Lipcse, 1821 nyara. Johann Christian Woyzeck, alkalmi munkás és egykori zsoldos katona, meggyilkolja Johanna Christiana Woostot, egy seborvos özvegyét. Az elkövetőt a korban újdonságnak számító, tudományos alapokon nyugvó kihallgatásoknak vetik alá, hogy kiderüljön, véletlenül, ösztönszerűen vagy előre megfontolt szándékkal követte-e el tettét, és milyen motivációi voltak. Az 1836-1837-ben írt, de be nem fejezett, azóta is ezernyi interpretációban a nézők elő kerülő Georg Büchner-színmű, a Woyzeck a „filológusok és színházi rendezők csemegéje”. Alban Berg operát írt belőle, készült belőle több musical, Werner Herzog filmre vitte, ahogy a magyar rendező Szász János is, bekerülve ezzel az 1994-es Oscar-díj-jelöltek közé. A Schilling Árpád fémjelezte Krétakör csakúgy színpadra állította, mint a világ színházi rendezői, Németországban máig az egyik leggyakrabban játszott darab.
Steve Sem-Sandberg (Oslo, 1958) az egyik legelismertebb szépirodalmi szerző és irodalomkritikus Svédországban. Szépíróként 1976-ban debütált két tudományos-fantasztikus regényével. Több hazai és nemzetközi elismerés mellett 2005-ben elnyerte a svéd–norvég Dobloug-díjat, 2009-ben pedig a De Nio svéd irodalmi társaság nagydíját. Ugyanebben az évben az Azok a szegény łódźiak című regényével, mely a łódźi gettó és vezetője, Chaim Rumkowski történetét meséli el a nácik megszállta Lengyelországban, a Svéd Írószövetség rangos August-díját érdemelte ki, a könyvet több mint húsz nyelvre lefordították, és hatalmas nemzetközi sikert aratott. 2016-ban a Kiválasztottak című regényének fordítása a legjobb külföldi regénynek minősült Franciaországban és a neves Prix Médicis irodalmi díjban részesült. Legújabb regénye, a W. 2019-ben jelent meg, amelynek írása közben felhasználta a Büchner-drámát is megihlető valós lipcsei gyilkosság törvényszéki orvosának 1914-ben megtalált dokumentációit is.
Steve Sem-Sandberg: W. (részlet)
Ő is az úgynevezett katonaözvegyek közé tartozott. Egy nő azok közül, akik a csapatot követték áruikkal az úton végig Damgartenig.
Szeptember van, a levegő még meleg, de az esték már hűvösek és egyre rövidebbek. A gazdaság, ahol többedmagával el van szállásolva, buja növényzettel van körülvéve. Az özvegyek közül néhányan kisgyermeket hordanak a karjukon, mások kosarat cipelnek a hátukon, vagy kordét húznak, tele kenyérrel, sózott hússal és szárított hallal. Hangosan kínálják portékájukat, még dohány és pálinka is akad.
Mostanság mindig elhúzódik a többiektől, hátat fordít nekik, és általában a borotváját élesítgeti. A pataknál néhány asszony feltűrt szoknyában ruhát mos a tűző napon. Halkan beszélgetnek egymás közt, és bizalmatlanul méregetik az új jövevényeket, akik talán szintén katonaözvegyek, vagy piaci kofák, de lehetnek affélék is, akikkel szégyen lenne szóba állni. A tisztek közül néhányan körülöttük legyeskednek, és úgy tesznek, mintha az árujuk érdekelné őket, még az öreg felcser, Munther is, aki pedig már alig vonszolja magát. Az asszonyok nagyokat nevetnek az esetlen öregen.
W. az ég felé emeli arcát, és a faágakkal játszó szél mozgását követi.
És akkor hirtelen ott terem mellette az egyik.
