neki kell megvédenie. Olvass bele!

Könyves Magazin | 2022. november 03. |
Elle Cosimanio
Finlay Donovan mindent visz
Ford.: Török Krisztina, Agave, 2022, 384 oldal
Elle Cosimano: Finlay Donovan mindent visz könyv

Finlay olykor legszívesebben holtan látná a volt férjét. De sosem gondolja komolyan.

Finlay Donovan a következő regényét írja nagy küzdelmesen, közben pedig igyekszik a felszínen maradni a két gyerekével egyedülálló anyukaként. A jó hír: továbbra is számíthat Veróra, aki egy személyben a bébiszittere és bizalmasa is, ráadásul a lánya frissen kimúlt aranyhalát leszámítva már jó ideje nem kellett megszabadulnia egyetlen hullától sem.

Ami már nem annyira jó hír: a volt férje, Steven valakinek csúnyán a tyúkszemére lépett, aki ezért szeretne végleg megszabadulni tőle. Bár Stevennek akad rossz tulajdonsága bőven, a gyerekeknek jó apukája, ezért Finlay nem hagyhatja, hogy baja essen. Ezzel azonban buzgó anyukáknak álcázott bérgyilkosok haragját vonja magára, és az orosz maffiával is kényelmetlenül közeli kapcsolatba kerül.

Mit tesz a krimiíró, ha egyszer valóban ölni kell?
Mit tesz a krimiíró, ha egyszer valóban ölni kell?

A Finlay Donovan ölni tudna címszereplője egy különösen zaklatott napon nem éppen hétköznapi szituációban találja magát: valaki fel akarja bérelni, hogy ölje meg a problémás férjét. A dolog már csak azért is meghökkentő, mert a krimiíró Finlay addig legfeljebb csak a könyveiben szaporította a hullák számát.

Tovább olvasok


Ráadásul eközben Nick Anthony nyomozó is mindent megtesz, hogy újra Finlay életének része legyen. Aki bár zsarunak nagyon dögös, azonban Finlay néha kénytelen a törvény rosszabbik oldalára átkirándulni, ha nem szeretné, hogy a családja az aranyhaluk sorsára jusson.

Finlay feje felett összecsapnak a hullámok: a regényének leadási határideje vészesen közeleg, és közben az exét is életben kell tartania valahogyan.

Finlay Donovan író és anya, egy napon pedig felkérik egy gyilkosságra
Finlay Donovan író és anya, egy napon pedig felkérik egy gyilkosságra

Elle Cosimano az anyaság minden örömét és megpróbáltatását bemutató regénye pergő stílusú és őrülten szellemes, letehetetlenül szórakoztató olvasmány, amiben a főhős egyszer csak azzal szembesül, hogy megbízzák egy gyilkossággal. A könyvről cikkünket itt találod. Most olvass bele!

Tovább olvasok

Finlay Donovan mindent visz (részlet)

Meghalt Christopher. Kora reggel találtak rá, kidülledt, üveges szemekkel lebegett a víz színén. És bár őszintén kijelenthetem, hogy igazából még soha nem öltem meg senkit, jelen esetben a felelősség száz százalékig engem terhel.

– Nem te tehetsz róla – szorította meg biztatóan a karomat fekete pulcsimon keresztül Vero. Ez volt az egyetlen, valamennyire alkalomhoz illő ruhadarabom, mentségemre szóljon, hogy ébredéskor még nem sejthettem, hamarosan temetésre kell mennem. Ezzel szemben a fiatal, eszméletlenül menő bébiszitterem alakra simuló nadrágban és valami trendi felsőben pompázott, vagányul feltűzött hajjal. Nem túl meggyőzően mosolygott rám. – Legalábbis nem szándékosan csináltad.

A másik kezemben a lányom aprócska kezét szorongattam, egészen hozzám simult szegényke, vörösre sírt szemmel.

– Az mindenképp melletted szól, hogy a tartási tudnivalókat lehetet­lenül kis betűvel nyomtatták, és a te korodban… – suttogta Vero.

– Harmincegy vagyok.

– Ezt mondom. Senki sem várja el, hogy el tudj még olvasni olyan hangyabetűket. Egyszerűen csak túl sokat adtál neki. Ennyi.

– Olyan éhesnek tűnt – motyogtam bénán. Még én is hallottam, mennyire bénán. Amúgy tényleg, amikor csak bementem a lányom szobájába, Christopher kérlelőn meredt rám a gömbakváriumából a nagy, kerek szemeivel.

– Persze, Finn – lapogatta a vállamat Vero, és fénylő ajkaival csücsörített hozzá. – Te odatetted magad.

A lányom aranyhala ott lebegett a zavaros víz tetején, felpüffedt pocakja vádlón meredt rám. Delia az apjától kapta Chrisophert, bár gyanús, hogy Steven csakis engem akart bosszantani vele. Hogy egy újabb terhet rakjon a vállamra, és kéjes kárörömmel figyelje, ahogy még jobban megroppanok a súly alatt, és utána annál megalapozottabban és eredményesebben folyamodhasson a teljes felügyeleti jogért. Amióta az ingatlanügynökünkkel lelépett, és eljegyezte a csajt, azon van, hogy az én alkalmatlanságomat bizonyítsa. Sportot űz ebből, és amióta szétmentek Teresával, a helyzet csak még inkább elmérgesedett. Ezért is feszültem annyira, hogy mindenáron életben tartsam a nyavalyás halat, hogy neki, a volt férjemnek megmutassam, mennyire nagyon is képes vagyok egyedül, az ő segítsége nélkül gondoskodni a gyerekeinkről – és a gyerekeink házi kedvenceiről –, az én szerény írói bevételeimből is akár. Hogy gondoskodom Delia, Zach és Christopher szükségleteiről egymagam is, ha kell. Na jó, Vero segítségével.

Christopher szűk egy hónapig maradt életben a gondoskodásom alatt.

