A Beastie Boys albumról albumra meg tudta lepni hallgatóságát, és a Beastie Boys filmre is igaz, hogy máshogy közelíti meg a témát, mint amire számítani lehetett. Hiszen, ha valaki azt mondja korábban, hogy Spike Jonze (a Sabotage és más Beastie-klipek, továbbá a Her és a John Malkovich menet rendezője) csinál egy Beastie-dokumentumfilmet, akkor kevesen gondoltak volna arra, hogy ez csupán abból áll, hogy Mike D és Ad Rock egy színházban mesélnek. Erről persze a könyv és az ahhoz kapcsolódó előadások tehetnek.
Első lemezük, az 1986-ban megjelent Licenseed to Ill volt az első rapalbum, ami felért az amerikai slágerlista tetejére. Akkor már túl voltak egy közös turnén Madonnával, de mindez még semmi ahhoz képest, ami utána jött. A három fehér New York-i srácból álló Beastie Boys punkként kezdte, aztán a rap és a hiphop egyik legnagyobb hatású zenekarává vált, amikor pedig eljött az idő, a Public Enemy vezére, Chuck D és LL Cool J iktatta be őket a Rock&Roll Hírességek Csarnokába. Erőszakmentességet hirdettek, támogatták Tibetet, saját kiadójuk és magazinjuk volt, és a rendező Spike Jonze-t is ők tették először naggyá. Ahogy Jordanék sem csak jól dobtak kosárra, úgy ők sem csak ügyesen kiabáltak a mikrofonba: kultúrát építettek.
A Beastie Boys Book 2018 őszén jelent meg és a hagyományosabb író-olvasó találkozók mellett néhány alkalommal színházakba is szerveztek bemutatókat. Ezeket úgy kell elképzelni, hogy Mike D és Ad Rock ugyanúgy mesélt, mint a filmben, csak szó szerint a könyvben írt szövegeket olvasták a súgógépről. Aztán a régi bajtárs Spike Jonze-zal kitalálták, hogy ebből akár lehetne film is, és megszerveztek egy háromestés előadást már külön a forgatásnak dedikálva a brooklyni King’s Theatre-ben. (Menet közben egy alig 13 órás hangoskönyv -vagy inkább rádiójáték- is elkészült , többek között Snoop Dogg, Chloë Sevigny, Bette Midler vagy Ben Stiller szereplésével.)
A film kétórás, a könyv majdnem 600 oldal – nyilván egyikbe sem fér bele a Beastie Boys teljes története, és ezt sajnos muszáj elfogadnunk. Ahogy azt is, hogy Adam Yauch, azaz MCA már nincs velünk 2012 óta.
Mike D-t és Ad Rockot olvasva, hallgatva a mai napig érezhető a rákban elhunyt, terstvérként szeretett barát elvesztése miatt érzett fájdalmuk; a zenekar történetének összefoglalása a gyász feldolgozásának is a része.
MCA-nek voltak a legelképesztőbb ötletei, de ő volt az is, aki a Beastie Boys korai éveiben a leghitelesebben hozta a pózból felvett sutyerák, részeges, nőknek és melegeknek beszóló figurát, ami viccnek indult, de kellemetlen teher lett. Később ugyanő volt az, aki bocsánatot rappelt emiatt a Shure Shotban, és aki Tibetet támogató alapítványt és koncertsorozatot szervezett. Ezek az epizódokat a könyv is és a film is dokumentálja, az előbbi részletesebb, az utóbbi látványosabb módon (de mindkét esetben jól körüljárva az első nagy turnéhoz használt óriási műpénisz történetét, aminek a híre a könyv megjelenésekor még a Bors magazinig is eljutott!).
MCA éppen bocsánatot kér a nőktől Budapesten, 1995-ben
A filmben Ad Rock kínjában nevet önmagán a Girls szövegét idézve és azt is elmesélik, hogy mennyire éretlenül kezelték azt, ahogy és amikor a női mivolta miatt megváltak az eredeti Beastie-tag Kate Schellenbach-tól. A könyvben viszont egyrészt olvashatunk Ada Calhoun író, újságírótól egy “tudományos értekezést” arról, hogy lehetett egyszerre utálni a szexizmust és imádni a Beastie Boyst; de talán komolyabb közlés, hogy a könyvben Schellenbach is kifejti, ő hogyan élte meg a szétválást és a későbbi újra egymásra találást. (Schellenbach a Luscious Jackson nevű zenekar tagja lett, a zenéiket a Beastie Boys kiadója adta ki, ma pedig James Corden producere, ahogy a műsorvezető meg is jegyzi ebben a Beastie Boys karanténinterjúban .)
