Szabó T. Anna a kezdetektől a vers hatására és működésére, a szó és a forma kapcsolatára, a titok elevenségére figyel. Hogy csend és hallgatás között miképpen lehet érvényes a lírai beszéd, hogy az a bizonyos létige (vagyok) mit, illetve kit jelent. Kit takar, és kit mutat? Ez a költészet nem önmagába zárt, hanem dialogikus. Egyrészt sokszor szólítja meg önmagát és az olvasót, másrészt beszélget a magyar líratörténettel, az irodalmi hagyományokkal, korábbi alkotókkal és műveikkel. Nyolc önálló verseskötet után a Vagyok a szerző összegyűjtött és új verseit tartalmazza, és ezzel más dimenzióban folytatja a párbeszédet: a könyvet olvasva kirajzolódnak a kötetek és ciklusok belső irányai, alakzatváltozásai, hangsúlyeltolódásai. Fénytörések és formálódások, regiszterek és metaforák, mozgások és választások. Alanyi és analitikus; objektív és metafizikus; archaikus és posztmodern: Szabó T. Anna sok hangszeren szeret játszani, és ebben a könyvben éppen az összhangzat lesz a legérdekesebb.
Szabó T. Anna: Vagyok (részlet)
HELYRAJZ
ELŐBB A FÉNY
Előbb a fény. Csak azután a nap.
De legelőbb a fény csípős szaga,
ahogy az ablakrésen beszivárog.
A horizontot elállják a házak,
nem látni, hogy a sötét felhasad,
ahogy alulról szívja fel magába
a föld túlfeléről jött virradat,
a nap hirtelen pengevillanása
még nem hasítja szét a tárgyakat,
a ragyogás nem bántja a szemet.
Érezni, hogy egy nagy lény közeleg,
de a világ még nem a birtoka.
Még csak dereng a létezők soka,
ám fenn, a tömör háztetők felett
már keringnek a kába madarak,
szemük sötét félgömbjén tükröződik
a narancsvörös gömbszelet, a Nap.
Idelentről a fény forrása csak
sajduló sejtés, nem tapasztalat,
de felrántott redőnyű ablakán
már kilát önmagából a tudat.
Ez nem a látomásos vaksötét:
tetők pereme, antennák, faág.
Ahogy az alvilági víz felett
megérezni a kelő nap szagát,
ahogy a sötétség átlényegül,
ahogy a levegő átfényesül,
felviláglik a látható tudás:
mindennapos megvilágosodás.
HELYRAJZ
Galambraj köröz a csarnok felett.
Suhogva felcsap, püpögve elül.
Kavarognak a képek, részletek:
az udvaron a felkarmolt fakéreg,
esőpergette bodzaflitterek,
átázott írógéppapír-dobozból
kikandikáló két pár macskafül.
A kerítés dróthálójába dugva
merevre barnult banánhéjcafat.
Tágas körben a felburjánzott fűben
egy idecsapódott tavalyi tőből
repeszgránátként szerteszét vetődött
tucatnyi lilabóbitás aszat.
Ez itt a grund, a régi kültelek.
Söröskupakok fémpénzragyogása.
Izgatott szarka-pár dugdossa őket
téglák közébe, vakolat alá,
az iskola lehámló tűzfalába.
Nyaranta sekély láppá vadul vissza
eső után a régi focipálya,
csikkek úszkálnak a gyomok között.
Az iskolán még ott a felirat, de
a könyvtár réges-rég elköltözött.
És mögötte ott a Művésztelep.
A sok évtizedes kutyanyomok,
repedések közt megtalálhatod
a betonútba karcolt lófejet.
Aztán nézheted a fehér falon
a fák árnyát a narancssárga fényben,
ahogy testükből feketén kilépnek,
mikor a nap lemegy.