Érzi, hogy egy árnyék suhan át az arcán, aztán enyhe izzadságszag üti meg, és valami édeskés illat. A szél eláll, már nem himbálja a mogyorófa ágát. Hallja, hogy a nő hozzá beszél. Vizet, mondja, és W. ónkulacsa felé mutat, amely a fűben hever. W. átnyújtja a kulacsot, majd kezét a homlokához emelve beárnyékolja az arcát, hogy jobban lássa a nőt. Iszik, majd ő is leül a kút mellé, hátát a kút falának támasztja, ahogy W., és a kulacsot a térdére teszi.
A nő kicsit testes, és körülbelül olyan magas, mint W., profilja keskeny, éles, de finom vonású. Mint egy szép vágású kanál, állapítja meg magában. Persze az is lehet, hogy csak a mogyorófa árnyéka játszik a vonásaival. A nő blúzán hónaljtól csípőig sötét csíkban húzódik az izzadság. A blúz gondosan vasalt, és bár meleg van, a nyakáig be van gombolva.
Mit farag?, kérdezi egy idő múlva, és fejével a fadarab felé int.
Félénk benyomást kelthet a nőben, mert határozott mozdulattal odébb tolja a kést és a fadarabot, és ujjait W. ujjaiba fonja, majd megfordítja W. kezét, és a tenyerét nézegeti.
Maga nem svéd, mondja, és akkor W. elmeséli, délről jön, Szászországból, és hogy a hollandok csalogatták először a seregükbe, aztán a svédek fogságába került, aztán beállt közéjük. Az oroszok ellen harcoltam Finnországban, teszi még hozzá.
Begyakorolta már a mondókáját. Mindenkinek, akivel találkozik, ugyanazt mondja.
Golyó sértette meg a kezedet?, kérdezi a nő.
Nem, ez fagysérülés, mondja W. és vissza akarja húzni a kezét. Mikor visszavonultunk, megparancsolták nekünk, hogy keljünk át a jégen, feleli, és a nem messze álldogáló katonákat nézi.
Megtanulja az ember, hogy megbecsülje a bajtársakat, szólal meg ismét, és most is olyasmit mond, amit szintén begyakorolt.
Figyeli, ahogy egyre több társa húzódik félre valamelyik nővel, míg a gyerekek fent maradnak az útnál, és játszadoznak.
Egy fiúcska ujját szopogatva őket nézi.
És mégis félrevonul?, kérdezi a nő, miközben a kezét simogatja.
Finom a keze, mondja, pedig katona. Talán egy furulyát farag nekem, incselkedik tovább, és közben kissé görcsösen megmarkolja W. kezét, de a mosolya bátor és kihívó.
Nem akar velem jönni?, kérdezi, miközben feláll, és nem engedi el W. kezét. W. azt hiszi, hogy a nő a városba hívja, és magyarázkodni kezd, hogy ezt a helyet ő nem hagyhatja el, de a nő megnyugtatja, hogy csak ide le, a patakhoz hívja. Senki sem lát ott minket, mondja, és már le is hajol, hogy átbújjon a mogyoróbokrok között.
Amerre elhaladnak, a fák árnyékában kissé ingoványos a talaj, és W. érzi a poshadt föld szagát, de a patak frissen és tisztán fut a köveken, és a faleveleken áttörő napsugár meg-megcsillan a vízen. A part mentén olyan sűrűn nőnek az égerfák, hogy teljesen eltakarják a partot. A csendet csak a patak makacs mormolása töri meg.
Nézz ide, mondja a nő, és kigombolja a blúzát.
Meztelen melle körül azonnal keringeni kezdenek a szúnyogok. W. gyomra görcsbe rándul. A nő túl merev, és természetellenes a mozdulat, ahogy előrehajol, hogy keblét teljesen felfedje.
Megfoghatod, mondja, és felemeli, szinte nyújtja W.-nek a melleit.
W. zavartan vigyorog, de közelebb húzódik, és tapogatni kezdi a nőt.
Nem mintha akarná, nem tudja, hogy mit is akar.
