Az Ők a tavaly indult Margó Könyvek sorozat tizedik darabja (ITT bele is olvashatsz), sötét hangulatú kisregény, melynek helyszíne a vidéki Finnország, történéseinek időpontja pedig a 19. század legeleje, az az időszak, amikor az orosz-svéd háború után az ország az orosz cár kezére kerül. A történelmi háttér egyértelműen azonosítható, de talán nem a legfontosabb összetevője a szövegnek. Az könyv ugyanis elsősorban nem történelmi regény, sokkal inkább tűnik egy szűkszavú családregény és egy metaforikus rétegekben gazdag ballada elegyének.
Az 1964-es születésű, finn Asko Sahlberg 1996 óta Svédországban él, első regényét 2000-ben írta, azóta folyamatosan jelennek meg könyvei, az Ők a kilencedik kötete.
Testvérviszály
Szécsi Noémi utószavában a regényhez klasszikus irodalmi párhuzamként Shakespeare-t rendeli: „Bosszú és árulás, mint a királydrámákban”. És valóban, az alapkonfliktus, a két testvér viszályának komor, sötét és tragikus tónusa a reneszánsz drámaíró tragédiáinak világát idézi. Az ellentét alapja a két testvér különbözősége, mely már a legelső oldalon hangsúlyt kap: „Henrik szokása szerint lassan és nehézkesen lépked, mintha lábát a föld mélyébe akarná préselni. Mennyire különbözhet egymástól két testvér. Erik sietve és könnyedén lépdel, mintha mindig igyekezne valahová, alig bukkan fel valahol, rögtön tovább is áll.” A két testvér kontrasztja, személyiségük eltérő volta már a járásuk különbözőségében megjelenik, mint ahogy a regénynek az a tulajdonsága is, hogy
nem magyaráz, hanem nagyon sok mindent jelképek, szimbólumok, motívumok segítségével érzékeltet.
A testvérek közötti ellentét azonban nem a regény egyetlen konfliktusa. Ahogy haladunk előre a történetben, egyre inkább láthatóvá válik, hogy a fivérek közötti viszály csak az egyik probléma, hiszen bár alig ismerünk meg néhány szereplőt, egyértelmű, hogy mindenkinek mindenkivel feszült a viszonya. Az események időtartama mindössze pár nap (ennél persze több tárul fel a múltból a dialógusokon és a visszaemlékezéseken keresztül), a helyszín egy sivár szobákkal teli vidéki ház, ahol nem jó lenni, a szereplők pedig a család magányos, egymástól elhidegült tagjai.
Egy család tele feszültséggel
Egy idősödő anya (Gazdasszony), felnőtt fiai (Henrik és Erik), menye (Anna), az udvart rendben tartó segítő (Béres) és egy távolabbi rokon, a házban megtűrt unokatestvér (Mauri) alkotják a borús hangulatban élő, elfojtott érzelmekkel teli családot. A regény sok szempontból olyan, mint egy hosszú elbeszélés, melyben
szűkszavúan és látszólag kevés eszközzel, de hihetetlen érzékenységgel tárul fel egy zárt rendszer,
ez esetben egy család belső dinamikája. A történetbe olvasóként akkor lépünk be, amikor az egyébként is feszültségekkel terhelt família viszonyainak egyensúlya a szokásosnál is jobban megbillen. Egyrészt azért, mert hazatér a „tékozló fiú”, Henrik, akinek igazából senki nem örül, másrészt azért, mert az addig elnyomott, megalázott unokatestvér ráteszi a kezét a családi vagyonra. Amit látunk, az egy összeomlóban lévő család, mely a megváltozott körülmények között kénytelen szembenézni saját hazugságaival és titkaival.
Titkok sokasága
A családtagok kommunikációja szűkszavú, a hallgatások sokszor több jelentést hordoznak, mint a valóban kimondott szavak. A finnek, a zord vidék szótlansága is tetten érhető a regényben, de a családtagok közötti titkok is felelősek a kommunikáció nehézségeiért. Ahogyan az eseményeket talán még a legobjektívebben figyelő Béres megállapítja:
„Itt mindig így beszéltek a dolgokról: mást mondtak, mint amit gondoltak. Vagy ha nem is teljesen mást, legalábbis sokkal kevesebbet.”