És bár Zach még túl kicsi, hogy beköpjön az apjának, Delia képtelen tartani a száját. Világos, hogy Steven értesülni fog Christopher haláláról. És akkor egyből rohan majd a hírrel Guyhoz, az ügyvéd haverjához, aki a válásunkat is intézte, szóval a végén a bíróságon is kiteregetik a sztorit. Figyelmébe ajánlom, bíró úr, az egyes számú bizonyítékként a bíróság elé terjesztett haltetemet. Az elhunyt a volt feleségem felügyeletében töltött alig három hét után hassal felfelé lebegett az akváriumában. Ebből világosan látható, hogy a volt feleségem mennyire alkalmatlan a gyermekeink gondozására.

És ha az emberi lényről, aki a múlt hónapban a kezeim között az életét vesztette (illetve arról, hogy Veróval hol rejtettük el a hulláját) Stevennek a leghalványabb sejtése lenne, akkor egyenesen infarktust kapna – ezt a lehetőséget Vero kéjjel ízlelgette egészen addig, míg ki nem kalkulálta az esélyét, hogy a talpát is feldobja közben. Egy hónapja, miután egy zsúfolt szendvicsezőben az ügynökömnek az aktuális regényem tartalmát vázoltam fel, méghozzá sajnálatosan egy Patricia Mickler nevű nő füle hallatára, a nő ötvenezer dolláros ajánlattal keresett meg, hogy a rémes férjét eltegyem láb alól, aki mellesleg a helyi orosz maffia pénzét mosta tisztára. És bár Harris puszta véletlenségből került elkábítva az én családi autómba, és bár valójában nem én végeztem vele, a feleségét nem lehetett meggyőzni ennek az ellenkezőjéről. Ezért is ajánlott be a barátnőjének, Irinának, akinek szintén a terhére volt a férje, a már említett orosz maffia legfélelmetesebb verőembere, illetőleg takarítója. Irina férje is a véletlennek köszönhetően veszítette életét. De az én szempontomból ennek semmi jelentősége nem lett, mindkét nő maradéktalanul elégedett volt velem, és elégedettségüket kiadós készpénzösszegekkel fejezték ki. Sőt, borravaló is jutott: valamelyikük a megfelelő körökben, online a jó híremet keltette, és már meg is kaptam az ajánlatot a volt férjem eltakarítására.

Vero meglóbálta előttem a zöld, műanyag merítőhálót.

– Mondasz pár szót?

Zach a kis sonkáin az akváriumhoz totyogott, a pelenkája fodros széle kikandikált fekete ingecskéje alól. Ragacsos ujjaival a komódba kapaszkodott, hogy lábujjhegyre emelkedjen. Megpöckölte az akvá rium üvegét, a nyál lassan csordogált az álláról. Delia könnyesen csuklott egyet, várakozón fordította felém az arcát, a felső ajka taknyosan fénylett. Átvettem Verótól a szákot.

– Mégis mit mondhatnék? – kérdeztem suttogva.

– Valami szépet és egyszerűt – tolt az akvárium felé.

A hálót a mellkasomhoz szorítva keresgéltem az agyamban a megfelelő szavakat, amelyek megnyugvást hozhatnának ötéves kislányomnak,

aki azóta zokogott hisztérikusan, hogy ébredés után megpillantotta az ázott kukoricapehelyként lebegő kis barátját. Az ég szerelmére, író vagyok! Abból élek, hogy a megfelelő szavakat fűzöm össze mondatokká és a mondatokat regényekké. Ez nekem elvileg kisujjból jön. De elég volt Christopherre pillantanom, a volt férjem arca úszott be a gondolataimba. Nem mintha Stevent is meg akartam volna ölni. Vagyis hát nyilván meg akartam. Legalábbis általában. Majdnem minden áldott nap. Valahányszor csak kinyitotta a száját. De nem az számít, hogy amióta az ingatlan ügynökért elhagyott, a kapcsolatunk enyhén szólva viharos, hanem csakis az a tény, hogy imádja a gyerekeket és a gyerekek is őt. És soha nem tennék olyat, amivel Deliának vagy Zachnek fájdalmat okozok.

Valaki Steven halálát akarja. És az a valaki nem én vagyok.

– Mit mondhatnék Christopherről? – sandítottam hátra Veróra, hát­ha ihletet kapok. De neki csak a szája széle rángott kicsit, úgy integetett,

hogy csak rajta, vágjak bele. – Rendes kis hal volt. Bátor és hűséges barátja mindannyiunknak…

Valaki megcibálta a jóganacim szárát.

– A mosolyáról beszélj! – motyogta Delia fekete trikójába törölgetve az orrát. – Meg arról, hogy ő fújta a legcsodásabb buborékokat.

Hozzám bújt, az arcát a pulcsimba temette. Zach pici homloka gondterhesen gyűrődött ezer ráncba. Hálás voltam, hogy legalább ő túl kicsi még, hogy megértse, mi ez az egész, mi történik, de közben szép szavakba öntöttem Delia gondolatait és érzéseit, majd a hálót az akváriumba merítettem, hogy kikanalazzam Christophert.

Delia a lábamba kapaszkodva haladt ünnepélyes menetünkkel a fürdő szobába. Mögöttünk Vero egyensúlyozta Zachet, ők zárták a sort. Megálltunk a felnyitott vécékagyló körül, leróttuk végtiszteletünket, és Christopher halk csobbanással a csészébe pottyant.

Ahogy a lehúzó felé indult a kezem, Delia elkapta a karomat.

– Anyu, ne!

– Muszáj, kicsim. Nem maradhat örökre a vécében.

– Miért nem? – nyöszörgött a lányom.

– Mert… – nyögtem, és kérlelő pillantást vetettem Veróra. Ez a rész egyértelműen kimaradt a Várandósokból. Reklamálni fogok, kérem viszsza a pénzemet.

