Az Edinburghi Nemzetközi Könyvfesztivál szervezői az idén meghívták Krasznahorkai Lászlót is, akinek Sátántangó című regénye – George Szirtes fordításában – idén tavasszal jelent meg angolul. A Guardian ebből az alkalomból hosszú interjút készíttet a szerzővel (mi is készítettünk mostanában), melyben Krasznahorkai sok más mellett beszélt például a regény keletkezésének a körülményeiről is.
Krasznahorkai elmondta, hogy fiatal korában bár mindig is csodálta az irodalom nagyjait, de soha nem tudta elképzelni, hogy íróként ő maga is közéjük tartozzon. Tizennyolc éves volt, amikor Rilke Archaikus Apolló-torzójának utolsó sorának üzenetét követve („Változtasd meg élted!”) alámerült a társadalom legmélyebb bugyraiba. Így történt, hogy egyszer egy gazdaságban éjjeliőrként dolgozott, amikor is jött a hír, hogy egy ember érkezik hajnalban, aki a malacokat ivartalanítja majd. A férfinek valamiért nagyon rossz híre volt a gazdaságban dolgozók között, de valójában senki sem tudta, hogy miért.
Amikor a férfi megérkezett, legurított egy pohár pálinkát, és nekilátott. Arcán semmiféle érzelem nem tükröződött, úgy végezte a munkáját. A későbbi írót azonban szörnyen megviselte a szenvedő malacok látványa, és az, hogy le kellett szorítania a visító állatokat, miközben a férfi kasztrálta őket. Miután végzett „megivott még két pohár pálinkát, megkapta a pénzét és már ott sem volt. Őt hívták Irimiásnak”. Az író most azt mondja, hogy nem is maga a jelenet, hanem ez az egész rémálomszerű atmoszféra volt a regény keletkezésének a forrása.
Magyarországon a könyv 1985-ben jelent meg, Krasznahorkai azt mondja, ma sem tudja pontosan, hogyan. „Titkos bestsellerré vált”, már csak azért is, mert nem olyasfajta regény volt, amely a kommunista rezsim szívéhez különösen közel állt volna. Ekkor azonban még mindig nem tekintette magát írónak, nem is akart újabb könyvet írni, egy idő után azonban mégis beadta a derekát, és 1989-ben megjelent Az ellenállás melankóliája.
Több mint harminc év telt el azóta, hogy Krasznahorkai elkezdett dolgozni a Sátántangón, és szomorúan konstatálta, hogy a regény különösebb változtatások nélkül most is működik. Ennek oka, hogy a dolgok lényege nem változott – „a világ és a társadalmi rendszer és az emberi élet alapvetően nem változott meg”.
Az író a legnagyobb veszteségnek „a szegénység kultúrájának elvesztését” nevezte, annak a képességnek az elveszítését, amikor szegényként „gyönyörű dalokat” vagyunk képesek énekelni. Mostanság azonban mindenki csak egyre vágyik, hogy gazdag legyen, „de emberek, tényleg csak egy álmunk van”, teszi fel a kérdést az író, tényleg csak mindenkinek az az egy célja van, hogy több pénze legyen?
A Sátántangó korábban már az Egyesült Államokban is nagy feltűnést keltett, és a Guardian akkori beszámolója szerint a könyv, illetve az író maga hamar a New York-i irodalmi körök egyik kedvencévé vált. Krasznahorkainak ez az éve nagyon zsúfolt volt és lesz: idén vendége volt a Jeruzsálemi Írófesztiválnak, és már maga mögött tudhat egy amerikai felolvasókörutat is. Októberben – az előzetes tervek szerint – a Belgrádi Nemzetközi Könyvvásár vendége lesz, az év végén pedig Bukarestbe utazik, mert románul is kiadják a Sátántangót.