A testvérviszály alapvető okát (mely nem a háború, sokkal inkább a szerelem) és az anya hatalmas, évtizedeken át hurcolt titkát is csak sokára ismerjük fel, és nemcsak mi, olvasók, hanem maguk a szereplők is. Balladai homály fedi a legtöbb titkot, melyekre legfeljebb elejtett félszavakból következtethetünk. Az elhallgatás, a titkolózás mint életstratégia a narrációs technikában is visszaköszön.
A történetet ugyanis a szereplők külön nézőpontjaiból rakjuk össze, minden egyes szám első személyben megszólaló elbeszélő annyit mond el, amennyit tud. Az egyes narrátorok csak a nagy egész egy-egy részletét látják, azt mesélik el. A váltott nézőpontok használata, az alapvető polifonikusság is azt erősíti, hogy
senki nincs az átfogó tudás birtokában, mindenki csak a maga valóságdarabkáját ismeri,
és legfeljebb az olvasóban áll össze, ha lassan is, valamiféle nagyobb kép.
Mindenkinek megvan a maga baja
Minden fontos szereplő hangot kap a műben, és ezekből a megszólalásokból nemcsak az derül ki, hogy mindenkinek megvan a maga titka, hanem az is, hogy mindenki boldogtalan. Ennyi személyes fájdalomból persze családi szinten sem állhat össze semmi jó. Az özvegy anya hurcolja az egyik legnagyobb titkot, ő azóta boldogtalan, hogy el kellett hagynia a nagyvárost, Turkut, hogy vidéken élő férjéhez költözzön. Henrik kitaszítottnak érzi magát, aki sem vágyott lovát, sem a vágyott nőt nem szerezhette meg, és haragjával együtt kívül került a családon. Testvére, Erik játékszenvedélyével küzd, unokatestvérük, Mauri pedig folyamatos lenézettsége, mellőzöttsége és megalázottsága miatt elégedetlen.
Szimbólumok, bibliai párhuzamok
Mindez szűkszavú leírásokból és dialógusokból derül csak ki, a „hallgatag” szöveg sokat bíz az olvasóra. A részletekbe menő leírások hiányát pedig úgy ellensúlyozza, hogy rendelkezik egy erősen szimbolikus, metaforikus réteggel is. Például az utószóban említett shakespeare-i tragédiák mellett
jól ismert bibliai történeteket is bekapcsol az értelmezésbe,
a tékozló fiú példázatát vagy Káin és Ábel testvérgyilkosságig fajuló történetét is belefűzi a regénybe.
De nemcsak kultúránk nagy történetei bukkannak fel a szövegben, hanem apróbb szimbólumok is sűrítik a művet. A huhogó baglyok, a mindent elfedő hó vagy az egyik legfontosabb motívum, a ló. Az a hatalmas csődör, melyért a fiatal Henrik öt éven keresztül dolgozik a szomszéd birtokán, s mely végül az ígéret ellenére mégsem lesz az övé. A különlegesen szilaj lónak olyan tekintete van, mint egy farkasnak, egy oroszlánnak vagy egy szörnynek és mellé még „háborúszaga” is. Fenséges, félelmetes lény, éppúgy, mint Henrik (aki egyébként pont úgy is jár, ahogyan az állat) – a kezelhetetlen csődör az ő alakmása, de egyben vágyai elérhetetlen tárgya is, sőt, a pont, ahonnan félresiklik az élete.
Van esély az újrakezdésre?
Az elhallgatásokra épült család végül összeomlik, de a testvérek és az anya fel is lélegeznek, hiszen
megszabadulva titkaiktól és hazugságaiktól az újrakezdés reménye is felcsillan,
bár, hogy élnek-e a lehetőséggel, az a regényből már nem derül ki. De talán ennek az újrakezdésnek a szabadságát érzékelteti a szimbolikus záróelenet, melyben a hatalmas csődört szabadon engedik, kitárják előtte a sötét és dohos istálló ajtaját: „Olyan, mintha hatalmas patáit a föld mélyébe akarná döngölni. Át sem kell ugrania a sövény felett, anélkül lép át fölötte, hogy megszaporázná a lépteit. Csak a mező közepére érve kezd ügetésbe.” De hogy mihez kezd a frissen elnyert szabadságával, az már az olvasó fantáziájára van bízva.