– Mert megbüdösödik – segített ki Vero, de gyorsan a lábára léptem.– De akkor soha többé nem láthatom – zokogta Delia.

Egy buborék dagadt nagyra az orrcimpáján, letöröltem a pulóveremmel.

– Örökké emlékezni fogunk rá.

Amiben nagy segítségünkre lesz az a félszáz fénykép, amit kénytelen voltam a #goldfishofinstagram­ra feltölteni.

– Esetleg elmehetnénk az állatkereskedésbe, és vehetnénk egy másikat – jött ki Vero száján, mielőtt még megakadályozhattam volna. Delia fájdalmasan jajongó siratásba kezdett, Zach alsó ajka megremegett.

– Nem kell másik hal – sivalkodott Delia. – Nincs még egy olyan hal, mint Christopher!

– Teljesen igazad van – emeltem fel a hangomat, hogy a kettős gyerek­üvöltés mellett is hallani lehessen. – Soha nem lesz még egy olyan hal, mint Christopher. Adózzunk hát az emlékének egyperces néma csenddel.

Delia összezárta a szájacskáját. A fürdőszobára csend telepedett, csak egy­egy halk szipogás törte meg időnként. Lehajtottam a fejemet, és addig böködtem a könyökömmel Vero oldalát, míg végre ő is leszegte a magáét. Kivártam egy egész percet, csak utána nyúltam a lehúzóhoz. Ezúttal Delia nem próbált megállítani, és Christopher narancsszínű pikkelykavargásban eltűnt az életünkből.

Vero gyöngéden megborzolta Delia könnyáztatta tüsi haját.

– Gyere, Dee. Sütünk egy kis sütit.

– Ne túl sokat – figyelmeztettem, mert anyám egy hadseregnek elegendő töltött pulykával várt bennünket, és ha vacsora előtt elrontom a gyerekek étvágyát, örök időkig hallgathatom.

Zach visítva tűnt el Vero karján a lépcsőn. Delia még egy kicsit őgyelgett a vécé körül, aztán ment utánuk a konyhába.

Bizonytalanul parkolt le a kezem a villanykapcsolón. Visszaléptem a vécéhez, lehúztam még egyszer. Mert nem vagyok épp egy szerencse lánya, és megtanultam már, hogy az ember soha nem lehet elég biztos a dolgában, ugyanis a holtak könnyen visszaszökhetnek kísérteni az élőket.

MÁSODIK FEJEZET

Egy órával később becsatoltuk a kicsiket a gyerekülésekbe, Vero gondosan lesöprögette a bizonyító erejű sütimorzsákat a pofikról és ruhákról, én pedig bepakoltam a két kis gurulós bőröndöt a csomagtartóba, és lecsuktam az ajtaját.

– Minek a poggyász? – érdeklődött Vero.

– Reggel kaptam egy e­mailt Steventől, hogy beköltözött az új házba, és kéri a srácokat a hétvégére.

A mailben képeket is mellékelt a Fauquier megyei, felújított tanyaépületről, amit újabban bérel, és azt sem felejtette el megemlíteni, hogy a gyerekszobákat már teljesen berendezte, minden játék a helyére került, a konyha működőképes, a hűtő betárazva. Az ügyvédjét is becímezte, aki sietősen gratulált egy mindkettőnknek elküldött válaszban, hogy Steven ilyen „pazar helyet talált a gyerekeknek”, ami ügyvédnyelven egyértelműen azt jelenti, hogy semmi alapom pattogni.

Amióta a volt menyasszonyát letartóztatták, nem okozott gondot nem engedni Steven telephelyének közelébe Deliát és Zachet.

Minthogy öt hullát ástak ki a területen, és Theresa Hall is érintett volt az ügyben. Steven felbontotta a jegyességet. Pár óra leforgása alatt kiköltözött a nő városi házából, és azóta a farm konténerirodájának kanapéján aludt. Az ügyvédjével együtt elismerték, hogy amíg ez a helyzet fennáll, a gyerekek nem alhatnak nála. Csakhogy ők azt nem tudták, amit Vero és én igen: valaki közzétett a neten egy hirdetést, amely szerint százezer dollár üti a markát annak, aki Steven Donovant elteszi láb alól. Veróval arra jutottunk, hogy a fórum, ahol a hirdetést feldobták, egy anyukák segítő közösségének álcázott virtuális pöcegödör – ahol több száz középkorú és kiábrándult nő gyűlik össze, hogy névtelenségbe burkolózva káráljon mindarról, amit utál az életében, vagyis a férjéről, a főnökéről vagy a fiújáról. És a pénzesebbek láthatólag arra is használták, hogy megszabaduljanak tőlük.

Vero elképedve csukta rá az ajtót a bepakolt gyerekekre.

– Ugye nem fogod őket nála hagyni?

– Nyilván nem. Felhívtam anyámékat, hogy mit szólnának, ha náluk töltenénk a hétvégét. Aztán gyorsan válaszoltam Stevennek, hogy sajnos a gyerekeknek már más programjuk van.

Vero gonoszul mosolyodott el, miközben mi is beszálltunk. A szemöldökét jelentőségteljesen felvonta, és cinkos hangon suttogta:

– Három egész nap a srácok nélkül? Akarod, hogy elhúzzak az unoka­tesómhoz, és áthívhasd Juliant egész hétvégén át papás­mamást játszani?

Elképzeltem Juliant a konyhámban, és egyből átforrósodott az arcom. Aztán a hálószobámban. Bűntudatos pillantást vetettem a hátsó fertályra a visszapillantóban, de Zach fejecskéje már oldalra billent, édesdeden szunyókált, és Delia vörösre sírt szeme is egyre laposabbakat pislogott.

– Nincs most időm semmiféle papás­mamásra – nyögtem ki végül, mert hiába volt nagy a kísértés, hogy a szexi joghallgató pasimmal töltsem az egész, nyugodt hétvégét, sajnos ennél fontosabb tennivalóm volt. – Ki kell valahogy sakkoznom, ki adta fel azt a hirdetést. Addig nem merem Stevennél hagyni a gyerekeket, amíg nem lehetek benne biztos, hogy senki se próbálja épp megölni.