A könyvben további vendégszövegek is olvashatók, Jonathan Lethem a testvérével együtt a fehér rap megszületését képzeli el, Colson Whitehead pedig egy oral historyt kreált, mintha Cookie Puss egy valódi lény lett volna. A 2015-ben elhunyt legendás dj, Anita Sarko szuper szöveggel szerepel a nyolcvanas évek New York-i klubjairól, a magyar Tondora Judit képregényt rajzolt, Amy Poehler pedig a Beastie Boys klipjeit elemzi (a So Watcha Want szerinte arról szól, hogy “Szívj füvet! Szívj füvet! Szívj füvet!”). Van szakszerű véleményezés a Beastie-ruhatárat illetően, és még Beastie-számok által inspirált receptgyűjtemény is. Spike Jonze fotóiból is kapunk egy extra válogást, de ő már azóta kijött egy teljes Beastie Boys-fotóalbummal is. Ezen tartalmak nem mindegyike hiánypótló, de közelebb hoznak ahhoz a kulturális térhez, amiben a Beastie Boys létezett. (A filmbe vendégcelebből csak a végére jut, de ahhoz tényleg a legvégéig kell nézni!)
Viszont a könyvben és a filmben sem szólalnak meg Rick Rubin és Russell Simmons, a Def Jam kiadó alapítói, akik egyszerre pozitív és negatív hősök.
A Beastie Boys felemelkedésében tagadhatatlanul jelentős részük volt, de aztán nem a legszebb módon váltak el útjaik. A filmben is tárgyalt pénzügyi probléma mellett a könyvből olyan finom részletek is kiderülnek, hogy amikor Mike D a vadonatúj Def Jam dzsekijét a környék egyik hajléktalanjának ajándékozta, akkor nagyon leszidták, mondván a márka nem erről szól, de ő úgy gondolta, hogy nagyon is! (A cikk alján találtok pár linket olyan interjúkra is, amiben Rubinék is megszólalnak.)
Rubinék mellett feltűnő a Beastie Boys rövidebb-hosszabb távú vendégjátékosainak a hiánya is, vagy legalábbis az, hogy ők hogyan látták a dolgokat, és az, hogy ki mennyit tett a közösbe. Ez a filmben jobban kidomborodik, de a könyvben is erősen érezni a zenekar két dj-je, Dj Hurricane és Mix Master Mike, vagy a minden hangszeren játszó Money Mark hiányát. Utóbbi személyes kedvencem, a szólókarrierjét is érdemes követni, na meg mostanában az Instagramon, ahol a járványügyre tekintettel minden nap izolációs műsorral szórakoztatja követőit, és néha még David Foster Wallace is eszébe jut.
A filmet az eredeti tervek szerint IMAX-mozikban vetítették volna, és akkor elvileg szinte a széksorok között érezheti magát a néző, ámde jött a járvány, a Beastie Boys Story pedig az Apple TV-n kötött ki. Örömmel elhiszem persze, hogy egy óriási vásznon ütősebb lenne az anyag, de azért más hozzáadott értéket is el tudok képzelni. A könyv elolvasása után a filmet nézve az is feltűnik, hogy ami leírva laza és gördülökény, az a filmben némileg mesterkélt. De ez érthető is, karrierjük során Mike D és Ad Rock inkább hangosan kiabáltak a mikrofonba ugráló tömeg előtt, mint csendesen beszélgetettek önmagukról a kulturáltan helyén maradó közönséggel.
A könyvben és a filmben is egyértelmű, hogy inkább a nyolcvanas évekre koncentrál, mint a későbbi korszakokra. A könyvben a terjedelme miatt több a sztori, a korabeli dokumentum, az érdekesség (milyen volt New York, amikor a loft nem a luxus szinonimája volt?!), de például a Hello Nasty, az önmaguk által legjobbnak tartott nagylemez is relatív kevés szót kap (ezen volt az Intergalactic és MCA bossanovás kalandjai is), az utána lévő folytatások pedig szinte semmit. Hogy miért, azt csak Mike D és Ad Rock tudja, mi pedig azon gondolkozhatunk, hogyha MCA életben van, akkor milyen lett volna ez a könyv és film.
Linkek a könyvön és a filmen túl
A Licensed to Ill megjelenésének 25. évfordulójára, 2011-ben készült oral history interjú
Egy másik oral history a kezdetektől 1998-ig
A Beastie Boys a Village Voice-ban