De ahogy zavart mosolyát sem tudja irányítani, úgy a kezének sem tud parancsolni. Lehet, hogy csak ezért megy bele a játékba, mert érzi, hogy elvárják tőle.
Először fizess, szólal meg szárazon a nő.
Egyik kezében még mindig ott szorongatja a fadarabot, a másikkal pedig pénz után kezd a zsebében kotorászni. Mikor kihúzza a zsebéből a kezét, a nő elkapja, és végigvezeti a melle alatt, aztán a hasán át, le egészen az ágyékáig. Aztán hirtelen felemeli a szoknyáját, ami alatt semmi sincs, kivillan a combja és a szőrpamacs a két lába között.
W. tudja, hogy most meg kellene hágnia a nőt. Ügyetlenül gombolgatni kezdi a nadrágját, de a pénisze fonnyadtan lóg, és mivel nem tudja, mit csináljon, ösztönösen a kezében lévő fadarabot kezdi babrálni. Jóformán nem is tudja, mit csinál, olyan, mint egy gyerek, aki csak elkezd valamivel játszadozni, anélkül, hogy tudatában lenne. A fadarabot a nő gerincéhez nyomja, és oldalt a combjához. A nő elbizonytalanodik, de mégis W. ágyékához nyomja a meztelen fenekét. W. önkéntelen mozdulattal a nő nemi szervéhez nyomja a fadarabot, mintha a péniszével akarna behatolni. A nő elugrik, gyorsan leengedi a szoknyáját, és sarka körül megperdülve W. felé fordul.
Maga mit művel?
Akkor látja csak W., hogy milyen a nő igazi arca. Feldúlt, szeme kerekre tágul, ahogy még a szemöldökét is felhúzza. Az orra körül mintha valami piroslana, először azt hiszi, vér, de csak a fákon átszűrődő napfény esett valami piros pattanásra, vagy egyszerűen csak kipirult az arca attól, hogy sokáig állt lehajolva, aztán hirtelen kiegyenesedett. Látja, ahogy a nő már fut is fel a pataktól, és közben sietősen begombolja a blúzát.
Itt van, neked adom!, dobja W. a nő után a kezében lévő fadarabot, de csak néhány erdei galambot riaszt el vele a mogyoróbokorból.
A nő már fent van az úton, és kissé sántikálva a csoportban álló katonaözvegyek felé siet, akik csodálkozva merednek rá. A szoknyák közül előbújik a kisfiú is, aki az út mellett az ujját szopta. Fut pár lépést, széttárt karja megáll a levegőben, majd lehanyatlik, aztán szinte vigyázzba áll, mint egy apró katona.
Most már W. feljebbvalói is a sántikáló nő felé tartanak, már ott van Widebeck hadnagy is. A nő a hadnagy karjára támaszkodik, egy darabig látható felháborodással magyaráz valamit, és a mogyoróbokor felé mutogat.
W. gyorsan visszacsúszik a patakhoz, és
reménykedik, hogy nem látják meg, pedig tisztában van vele, hogy mindenki tudja, hogy ő volt az.
Jó pár héttel később a piacon látja meg, nem messze a Miklós-templomtól. Egy bódéban áll, ahol tojást árul. Hárman vannak, a fiúcskával együtt négyen. A gyerek, mikor meglátja, elé rohan, és megáll abban a furcsa vigyázzban, ahogy a múltkor is látta. Aztán észreveszi a nőt is, a gyerek anyját.
Ha a gyereket nem látná, meg sem ismerte volna. Egész másféle ruha van rajta. Vastag gyapjúszoknya, gyapjúharisnya, fején szürke főkötő, mely alól szőke fürtök kandikálnak elő. Az arca piros és fel van dagadva.