És ha ez még nem lett volna elég, hétfő reggel kilenc előtt be kellett számolnom az ügynökömnek.

Ráadtam a gyújtást, kicsit összerezzentem, ahogy a motor tiltakozva felhorkant, de aztán beindult rendesen.

– Hétfőn nézünk neked egy új kocsit – húzta el a száját Vero.

– Nincs ezzel semmi baj. Az unokatesód most csinálta meg.

– Nem, nem. Ramón csak elsősegélyt nyújtott, és ellátta a sebeit. El kell fogadnod, hogy ennek annyi.

Sebességbe tettem a kiöregedett Dodge Caravant, és magamban fohászkodva, hogy csak ne szakadjon le róla valami, vagy ha le is szakad, legalább ne létfontosságú valami legyen, kizötyögtem a beállóról.

– Pillanatnyilag nem engedhetek meg magamnak egy új autót. Amíg Steven meg az ügyvédje árgus szemekkel lesi, mennyit költök, addig biztos nem.

– Ha bevállalnád azt a megbízást a fórumról, akkor megengedhetnéd. Száz lepedőből már jó kis verdát kapnál.

– Nem fogjuk pénzért megölni a volt férjemet – súgtam a hátul alvó gyerekeket lesve.

– És az ügyvéd? Érte szerinted mennyit kapnánk? – dobta fel Vero az ötletet. Megsemmisítő pillantás volt a válaszom. – Nyugi, csak vicceltem. Viszont abból, amid van, sokáig nem húzzuk, ideje lenne megírnod a sztorit, amiről Sylvia azt hiszi, hogy már rég félig kész.

– Tudom, és meg is írom – feleltem. Sylvia Barr az ügynököm, aki megállás nélkül ugrál a fejemen, hogy küldjek neki fejezeteket a regényből, amibe elvileg már egy hónapja belefogtam, és amit a kiadóm, akinek már rég el is adta, az év vége előtt készre írva várt. – Hétvégén is dolgozom majd rajta, legalábbis a könyvtárba elmegyek.

Veróval felváltva jártuk a környék közkönyvtárait, és a keresési előzményeket mindig gondosan eltüntetve, folyamatosan csekkoltuk, hogy elvállalta­e már valaki az exemre kitűzött fejvadászmelót a fórumon. Egy hónap telt el anélkül, hogy bárki is ráharapott volna a témára, de ez nem változtat a tényen, hogy valaki el akarja tenni láb alól a gyermekeim apját, és most, hogy rendes házba költözött, nem találok majd elfogadható kifogásokat, hogy miért próbálom tőle távol tartani a gyerekeket. Ha kell, egész hétvégére beköltözöm a könyvtárba. Addig kutatok azon a női fórumon, amíg össze nem áll a kép, és rá nem jövök, hogy kinek ér meg ennyit a volt férjem halála – sajnos szép számmal akad nő, akivel kibabrált, vagy akit másképpen haragított magára. Akkor aztán névtelen bejelentést teszek a rendőrségen, és reménykedem, hogy ezzel el is van intézve.

– Segítek – ajánlkozott Vero, ahogy ráfordultam a gyorsforgalmira.

– Hülyeség lenne mindkettőnk hétvégéjét erre áldozni. Nincs valami szívdöglesztő pasi, akivel akciózhatnál?

– Ugyan, kérlek. Akciózol te kettőnk helyett is eleget.

Veróra sandítottam. Eddig mindig ő osztotta nekem az észt, hogy öltözzek szépen, igazi nőnek, és járjak végre el otthonról. Újabban viszont ő kezdett begubózni. Mostanában, ha épp nincs órája a helyi főiskolán, mindig velünk kuckózik a kanapén, a tévé előtt pizsamában.

– Ha, mondjuk, néha kimerészkednél otthonról, akciózhatnál te is.

Csak a szemét forgatta.

– Mert? Mi van például azzal a sráccal a makroökonómiáról? Todd. Mi van Todd­dal?

– Mikroökonómia – nyomta meg a mikro előtagot. – Ha le akarsz pattintani, hogy a pasiddal pucérkodhass, akkor inkább átmegyek az unokatesómhoz meccset nézni.

Kissé átkacsáztam a szomszéd sávba, ahogy Vero képén igyekeztem eligazodni az út helyett, cserébe a mellettem haladó tag ráfeküdt a dudára.

– Nem azt mondtad, hogy idén nem jön össze a család hálaadáskor, mert beteg a nagynénéd?

– És anyám ápolja.

Annyit már tudtam, hogy az unokatesójával szoros a kapcsolatuk – amíg be nem költözött hozzám, addig nála lakott a kanapén, de a családjáról ezenkívül nem sokat árult el egyelőre. Már egy hónapja lakunk együtt, de egyetlenegyszer sem hívta senki a rokonai közül, és bár az anyja és a nagynénje is a közelben lakik, Marylandben, legjobb tudomásom szerint egyiküket sem látogatta meg.

– Ha Ramón itthon van, miért nem vacsoráztok együtt?

– Ramón házhoz szállított, dobozos sajtos makaróniként képzeli el a házi kosztot. Egyébként meg szívesebben töltöm veled az ünnepet – fordult az ablak felé. Erősen gyanítottam, hogy valamit elhallgat előlem, de időközben befordultunk anyámék utcájába, így inkább átmenetileg ejtettem a kérdést. Majd beavat, ha úgy érzi, eljött az idő. A család néha zavaros ügy, én már csak tudom.

