A harmincas évei elején járó Amira természetesnek veszi, hogy a szépsége elég valuta a könnyebb, fényűző élethez. Nem foglalkozik azzal, hogy milyen út vezetett az anyagi gondtalansághoz, mint ahogy az sem érdekli, mit hoz a jövő. A férfiakat leginkább eszköznek tekinti a céljai eléréséhez. Ebbe a felszínes csillogásba szivárog be egy új érzelem, amely alattomos módon bomlasztja szét az eddig felrakott kereteket, hozza közelebb Amirát lenézett, vidéki nővéréhez, Rebekához, és készteti arra, hogy végiggondolja, ki is ő valójában. Vályi-Nagy Erika első regénye megrendítően őszinte könyv a választásaink fontosságáról, látszat és valóság ellentmondásairól, bántásokról és megbocsátásokról, menekülésről és maradásról, mindannyiunk dilemmáiról. Olvass bele!
Vályi-Nagy Erika: Törtarany (részlet)
„És tényleg összejöttél a főnökkel?” – firtatta Marcsi, én azonban az ő tekintetében is megláttam a gonosz fényt.
„Jóban vagyunk, ennyi” – próbáltam elterelni a beszélgetést. Csakhogy Marcsi megérezte, hogy érdemes tovább kérdezősködni.
„Na, bővebben! Már az első napon kinézted magadnak? Vagy ő nyomult? Azért vagány lehet egy konferencián félrevonulni” – nevetgélt, a többiek vele kuncogtak.
Akkoriban teljes harmónia volt köztünk Gáborral, semmi nem árnyékolta be a szerelmünket. Néha napközben, néha munka után felugrott hozzám, ha pedig ezt nem tudtuk összehozni, akkor is ment egész nap köztünk a csetelés, fotók küldözgetése, burkolt vagy nem is annyira burkolt szerelmi vallomások. Az irodában is remekül tudtunk együtt dolgozni, és szinte visszaszámoltuk a napokat a többnapos konferenciákig, utazásokig. A következő héten épp Amszterdamba készültünk.
„Bármennyire furcsa, a munkahelyre dolgozni járok be” – húztam ki magam, és igyekeztem áttenni a fókuszt valami másra a viszonyunkról. De a lányok mintha meg sem hallották volna, amit mondtam.
„És tényleg vannak külföldi utak? Tárgyalás után mentek fel szobára?” – firtatták, én meg éreztem, hogy vér szökik az arcomba.
„Figyeljetek, váltsunk témát! Nem a szeretőm, hanem a főnököm, és nem szexelünk, hanem dolgozunk.”
„De azért megvolt, ugye?” – Minden szem rám szegeződött.
„Egyszer” – vakkantottam.
„Szuper! – Enci az asztalra csapott. – Erre iszunk!” – És rendelt egy kör koktélt, én pedig legszívesebben rájuk öntöttem volna az egészet. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy a lányoknak azért van némi igazságuk. Hogy Gábor mégiscsak azért emelt ki, azért küldött a tanfolyamra, azért vett maga mellé, mert tetszettem neki, és meg akart szerezni. Ő döntötte el, hogy ki kíséri el a külföldi utakra, és amíg nem kerültem mellé, állítólag egyáltalán nem foglalkozott a kommunikációval, sőt a titkárnő egyszer azt is elkottyantotta, hogy régebben mindig csak legyintett a sajtómegjelenésekre. „Szócséplés az egész” – mondogatta. Bezzeg amikor odavett maga mellé, hirtelen fontos lett minden szó, amit róla vagy a cégről írtak. Egyszer, amikor már csak ketten maradtunk az irodában, az ölébe ültetett, és azt suttogta:
Nélküled nem is tudom, hogy hol lennék!
Vajon mire utalt ezzel? Hogy csak azért kellettem neki, mert jó volt a mellemet tapogatni, vagy mert szüksége volt valakire, aki megírja a cikkeket, amelyek közül az egyiket épp akkor láttamozta le? Egyik kérdés szülte a másikat. Vajon amikor felvett a céghez, tényleg fejleszteni akarta a kommunikációt, vagy csak tetszettem neki, és szerette volna, ha mellette dolgozom? Hányszor mondta, hogy már az első alkalommal feltűnt neki a szépségem! És amikor az EU-s tanfolyamot kinézte nekem? A tudásom kellett, vagy a lehetőség, hogy együtt utazgathassunk?