TOTEM
Egy értő tekintetre várnak
az anyagok, a bezárt formák,
az elhagyatott szoborbánya:
sárga falak tövébe hányva
a félretolt vagy el se kezdett
tömbök, gömbölyű kő-gerezdek,
poros márvány és zsíros gránit
darabos dolmenje világít,
s porló homokkő, moha futja.
Lesz-e még szobrásza, ki tudja.
De ilyenkor, a súrlófényben,
a mindent átható sötét
negatív előérzetében,
elődereng a kövek lelke.
És nézőt keres, hogy figyelje.
Ki arra sétál, visszahőköl:
arc bámulja a puszta kőből.
Mészvázat érez, csontot ér
értő, merev tekintete,
s mint röntgen alatt, úgy lefoszlik
a hús heves feleslege.
Merő egy nézés, teste sincsen:
sírkőangyal, vagy démonarcú,
pupillátlan perui isten.
PARK
1.
Séta az őszi ég alatt,
a ligetes sziget
kanyargós, kátyús útjain:
ez a Művésztelep.
Repkényfutotta vagy csupasz
alkonyi színfalak:
rajtuk derengő, többszínű
árnyékok játszanak.
2.
A kék előterében moccanatlan
a kanadai nyárfa,
mégis verdeső lepkemozaik
aranyszín koronája.
A juharfák alatt a ferde fényben
muslicaraj kereng,
követhetetlen tánc, átláthatatlan,
rovarok lakta rend.
3.
Lepréselem és elteszem
szellős nyugalmamat,
a lapok közt a hullt levél
sokáig megmarad:
az ágak seprűjéhez dörgölődző
bozontos kutya,
s kabátomon a kert nyoma:
egy szál meleg moha.
LENYOMAT
Rögzített mozgás: a kutyanyomok
csokros pöttysora túl a pocsolyán,
szinuszgörbéje ellenpontozott
ütemben üget, és szemlátomást
távolodik. A lépés ritmusa
meglendíti a kutya hűlt helyét,
riszálva lépdel az anyaga-nincs
loncsos feketeség,
egy testes állat eszméje. Amott,
a másik tócsánál kisebb nyomok,
egy még-öt-perce-sincs pincsikutya
aprózó ferde sorminta-nyoma –
és még odébb a megdermedt beton
rücskös felszínén puha macskanyom,
ahogy a rugalmas, puhatoló
tappancs megérzi: ez más, mint a hó.
Évtizedekig nem olvad el,
a macska helyett ott marad a jel,
rögzített mozgás, ittjárta nyoma:
mint őslény lábát őrzi a pala.
TÉRZAJLÁS
Ezek az absztrakt reggelek.
A nyolc négyszög: ablakkeret,
mögötte tetők összevissza
háromszöge, sok ferde síkja,
tűzfal, kémények, szegletek:
függőleges felületek,
a lassan csúszó hó alatt
a csupasz tetőcserepek,
tetőgerincek torlasza,
bordázat párhuzamosa
a csarnok görbe bádogtestén,
a sokirányú, behatárolt,
de így-úgy mégis összetartó
koordinátákba rendezett tér –
a napsugár percmutatója
egy-egy részletre rámutat,
fény élesíti, hó lazítja
a megcsuszamló síkokat,
mozgalmas, mégis mozdulatlan
formák, irányok az anyagban –
tartsd tisztán a tekinteted:
vigyázz, ha nem figyelsz oda,
elkap, megszédít és begyűr
a zajló tértektonika.
ÖT SKICC
1.
A harmincegyes daru. Úgy világít
az oldalfényben, a lemenő napban,
hogy az esős ég kontrasztja előtt
eperpirosa fokozhatatlan.
2.
Egy kihajított ágybetét. Rugói
örvényesen az ég felé merednek.
Ingyen ugrálda az elhaladó
gyerekeknek és szerelmeseknek.
3.
Darukarok, áramszedők,
zebrák, ostorlámpák, sínek –
párhuzamosan fut a tér, de aztán
egy biciklikerékről szétpereg.