Anyám és apám a mai napig abban a házban él, ahol Georgiával mi is felnőttünk, egy akkoriban még csendes, külvárosi részen, Burke­ben, téglahomlokzatú, kétszintes, gyarmati stílusú házban. Ahogy befordultunk a beállóra, anyám épp kivágódott az ajtón: a NAGYIRA MINDIG SZÁMÍTHATSZ feliratú köténye lisztes és olajos volt, és ahogy kikászálódtunk a kocsiból, egyből megcsapta az orromat a sülő töltött pulyka illata. Felébresztettem a gyerekeket, és mindenkit beterelgettem a házba. Évente öt napig imádtam, hogy ilyen közel lakunk a szüleimhez. A fennmaradó háromszázhatvanon talán már kevésbé voltam lelkes.

Anyám a homlokát ráncolva méregette Delia tüsi haját, ahogy a bejáratnál magához ölelte. A lányom haja közel három centit nőtt egy bizonyos szigszalagos­ollós baleset óta, és Vero indulás előtt szépen választékot fésült bele, oldalra simogatta, és rózsaszín csatokkal frizurává igazgatta.

– Na lám, mennyit nőtt itt valaki! Mintha hónapok óta nem talál­koztunk volna!

– Múlt héten találkoztatok, anya – nyomtam a felém nyújtott kar­jaiba Zachet, másik karomon ügyesen kiegyensúlyozva a sütőtökös pitét és a pelenkás táskát. Anyám helytelenítő pillantással törölgette le a csokimaszatot a fiam arcáról, elfintorodott, és kivette a kezemből a táskát.

– Indulás előtt cseréltünk pelust, de elég hosszan araszoltunk a dugóban.

Georgia nyitott üveg sörrel a kezében bukkant fel a konyhaajtóban.

Anyám most neki küldött egy szemforgatás­fejcsóválást.

– Mi van? – kérdezte a nővérem a legártatlanabb arcával. – Már öt óra.

– Persze, a Vatikánban – morogta az anyám. És akkor, ahogy Vero átgurította a két bőröndöt a küszöbön, anyám arca felderült végre. Mintha kisütött volna a nap. – Vero, drágám! Annyira örülök, hogy velünk tartasz!

Zach kuncogva fickándozott az ölelésükben.

– Ki nem hagynám.

– Azokat a csomagokat tedd csak ide nyugodtan! – intett anyám a lépcső aljára, miután becsukta a bejárati ajtót.

– Hahó, Vero, boldog hála… hohó – akadt Georgia száján a szó, ahogy Delia kis híján hanyatt döntötte, olyan erővel szaladt bele a combjába, és ölelte magához szorosan.

– Georgia néni! Eljössz hozzánk a suliba jövő héten? Munkásnap lesz.

– Munkásnap?

– Szakmamegismerő nap – helyesbítettem, és az előszobai asztalra tettem a pitét, hogy megszabaduljak végre a kabátomtól.

– Mondtam a többieknek, hogy rendőr vagy – ugrált Georgia körül a lányom –, és meg akarják nézni a pisztolyodat.

Georgia beletúrt Delia hajába, egy rózsaszín csat a földre pottyant.

– Majd anyukáddal megbeszéljük, te addig keresd meg gyorsan a nagyapit. Asszem, épp most pakolja tálcára a sütiket.

Delia rohant is be a nappaliba, ahonnan focimeccs zaja szűrődött ki tompán. Georgia ránk emelte a sörét, de mielőtt az üveg szája az ajkához elérhetett volna, anyám a melléhez nyomta Zachet, és a nővérem rendőrreflexei bekapcsoltak, fél karral már el is kapta a lefelé szánkázó gyereket.

– A vendégszobában tisztába teheted – ejtette a pelenkás táskát a lábához anyám.

Georgia szeme elkerekedett.

– Rám ne nézz! – sasszézott odébb Vero, két kezét a magasba emelte.

– Szabadnapos vagyok.

Bevonult a nappaliba, csókot nyomott apám arcára, és lehuppant mellé a kanapéra.

Georgia beleszimatolt a levegőbe, Zach nagyot kacagott az elégedetlenül csücsörítő grimaszán.

– Vedd át, Finn! Nekem ehhez nincs megfelelő képesítésem – nyújtotta felém a fiamat. Szívesebben hatástalanított volna egy bombát, ami bármikor a képébe robbanhat.

De én a sörösüveget kaptam ki a másik kezéből, és ugyanazzal a mozdulattal a karjára kanyarintottam a pelenkás táska vállpántját, ami aztán úgy himbálózott ott, mint kabát a fogason.

– Képzeld azt, hogy taktikai hátizsák – lapogattam meg a hátát.

Kétségbeesetten méregette a táskát, közben az ajka némán tátogta a nevemet, ahogy belekortyoltam a sörébe, és a konyhából áradó, vajas­ karamelles illat után indultam, hogy megnézzem magamnak azt a töltött pulykát és a hozzá dukáló édesburgonyát. Lehuppantam a konyhaasztal mellé egy székre, lehunytam a szemem, és hálát adtam a néhány pillanatnyi békességért.

Valami súlyosan puffant előttem az asztalon. Kinyitottam a fél szemem. Nagy tálnyi zöldbab magasodott előttem.

– Láss neki, amíg én meglocsolom a sültet – mondta anyám, felrángatva a kezére az edényfogó kesztyűt. Kihúzta a gőzölgő pulykát a sütőből, én pedig nagy sóhajjal tettem le az asztalra a sört.

– Hogy állsz a könyveddel?

– Csodásan – hazudtam.

Sandán pillantott rám szaftkanalazgatás közben.

– Már kifizettek?

– A felét megkaptam, igen. A másik felét akkor fogom, amikor be­fejezem.

Ha befejezem.

– Akkor azt a felet rakd félre. Jól jöhet.

– Mire jöhet jól?

– Ha esetleg kell egy ügyvéd – tolta vissza a pulykát nyögve a sütőbe. Már rutinos voltam, nem ajánlkoztam segíteni. Anyám bizonyos dolgokat szeretett maga elvégezni. Az ünnepi ebédek elkészítése, a család etetése olyasmi volt, amit majd csak a halál csavarhat ki a kezéből, nekünk, földi halandóknak és családtagoknak erre esélyünk se lehet. Azt is csak azért engedte, hogy a babot megpucoljam, mert ezt képtelenség elcseszni.