A lányok egyre hangosabbak voltak, a pultnál ülő férfiak sűrűn tekingettek az asztalunk felé. Amikor odaültek mellénk, láttam Encin, hogy kajánul Szandira pillant, nyilván annak örültek, hogy a számlát majd nem mi fizetjük. Később csatlakozott egy újabb férfitársaság, ahogy elnézegettem, mindenkire jutott valaki. Még a gondolat végére sem jutottam, amikor egy alacsony, kopaszodó alak egy pohár italt tett elém.
– Egy koktélt a hölgynek?
Fájdalmasan öreg arc, petyhüdt szemhéj, borotválkozáskor szerzett vágások. Nyilván már alig látja magát a tükörben.
– Köszönöm, még van – húztam magam elé az Aperolt. Amúgy sem fogadtam el senkitől italt, hallottam pár történetet elkábított csajokról. Az öreg valószínűleg más választ várt, mert lebiggyesztette a száját.
– Hű, de válogatósnak tetszik lenni! – Körbepillantottam, már az összes lány mellett ült valaki, volt, akinél többen is próbálkoztak. Mindenki mosolygott, nevetgélt, és úgy tett, mintha egész este csak ezt a találkozást várta volna.
Én lógtam ki egyedül a sorból.
Idegesített a tolakodó tekintetű pasas, aki még közelebb nyomakodott hozzám. Fanyar izzadságszag áradt a kigombolt ingéből. Úgy döntöttem, maradok a jól bevált lekoptató módszernél: előkaptam a mobilomat, és pörgetni kezdtem a Facebookot. Láttam, hogy Timi épp az Ötkertben szórakozik, ráírtam, hogy érdemes-e még beugranom. Azonnal válaszolt, hogy jöjjek, hatalmas a buli. Szedelőzködni kezdtem, erre az öreg megfogta a csuklómat.
– Figyelj, mennyit kérsz egy estéért? Én lennék, max. még egy haverom.
Micsoda?! Éreztem, hogy tódul fel a fejembe a vér, kirúgtam magam alól a széket, és az öreg pofájába üvöltöttem:
– Na húzzál el a francba! Mocskos strici!
A férfi nem jött zavarba, ocsmány vigyor terült szét az arcán.
– Ja, ti nem kurvák vagytok? – mondta bántóan hangosan.
Láttam, hogy a csajok szája elfehéredik.
Kaptam a táskám, és már indultam is az ajtó felé. Kirohantam az utcára, egyenesen az Ötkert felé, elmosódva még láttam a lányokat, amint megpróbálnak visszatérni a normális kerékvágásba, mosolyognak, nevetgélnek, egyedül én tudtam, hogy valószínűleg mindegyikük gyomra megfeszült, a szívük hangosan ver, és a kezük az asztal alatt ökölbe szorul.
Igaza volt Rebusnak, nem ebben a társaságban kéne hozzám való férfit keresnem, de nem akartam neki megint ugyanazt válaszolni: már megtaláltam a nekem valót. Valószínűleg éppen otthon ül a tévé előtt, és meccset néz. Legalábbis ezzel hitegettem magam. Ha rossz passzban voltam, akkor láttam őt a hálószobában a felesége mellett, láttam, ahogy szeretkeznek, ahogy ugyanúgy öleli azt a ronda nőt, mint engem. Láttam a gyerekeivel játszani, megszámolni nem tudtam, hányszor kúszott be a tudatomba az a kép, amikor a kisfia az ölében ült a Mikulás-napi ünnepségen, és a fülét morzsolgatta. Az Ötkertben hatalmas buli volt, nagy nehezen találtam csak meg Timit a tánctéren. Úgy vonaglott, mint a rúdtáncosok a siófoki klubokban, többen körbeállták, és nézték.
Mikor meglátott, elkapta a kezem, és magával húzott. Jó zenét kevert a DJ, próbáltam én is feloldódni. Timi szeme furcsán csillogott, nyilván rendesen beszívott, tudtam róla, hogy mindig tol valamit. Muszáj volt nekem is rásegítenem a hangulatra, a bárpultnál kértem egy koktélt, küldtem rá egy energiaitalt, majd még egy koktélt, és visszapattantam Timi mellé.