4.
Tükröz a nedves aszfalt,
mozog a rögzített,
fénycsíkok hullámzása
borzolja a vizet.
5.
Légi folyosók: fenn a repülők,
lejjebb varjúraj, vége-hossza nincs,
egy reklámhúzó kétfedelű gép,
és még lejjebb galambcsapat kering.
KAMERA
A metróból dől a tömeg.
Dübörögnek a dömperek.
Betonkeverő narancssárga
kocsija hajt előre-hátra
szabálytalan-idegesen.
Lázasan rögzíti a szem
a szaggatott mozgású filmet.
Ha lepergeti újra, holnap,
észreveszi a változást.
A filmszalag, ha elfogy is,
még akkor is forog tovább:
az új látvány kitörli majd
a tegnapit, a holnapit.
Hiába ugyanaz a szem,
ha amit lát, megváltozik.
Eltakarodik a daru,
a dömper, betonkeverő,
s a föld alól az emberár
hiába tör megint elő:
mások a színek, a ruhák,
a sorrendek, az évszakok –
és én is, aki filmezek,
még én is mindig más vagyok.
AZ ABLAKBÓL
Fénypötty-festmény az ablakból az este:
ostorlámpák, narancsszín fénysorok,
csíkot húznak a tömött szürkületbe
a lassan vonuló reflektorok,
féklámpák forró pirosa dorombol
feltorlódva a stoplámpák előtt,
buszindex villog, s az ereszkedőben
színes fényekkel jelző repülők,
szirénák forgó tükrei dobálják
vörös, kék, sárga lidércfényeik,
és pattogó villámszikrákat szórnak
a hirtelen megdöccenő trolik.
Mintha más nézné belőlem a képet:
az, aki nyolcvan éve itt lakott,
egy kontyos asszony, döbbent ámulattal
támasztja két kézzel az ablakot,
nézi, nem érti, káprázó szemében
a fénypöttyökhöz név nem tartozik,
én pedig az ő sötétjébe nézek
egy kimerevített pillanatig.
MEGNYITÓ
Az újjáépült díszletek,
a szögletek, a részletek,
a színes zászló-cafatok:
a fellegek a tér felett,
ahogy a színes egeken,
tükröző síküvegeken
menetel villogva a nap,
parádés nyitó-alkonyat,
hozzá forgalomdübögés,
orrhangú autótülkölés,
és az ünnepi gongok hangja:
a szomszéd templom nagyharangja.
S már vonulnak is a zenére,
morgó motorok ütemére,
mindazok, akik látni vágyják
az új csarnok tág kupoláját,
hallgatni ünnepi beszédet,
zenekart, kórust, díszvendéget,
ahogy reflektorok forognak,
hangját a sok boldog toroknak,
amint az ellipszis ölében
ragyognak egymás örömében.
A hold a kékes fellegekkel
az ellenfényben úgy dereng fel,
teknőchátát az űr vizéből
félig kidugva (égi félkör),
mintha a csarnok képe lenne
rávetítve a végtelenre:
az elfogyott, a szénné égett
körcsarnok hiánya helyén
fénykupolás, konok kísértet.
KOZMETIKA
Megáll a férfi a tetőn,
lepillant: három emelet.
Lezökken, lábát átveti,
fogja a lapos peremet,
ereszkedik is, sárga vedre
kétoldalt ing-leng gyors ütemre,
ahogy a keskeny deszkaszéken
hintálva dolgozik: kezében
kék szivacshenger, lágy ragaccsal
kenegeti egy báva angyal,
egy szárnyas manöken bokáját,
végigsimítja csupasz lábát,
egy lifegő csíkot letépve
lehajítja a park füvére,
majd újabb képet vesz elő,
és a réveteg szőke nő
helyén, kockákból összerakva
és egyenként lesimogatva
hamarosan egy új plakát van:
egy számítógép-monitor
háromszázszoros nagyításban.