– Steven ügyvédje még mindig a nyakadban liheg?

– Nem jelent problémát, anya – törtem le egy bab végét. – Elboldogulok vele.

– Nem az volt, hogy Steven belement a heti egy láthatásba?

– De most, hogy rendes házba költözött, szeretné, ha péntek estétől hétfő reggelig nála lennének megint.

Anyám megvetően horkant fel, nagy vágódeszkát csapott az asztalra, és egy kést mellé. A közös felügyelet még mindig sokkal jobb, mint a kizárólagos, amiért régebben harcolt, amikor még úgy volt, hogy elveszi Theresát. De még így is heti három éjszakára át kellene őket adnom egy másik megyében lévő idegen házba ahelyett, hogy az utca túlvégébe kellene csak átcuccolniuk.

– Az az alak egy rém – kezdte vérszomjasan aprítani a petrezselymet.– Dehogyis rém. Csak dühös.

Dühös, mert Theresával szétmentek, dühös, mert a vállalkozása alaposan megsínylette, hogy öt hullát ásott ki a rendőrség a pázsitfűtermelő farmján. És mert végre én is megállok a lábamon, és keresek magunkra eleget, hogy az ő mindennapos anyagi segítsége nélkül is képes legyek gondoskodni a gyerekekről.

– Mert azzal a fiatalemberrel randizgatsz?

Ja, igen, talán azért is.

Tényleg, az is piszkálja Steven csőrét. Cserébe ő is megpróbál belém csípni vagy marni Guy, az ügyvéd segítségével, akivel újabb és újabb haditerveket dolgoznak ki ellenem, hogyan is csaphatnák le a kezemről a gyerekek felügyeletét.

– Georgia azt mondta, ez a férfi csak félállásban dolgozik, merthogy még tanul – vonta fel a szemöldökét anyám.

– Egyetemre jár.

– Akkor fiatal hozzád. Veled egykorúval kellene járnod. Olyat keress, akinek van egzisztenciája, és képes gondoskodni rólad meg a gyerekekről.

– Én is képes vagyok gondoskodni magunkról, anya.

– Ha férjnél lennél, Steven nem fenyegetőzhetne azzal, hogy elveszi tőled a kicsiket. Akkor nem lenne rá semmilyen alapja.

Eltoltam magam elől a babot.

– Miért nyaggattok apával folyton ezzel? Hogy találjak végre megint férjet magamnak? Georgiát bezzeg nem nyaggatjátok, hogy keressen magának feleséget.

– Mert Georgiának van jó egészségbiztosítása és nyugdíjalapja.

Nagy sóhajjal temettem az arcomat a tenyerembe. Erre nem lehetett mit mondani.

– És az a kedves férfi, Georgia kollégája? Vele mi a helyzet? – csap­kodott a főzőkanállal anyám a levegőben, mintha onnan próbálná elővarázsolni a megfelelő nevet. – Azzal a magassal, akinek a társa rákos. Emlékszem rá, amikor Georgiával végeztek a főiskolán, egy évfolyamra jártak, nagyon jóképű – hadarta, majd lehalkította a hangját, mintha valami botrányos részlet következne. – És katolikus.

A sörösüveg mögé rejtettem a pirulásomat, jól meghúztam, hogy ne lássa a zavaromat. Nicholas Anthony nyomozó ugyanis történetesen igen jóképű. És mesésen csókol. De anyámnak nem fogok extra muníciót biztosítani a reménybeli következő házasságomról való fantáziálgatásához. Nicket nagyjából egy hónapja láttam, amikor egy üveg bocsáss meg pezsgővel beállított, és megtörten szánta­bánta, hogy a lehető legcsúnyábbat feltételezte rólam, de ez a seb azóta se hegedt be a lelkemben. Rühelltem, hogy hiába találkozgattam vele őszintén, minden érdek nélkül, bizonyos szempontból mégis volt igazság abban, amit a fejemhez vágott. Mert kicsit azért hazudtam neki, hogy megússzam a legrosszabbat, és ezt azóta se sikerült megbocsátanom magamnak.

– Nem fogok a nővérem kollégájával járni, és kész – szögeztem le.

– Jól van már. Egyébként Georgia említette, hogy az a fiatalember, akivel találkozgatsz, ügyvédnek tanul. Ő talán meg tudja oldani ezt a Steven­problémát.

– Ő másféle jogot tanul – mondtam kurtán, mert Julian büntetőjog­gal foglalkozik, ügyésznek készül. És igen, tisztában vagyok a helyzet iróniájával.

– És találkozott már a gyerekekkel?

Julian még soha nem mondta, hogy szívesen eljönne hozzám, én pedig nem hozakodtam elő ezzel. Általában abban a bárban szoktunk találkozni, ahol dolgozik. Vagy nála. Az ágyában, alkalomadtán a kanapéján, egyszer még a konyhapadlóján is. Most felkeltem, zsákmányoltam magamnak egy újabb sört a hűtőből, a kelleténél hosszasabban időzve az ajtóban, hogy lehűtsem újraéledt zavaromat és vörösödésemet, ami tutira lebuktatott volna anyám előtt. Juliannel nem volt komoly a dolog. Magam se voltam benne biztos, hogy mi is ez kettőnk közt, csak annyit tudtam, hogy jó vele lenni, a szex meg egyszerűen isteni. Pillanatnyilag ennél többre nem is igazán vágytam. Mert egyébként ott van nekem Vero meg a srácaim és a megfelelő jövedelmem. Többre nincs is szükségem az életben, ha ezt alkalmanként megtuningolhatom egy­egy agyam eldobom orgazmussal.

– Eggyel több ok arra, hogy félretedd a pénzed. Egy egyedülálló nő mindig tartson melegen egy tojást a fészekben.