Elmosódva láttam a falnál ácsorgó embereket, a zene egyre jobban pörgött, végre kikapcsolt az agyam,
nem gondoltam Gáborra, az undorító stricire a Bestiában, a prostinak elkönyvelt barátnőimre. Három múlt, amikor az utcán ránéztem az órámra, Timi mellettem dülöngélt. Vihorásztunk, előkerültek a mobilok, fotókat készítettünk egymásról. Legtöbbjük persze vállalhatatlan lett, és akkor támadt Timinek egy ötlete.
– Támaszkodj a falhoz, tudod, olyan szexisen! Mintha várnád a kuncsaftot.
– Hagyj már!
– Ugyan, csak viccből. Mutatom.
Felhúzta a bal lábát, nekidöntötte a hátát a falnak, a szájához emelt a cigarettát, a kamerába nézett. Mintha egy reklámfilmből vágták volna ki. Lefotóztam, röhögtünk. Rám került a sor.
– Elég szexis vagyok?
– Hú, ha látnád! Miért nem vagy te modell? Eszméletlen!
– És nem győzte abbahagyni a fotózást.
– Amúgy készült rólam már pár sorozat – kérkedtem.
Általában évente megcsináltattam egy komplett anyagot profi fotóssal, sminkessel, fodrásszal, némelyiket feltettük Rebus honlapjára is. Legyen egy-két exkluzív kép legalább az oldalán.
– Hát látszik, bébi. Nézd csak! – mutatta nekem a képernyőt, én azonban mérsékelten voltam elégedett. Némileg kurvás volt, és ez a mai bestiás este után nem esett éppen a legjobban.
– Figyelj, küldjük el a pasidnak – folytatta Timi, én meg értetlenül néztem rá. Gőze sem volt, hogy éppen kivel járok, Gáborról egyáltalán nem tudott, mint ahogy arról sem értesülhetett, hogy most éppen nincs senkim.
– Nem kéne – tereltem el a szót, de Timi tovább erősködött.
– Ettől minden pasi kifekszik. Na, kinek csatoljam?
– Hagyd már! Legalább nyomjunk rá egy filtert!
– Minek? Filter nélkül is gyönyörű vagy!
Timi szeme megint villant egyet, egy pillanatra az is átfutott rajtam, hogy talán a lányokat szereti. Az utóbbi időből nem emlékszem egyetlen férfira sem, akivel együtt járt volna. Kikaptam a kezéből a mobilt, kicsit megszerkesztettem a képet, került rá bőrkiegyenlítő, meg egy kis hajdúsítás. A végeredmény tényleg jó lett, erotikus, de még a vállalható formában. Nem küldtem el senkinek a képet, inkább behúztam Timit a bárpulthoz, és még ittunk pár kört.
Hazafelé menet forgott velem minden a taxiban. Újra elővettem a mobilt, ránagyítottam a képre. Eszembe jutott, hány meztelen fotót küldtem Gábornak, volt néhány jól bevált póz, amitől minden férfi elájul. Ilyen a hanyatt fekvős, a hajam szétterítve, az egyik kezem kicsit eltakarja a mellem, a másik pedig a hasamon, kisujj lefelé, oda mutat. Ezzel mindig garantált sikerem volt, Gábornál is, hát persze, ő még valószínűleg nem is kapott soha efféléket. A másik kedvencem a tűsarkús szelfi volt, ahol látszik a fenekem és a mellem, és ha jól állítom be a fényeket, pont az lesz életlen, amit amúgy is el akartam takarni. A Timivel készített kép is majdnem olyan erotikus volt, mint a saját aktjaim.
Bár volt rajtam ruha, mégis, a mély dekoltázs sokat sejtetett, lábamon majd a bugyiig felhúzódott a szoknya. A tűsarkú kiemelte a vékony bokámat, Gábor hányszor elmondta, hogy nekem van a legszexisebb lábam…
Pörgettem a Vibert, újraolvastam a régi levelezéseinket. A szívem úgy vert belül, mint egy nagy harang, szinte fájt a mellkasom, ahogy éreztem a dobbanásokat. A kezem automatikusan cselekedett. Csatoltam a képet, anélkül, hogy hozzáírtam volna valamit, és rányomtam a „küldés” gombra. Hajnali fél öt volt.