Pár szót vált a mellette álló idősebb asszonnyal, majd elvonul a bódé mögé, és leül egy sámlira. Előredőlve ül, és kissé szétterpeszti a lábát, és ebből a tartásból W. arra következtet, hogy a nő terhes. Csak nem ő ejtette teherbe azzal a fadarabbal?, gondolja. Már maga a feltételezés is nevetésre fakasztja, de a gondolatot nem tudja magától elhessegetni.
Ha mégis, akkor az Isten keze csak benne volt a játékban? Hogy tudja meg, mi az igazság? Elkezd körözni a téren, lopakodva, folyton szemmel tartva a bódét. Ugyanaz az ösztön ébred fel benne, mint akkor, mikor Woost asszonyt látta hajat mosni, vagy mikor Schindel kisasszony után leselkedett az erdőből. A fadarab most is nála. Mintha az adna bátorságot a settenkedéshez, mintha az a fadarab mágikus erővel rendelkezne, és megvédené minden bajtól.
Nem túl eseménydús a nap.
A nő áll a bódéban, és egész nap árulja a tojást. A fiú azalatt a zöldséghulladékban és a lószarban futkosva játszik a téren. Ha egy másik gyerek jelenik meg, megáll, megint szinte vigyázzba, és nézi a gyereket, míg valamelyik asszony a bódéból vissza nem hívja. Alkonyattájt egy idősebb ember érkezik szekéren, és a nő és a fiú felkapaszkodnak hátul. Mellettük egy üres vizeskanna csörömpöl, ahogy megindul a szekér.
A ló öreg már, nem nagy kedve van elindulni. W. a szekér után integet, kezében a fadarabbal, mintha emlékeztetni akarná valamire a nőt. A nő azonban átnéz rajta, mintha nem is látná.
Egyik este nem látja a nőt a szekéren. Szakad az eső, és csak a fiú lógázza hátul a lábát egy pokrócba burkolózva. W. először azt hiszi, a nő is ott van valahol, csak elbújt egy pokróc alá. A gyerek fejéről lecsúszik a pokróc, nem törődik vele. Kifejezéstelen arccal bámul.
Nem ül a szekéren.
W. nem érti, miért kavarja fel ez ennyire. Visszamegy a piactérre, de mikor a bódéban álló asszonyoktól kérdezősködni kezd, azok csak hátat fordítanak neki, és tovább folytatják a pakolást. Hirtelen előlép egy dühös férfi, és szó nélkül elpenderíti W.-t a bódétól. Betér egy fából ácsolt boltocskába, ahol mindenféle csecsebecsét, ajándéktárgyat lehet venni. Thiessen asszony után érdeklődik. Először ejti ki a nevét. Feldúltan viselkedhet, mert mindenki csak bámul rá, ő meg a magas pultnál válaszra vár, közben ide-oda forgatja a fejét, majd öklével a lúgtól maszatos pultra csap. Mindenkiből kitör a nevetés.
Teljesen bele van bolondulva ez a svéd katona az asszonynépbe! Itt ne bámészkodj, tűnj el innen!
Ácsorog a boltocska előreugró ponyvateteje alatt a bejáratnál, és a kiürült piacteret nézi. Szakadatlan esik. A városháza felől a víz végigfolyik a lejtős úton, és szinte teljesen elárasztja a piacteret.
A téren feltűnik két férfi, aki egy harmadikat próbál megfékezni. A harmadik férfi arcát nem lehet látni, mert az egyik férfi egy lovat vezet, és a ló eltakarja az arcot előle. Hirtelen ágaskodni kezd a ló. Tartsd erősen a bestiát, szólal meg svédül az egyik férfi. És akkor W. látja, hogy nem férfi a harmadik, hanem a nő. Alig lehet megismerni. A haja az arcára tapad, és az arca most szélesnek tűnik. A két férfit is megismeri, pedig szürke kabátot viselnek az uniformisuk felett. Az egyik az ő hadnagya, Widebeck, a másik pedig a jobbkeze, Antonsson. Reflexszerűen tiszteleg, mikor a két férfi és a nő elhaladnak mellette a makrancoskodó lóval. Bár a pillantásuk találkozik, a két svéd mintha meg sem ismerné.
