Rövid, sűrű, elmélyült olvasást kíván, nyugtalanít és nem hagyományos - Claire-Louise Bennett és a Tó esetében ez volt a sikeres debütálás receptje. Az eredetileg 2015-ben megjelent kötet 20 fejezetet tartalmaz, jobban mondva nem is fejezetet, hanem 20 fejezetre osztott pár bekezdésnyi, pár oldalnyi gondolatot, apró történetet, megfigyelést, amiknek a magány, vagy ahogy a fülszöveg mondja a “magánytapasztalat” a központi eleme. Ezek hol szorosabban, hol lazábban kötődnek egymáshoz, többet pedig csak az elbeszélő személye köt össze. Mindegyik egyes szám első személyben íródott, kivéve az utolsót, amiben kívülről látunk egy családi jelenetet, feltehetően az elbeszélő gyerekkorából.
Női főhősünkről egyszerre tudunk nagyon sokat és nagyon keveset.
A nevét például nem tudjuk, de azt igen, hogy londoni bölcsészkarrierjét feladva Nyugat-Írországba költözött önkéntes száműzetésbe. Hogy pontosan miért, arra nem derül fény, de kapcsolódó érdekes adat, hogy a Dél-Nyugat-Angliában született szerző két évtizede már maga is Nyugat-Írországban él.
A Tó történetei úgy szólnak a magányról, hogy szerzője legalább annyira kiemeli a mindennapi tárgyakat és történéseket, mint az ember belső világát. A kötet egyik legjobb szövege például a zabkása készítéséről szól, de hasonlóan emlékezetes az is, ami egy régi sütőről és annak gombjairól mesél, vagy az, amiből kiderül, hogy Írországba is Törökországból importálják a nádat, mert az az olcsóbb, és mert helyben már rég kitermeltek mindent.
A címadó tó a Nagy nap című bejegyzésben kap kiemelt szerepet - utóbbiról nem derül ki pontosan, hogy micsoda is valójában (ráadásul a főhős eleinte részt akar benne venni, de aztán meggondolja magát), előbbiről viszont kiderül, hogy erős túlzás tónak nevezni, az elbeszélő szerint sokkal inkább a “moslékosvödör” a helyes kifejezés. Ennek ellenére ott van egy figyelmeztető tábla, érthető okokból a gyerekek számára, de ebből a táblából születik meg a kötet egyik legszebb, legmaradandóbb gondolata is:
“Az idióta fontoskodás persze nyugtalanító rendszerességgel végigkíséri a gyerekkort, ráadásul az idő múlásával sem könnyebb elviselni.
Az ember csak szeretne felfedezőutat tenni,
kifejleszteni a képességét, hogy igazán észrevegye a dolgokat, hogy idővel és némi gyakorlással ráhangolódjon a földbe ágyazódó jelekre, és a maga teljességében átélje annak az örömét, hogy mély és közvetlen összhangban mozog együtt a dolgokkal. És akkor ezt a létfontosságú folyamatot leblokkolja a szó szerinti jelölések idióta rétege, az ostoba riogatás, hogy az adott terepen minden homályos és hozzáférhetetlen, míg végül csak a félelem marad. Mintha az egész föld egy kolosszális, bonyolult halálcsapda lenne. Hogyan találhatnék benne otthonra, ha mindenhol ezek a tolakodó, rémhírt terjesztő jelzések fogadnak?”
Amúgy ugyanebben a szövegben szerepel az is, hogy az elbeszélőnek nem is az angol az “első nyelve”, amit azonban nem tud “kívülre rakni, láthatóvá tenni”, és ezért marad, ahol van: “pácolódva a nyúlékony homályban lebegő szerveim között.” A legtöbb szövegben egyedül gondolkodik az elbeszélő, erre egyik kedvenc helyszíne a fürdőkád, kiváltképp, ha vihar is van odakint, de a konyhában is sok időt tölt a zabkása mellett. Külön bejegyzést kap még a paradicsompüré is, és a legrövidebb, kétmondatos történet is a főzésről szól.
De azért emberekkel is találkozunk, többek között a főbérlővel és a szomszédokkal, és homályosan az is kiderül, milyen lehetett egy-két generációval korábban a település, ugyanakkor ezek az érintkezések semmiképpen nem tartalmas közösségi életet jelentenek. A főhős amúgy is
mintha jobban szeretné megfigyelni az embereket,
mint kapcsolatba lépni velük, és azt is nagyon élvezi, amikor egy nyilvános helyen találkozik valakivel: már látja a másikat, ahogy őt keresi, kutat utána, de a másik még nem veszi észre őt.
A magányos létbe a rövidtávú kapcsolatok is beleférnek, amik jellemzően nem harmonikusan végződnek. Az elbeszélő férfiakkal való alkalmi kapcsolata az érzelemmentes szexen alapszik és szerinte mindenki számára ez lenne a helyes, ugyanakkor az is felsejlik, hogy ezt a nőt valamilyen testiséggel kapcsolatos trauma érte korábban. Továbbá egyszer azt a megfigyelést is olvashatjuk, hogy a békakuruttyolás ugyanolyan hanghatással jár, mint a “vaginalárma”. Akárhogy is van, afelől azért semmi kétség, hogy itt egy olyan valakit olvasunk, akit sokkal jobban kielégítenek a saját gondolatai, képzelgései, megfigyelései, mint a legtöbb emberi érintkezés. Helyenként ez váratlanul szép tud lenni, helyenként üdítően szórakoztató, helyenként pedig várhatóan sötét, ahogyan az egy tisztességes izolációtól el is várható.
Az utóbbi évek egyik legerősebb brit debütálásában Claire-Louise Bennett húsz összefüggő történetben keres nyelvet a magánytapasztalatnak.
A Tó kis könyv nagy mélységekkel, gazdag szókészlettel, szokatlan elbeszélési móddal. Igazi, “rendes” története nincs, az anekdoták, emlékek, gondolatok egy tudatfolyam kiragadott epizódjai. Nem hétköznapi könyv, de nem is hétköznapi élményt ad: így még nem olvastunk a magányról és még nem is láttunk egy narrátor fejébe sem.