– A fészkem köszöni szépen, rendben van – csaptam be a hűtőajtót, és pattintottam fel az üveget. Nem kell újabb mocskos maffiapénz, hulla, de problémás férj se púpnak a hátamra, akár saját, akár valaki másé.

Ekkor kivágódott a konyhaajtó, és a nővérem jelent meg talpig kommandós felszerelésben, a hóna alatt Zachkel. A sisakja alól patakokban csorgott az izzadság.

– Probléma megoldva – hajította a szorosan összecsomagolt pelenkát a szemetesbe, közben Zachet is szabadon engedve a padlón. A kicsi totyogva indult meg a nappali irányába, Georgia pedig kimerülten zuhant le mellém egy székre. Lerángatta a sisakot a fejéről.

– Tudtam én, hogy meg fogod oldani – néztem rá elismerően.

– Határozottan szoros meccs volt. Mikor kezd bilire szokni ez a gye­rek? És mi ez a szakmaizé Delia sulijában?

– Kedden elvileg vinnie kell magával egy felnőttet – nyomtam a kezébe a sört –, aki mesél nekik arról, hogy mivel keresi a kenyerét.

– Miért nem visz téged? Te híres író vagy.

Híres nem vagyok – vontam vállat. Ez az első olyan könyvem, amiért tisztességesebb előleget kaptam, és képes voltam anyagilag rendezni a háztartásomat. De még nem adták ki, szóval akár borulhat is az egész, és akkor talán soha többé nem kapok ilyen esélyt, sem ennyi pénzt. – Ráadásul Delia megkérdezte a tanítónőtől, vihet­e engem, és ő azt mondta, hogy nem.

– De miért?

Anyámra sandítottam, halkabban folytattam:

– Úgy tűnik, az iskolának problémái vannak a könyveim tartalmával.

– Vagyis a szexszel?

Anya kezében megállt a fakanál. Bokán rúgtam Georgiát az asztal alatt, aztán kiszaladt a számon egy káromkodás, mert az acélbetétes bakancsa orrát találtam el.

– Milyen ihlet szállt meg, hogy kommandós cuccot is hoztál a hálaadási ebédhez?

– Nem hoztam. Ez a főiskolai szerelésem, a szobámban találtam, bent volt a szekrényben. És még jó rám – veregette meg büszkén a mellvértjét.

– Tépőzáras, te szerencsétlen!

– Mi van a szexszel a könyveidben? – állt meg előttem az anyám csí­pőre tett kézzel. Az egyikben a fakanalat szorongatta, csepegett a mártás a padlóra. – Minek van szex a könyveidben? Nekem azt mondtad, kalandregények.

– Köszi – vettem vissza a sört a nővéremtől.

– Hát nem olvastad Finlay könyveit, anyu? – villant Georgia szeme hamiskásan. – Ha olvastad volna, emlékeznél a szexre – kacsintott rám, és bekapott egy darabka nyers babot. Aztán nyúlt volna a következőért, de rácsaptam a kezére.

– Az isten áldjon meg, Georgia, megmostad egyáltalán a kezed? Most tetted tisztába Zachet.

– Az én házamban ne vedd hiába a szádra az úr nevét, Finlay Grace McDonnell.

– Donovan – javítottuk ki Georgiával kórusban.

Anyám a fogát csikorgatta, a fakanál a nővérem irányába lendült, és a mártás áldásként permetezte be a konyhát.

– Te pedig, Georgia Margaret, nyomás a fürdőszobába, és mosd meg a koszos kezedet!

A nővérem a szemét forgatta, de azért felállt. Biztos, ami biztos, beleöklözött a vállamba.

– Tehát. Mi ez a dolog a szexszel meg a könyveiddel? – tette fel újra a kérdést anyám.

– Igazából mennyit olvastál el belőlük?

– Mindegyikből az első fejezetet – vörösödött el most ő.

– Csak a legelsőket?

– Az első könyvedből.

Leesett az állam. Azt tudtam, és hálás is voltam érte, hogy apám egy szót sem olvasott egyik nyomtatást megért művemből sem.

 Puha fedelű, kisalakú kiadványok voltak, túl apró betűkkel. De azt feltételeztem, hogy anya, aki minden alkalmat megragad, hogy betüremkedjen a privát szférámba, és az életem legintimebb részletei iránt is kíváncsiskodjék, legalább az első könyvemen átrágta magát.

– Én megpróbáltam, de nem nagyon tetszett – magyarázta, majd felvonta a szemöldökét. – Most mi van? Én Nora Robertset szeretem. Olvastál már tőle? Ő nagyon jókat ír. – Nyögve visszatolta a pulykát a sütőbe. – Látod, itt egy jó ok, hogy találj magadnak egy rendesebb férjet.

– Megbirkózom a sütnivalóimmal egyedül is, kösz.

A mennyezetre nézett, vagy talán istenre a mennyezeten túl, és egy konyharuhába törölte a kezét.

– Menj, szólj apádnak, hogy a pulyka hamarosan kész, és keresse meg az elektromos kést.

A fejemet csóválva tettem le az asztalra a sört, és ballagtam be a konyhát a nappalitól elválasztó lengőajtón. A meccs még javában zajlott, apám és Vero teli torokból üvöltözött egy gólkísérlet miatt a tévével.

– Heló, papi! Anya hívat a konyhába – álltam meg az öregem mögött, és nyomtam egy csókot a képére. Megpaskolta a kezemet a vállán.

– Hékás, mi ez a nagy rohanás, vénember? – tolta Vero az orra alá vicceskedve a tenyerét, miközben apám merev végtagokkal, nyögve emelkedett fel mellőle. Akkor beletúrt a zsebébe, elővett egy húszast.

– Nem kéne ezt élőben erőltetnem. Legközelebb maradok az online fogadásnál – morogta.