Thiessen asszony még a fejét is elfordítja, és hagyja, hogy a két férfi vezesse. Akkor pedig Widebeck hadnagy megrántja a nő karját, mintha ő lenne a makrancoskodó ló.
Követni kezdi őket, nem tudja, miért, talán csak mert, ahogy Clarus mondta, ilyen a természete.
Lemarad tőlük, hogy észre ne vegyék.
A ló még mindig nem nyugodott meg, idegesen lépked a vizes kockaköveken. Egy keskeny mellékutcába fordulnak. Az utca végében egy rozzant fogadó áll, melyből nagy lárma hallatszik. Mellette egy jóval alacsonyabb, kisebb épület, szinte minden fala ferde.
A ház alig látszik ki a mellé hordott szalmából. Antonsson elindul a ház felé, míg Widebeck egyik kezével a lovat, a másikkal a nőt tartva várakozik. W. nem hallja, amint a kapu nyílik, de látja, hogy egy asszony kaput nyit, és Antonsson arcához emeli a lámpást.
Antonsson oldalt lép, és a hadnagyra mutat, aki kint várakozik.
Akkor a nő meghajol, és ellép az ajtóból. Widebeck átadja Antonssonnak a gyeplőt. A lámpást tartó nő a házba lép. A hadnagy pedig, aki még mindig erősen tartja Thiessen asszony karját, követi.
Ő és Antonsson meg a ló kívül maradnak.
Először mondani akar valamit Antonssonnak, megmagyarázni, miért van itt a szakadó eső ellenére, és annak ellenére, hogy régen lejárt a kimenője, de nem jut eszébe semmi. Így aztán ott állnak, mintha mindkettejük csak véletlen került volna oda.
Arra gondol, milyen jó lenne, ha legalább a fadarab nála lenne, hogy lenne mibe kapaszkodni. De semmi nincs nála, így egyre inkább az az érzése támad, hogy teljesen beszűkül a látótere, és egyre álmosabb lesz.
Jó idő múlva nyílik a kapu, és kilép a hadnagy. Most egyenesen a szemébe néz. Jó estét, Wutzig!, mondja. Felpattan a lóra, és ügetésbe kezd. A szárnysegéd futva követi. W. nem tudja, mit tegyen, hova menjen. A kapu, amelyen a nő belépett, nem nyílik ki újra. W. áll az esőben.
Egyszer csak mégis kinyílik a kapu. Marie Thiessen lép ki a házból.
A haját már rendbe tette, de még mindig nincs rajta a főkötője. Látja ugyan, de kerüli, hogy ránézzen. A hangja is olyan, mikor megszólal, mintha nem is hozzá beszélne, vagy nem is az övé lenne a hang.
Maga teljesen megőrült, hogy folyton követ.
W. nem szól.
Mi a neve?
Wurtzig.
Svéd?
W. hallgat.
Nem fél, hogy a felettesei észreveszik?
W. nem tudja, mit feleljen.
Maga semmit sem tud rólam, mondja, mintha W. éppen szemrehányást tenne valamiért. A férjem kint van a fronton, folytatja.
Melyik ezrednél?, kérdezi W.
Az ő gyermekét várom, mondja a nő, és a hasára teszi a kezét.
És a fiú kié?, kérdezi W.
Most a nő nem felel.
Ha nála lenne a fadarab, most odaadná neki.
Mint egy ajándékot vagy egy bocsánatkérést.
De most talán még a fadarab sem oldana meg semmit. A nő végigmegy az utcán, hiába hömpölyög rajta a víz, aztán eltűnik a szeme elől. Azután jut csak eszébe, hogy a nő semmit nem mondott arról, hogy tudja, csoda, és azt se, hogy emlékszik rá, hogy már találkozott vele.
Fotó: Thron Ullberg