– Sehogy se kéne erőltetni. A szerencsejáték csúnya szokás, rémesen rosszak a nyerési esélyek – kapta ki a kezéből Vero egy kacsintással a bankjegyet.

– Mondja a lány, aki épp megkopasztott. Neked kéne kipróbálnod magad azokon az oldalakon. Ez a hétvége nagy buli, rengeteg a főiskolai meccs. Ebből a pénzből fogadhatnál mindegyikre, talán nagyobb szerencsével járnál, mint én.

Vero elgondolkodva méregette a bankjegyet, miközben apámat elnyelte a konyha. Azután nagy merengve, szórakozottan zsebre vágta, fel se tűnt neki, hogy lehuppanok mellé az apám után maradt, meleg mélyedésbe a kanapén. Gondoltam, biztos az unokatesója jár a fejében, hogy miért nem vele nézi épp ezt a meccset. Talán csak azért jött el hozzánk, mert meghívtam, és nem akart nemet mondani? Mert az anyám annyira erőszakoskodott? Létezik valami íratlan erkölcsi szabály, ami arra kötelez, hogy az ember akár összeszorított foggal, de igenis szenvedje végig a hálaadási pulykavacsorát a barátja és főnöke családjával, akivel korábban együtt ásott el egy hullát?

– Ha bánod, hogy eljöttél, nyugodtan menj csak át Ramónhoz – dob­tam fel neki a lehetőséget.

Meglepetten fordult felém, mintha a mondatom valami egészen távoli világból rántotta volna vissza.

– De az anyukád…

– Az anyukám is megérti. Valószínűleg csomagol egy kis pulykát meg pitét, hogy legyen mit ennetek – nyugtattam meg. Mert néha ugyan falra másztam a családomtól, elképzelhetetlennek tartottam, hogy valaha is nélkülük ünnepeljek. Elővettem a kocsikulcsot, és Vero markába nyomtam.

– De veled akkor mi lesz?

– Majd megkérem Georgiát, hogy vigyen haza, miután lefektettem a gyerekeket. Menj csak nyugodtan, és töltsd a hétvégét az unokatesóddal. Én egyedül se fogok unatkozni.

Cinkosan felkacagott, amiből sejtettem, hogy nem könyvtárazásra gondol.

– Csak arra ügyelj, hogy semmi olyat ne tegyél, ami már nekem se férne bele, oké?

Kapcsolódó cikkek
...
Beleolvasó

Finlay Donovan író és anya, egy napon pedig felkérik egy gyilkosságra

Elle Cosimano az anyaság minden örömét és megpróbáltatását bemutató regénye pergő stílusú és őrülten szellemes, letehetetlenül szórakoztató olvasmány, amiben a főhős egyszer csak azzal szembesül, hogy megbízzák egy gyilkossággal. Olvass bele!

...
Kritika

Mit tesz a krimiíró, ha egyszer valóban ölni kell?

A Finlay Donovan ölni tudna címszereplője egy különösen zaklatott napon nem éppen hétköznapi szituációban találja magát: valaki fel akarja bérelni, hogy ölje meg a problémás férjét. A dolog már csak azért is meghökkentő, mert a krimiíró Finlay addig legfeljebb csak a könyveiben szaporította a hullák számát.

...
Kritika

Cserháti Éva krimijében a múlt vet sötét árnyékot a véres vonatos nyomozásra

Zarándoklat a halálba címmel folytatódik Cserháti Éva K.É.Z. című krimisorozata, amelyben a nyomozás szálai egészen a hetvenes évekig nyúlnak vissza.

A hét könyve
Kritika
Werner Herzog első regényében egy japán katona téveszméje epikussá nemesedik
...
Zöld

A jövő embere ma már megszerkeszthető - csak az a kérdés, meddig mehet el

Eddig úgy gondoltuk, hogy biológiai meghatározottságunk miatt az életünkkel – legfőképpen annak kezdetével és végével kapcsolatban – tehetetlenek vagyunk. Mindannyian hozott csomaggal születünk, megöregszünk és meghalunk. De biztos, hogy ennek így kell lennie? 

Évente több száz új gyerekkönyv jelenik meg a piacon, ekkora választékban pedig még egy rutinos szülő is könnyen elveszítheti olykor a fonalat. Keresd a Bookline Kids apró pecsétjével ellátott cikkeket, és ismerd meg a legszerethetőbb új gyerekkönyveket!

Mikor és hogyan mondhatnak NEM-et a gyerekek? [Bookline Kids]

...

Karády Katalin ezeregy titkát apránként fejti fel egy mai kamasz

...

Tényleg meg tudják jósolni, hogy valaki meg fog halni, vagy csak egy aprólékosan kitervelt átverés az egész?

...

Kalas Györgyi: Amit én sütök, abban tudom, hogy mi van

...
SZÓRAKOZÁS
...
Kritika

A Szürke Ember szuperhősként menekül és száguld országokon át

Courtland Gentry bérgyilkos, a CIA szebb napokat látott árnyékügynökségének, a Sierra alakulatnak egyik utolsó tagja, akit csak a „Szürke Ember”-ként ismernek és emlegetnek. 

...
Szórakozás

Karafiáth Orsolya: Simán belefér, hogy dalszövegíróként az árnyékban maradok

Karafiáth Orsolya szeret helyzetbe hozni másokat. Életművét át- meg átszövik a médium-, illetve műnemváltások, és izgalmas projektek keretében alakulnak dallá a sorai. Az íróként, költőként, fordítóként és publicistaként is aktív szerzőt ezúttal a megzenésített szövegeiről kérdeztük.

...
Szórakozás

Nyugaton a helyzet változatlan - Remarque háborúellenessége nem is lehetne aktuálisabb

A megjelenését követően közel száz év kellett, hogy a németek feldolgozzák az egyik legnagyobb bestsellerüknek számító Erich Maria Remarque-regényt. A végeredmény egy látványos, naturális film lett, de nem emiatt fogunk rá emlékezni.