Eszter hetek óta ül bezárkózva a nyaralóban. Valaha kiváló csellista volt, jónevű zenekarban játszott, boldog házasságban élt. Aztán egy napon találkozott a férfival, akiben a másik felére ismert. De a szenvedélyből szenvedés, az együttlétből magány, a szerelemből veszteség lett. S mindezt el kell rejteni mások, a világ elől. Mindennapos történet, mégis szívszorítóan egyedi. Eszter végül pszichológus segítségét kéri, hogy elakadásából kiutat találjon. Ott ülünk mi is a rendelőben, terapeuták vagyunk, páciensek, vagy mindkettő egyszerre, s szinte kényelmetlen közelségből látjuk, halljuk kibontakozni traumatizáló történetét. Ki és mi segíthet? A terápia? A hit? A megfejtésre váró misztikus álmok? Történet szárnyalásról és vergődésről, fájdalomról és tagadásról, kibírhatatlanul (?) sok veszteségről, meghasonlásról és gyógyulásról. Egy történet, amely bárkivel megeshetett volna, de vele, velük esett meg.
Dr. Csigó Katalin klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta, pszichoanalitikus. Több mint húsz éve dolgozik pszichiátriai, pszichoterápiás betegellátásban, valamint pszichoanalitikus magánpraxisban. Egyetemi docens és kutató, számos tudományos publikáció és könyv szerzője. Ez az első regénye. Szakember és író egyszerre, innen ered könyvének sajátos, összetett optikája. Regényéről így nyilatkozik: amikor az embert nagy fájdalom éri, nem csak a szíve szakad meg. Önmaga is.
Csigó Katalin: Átkelők (részlet)
Eszter már második hete ült bezárkózva a nyaralóban. És már második éve. Vagy harmadik. Nem emlékezett pontosan. „Ugyanaz a napi rutin, minden áldott nap” – gondolta. „Áldott nap? Mit jelenet ez a szó?” – tűnődött. Tegnap átment a túlpartra komppal, kifejezett szorongással járt az út. Maga sem tudta, miért. Ennyit jelentene a rutin megszakítása? Eszébe jutott, amit egyszer Péter mondott neki: „Szeretem az apró dolgaidat, annyira hozzád tartoznak”. Megnyugodott. Vannak tehát apró dolgai.
Csak nincs vele akkora baj.
Folytatta a rutint. Reggel korai kelés, úszás, ha sajognak is az ízületek. Csak embert ne kelljen még látnia a parton, minél korábban igyekezett kimenni. Aztán reggeli, mindig ugyanaz, sonka, sajt, fél liter tea, pár szem keksz. Aztán gyakorlás délelőtt, a munka egyben tart alapon. Mindig jó volt belezuhannia a zenébe. Ugyanazt a darabot játszotta minden nap a csellón. Valahogyan egyre több részlet emelkedett elő a darabból. Ezt érezte, valahányszor a hangszerét megszólaltatta. Ugyanazt gyakorolta. Nem tudott volna új dallamot elindítani, ezt is érezte. Alá kellett merülnie egy másik világba, ahol önmaga eltűnését érzékelhette. Szerette érezni önmaga eltűnését. A gyakorlás után ebéd, majd szunyókálás, majd olvasás. Majd lehet várni az estét, amikor végre aludni mehet. De a komp kizökkentette a rutinjából. A révnél a pénztáros megkérdezte tőle: „Egyedül?” – Mindig.” – válaszolta. Megdöbbent a saját válaszán. Nézte a családokat a kompon, mindenki valakivel, valaki gyerekével vagy valaki társával, csak ő ült egyedül az autóban. Kiszállt a kocsijából. Odaállt a korláthoz, nézte a víz fodrozódását. Próbált kapcsolódni valamilyen érzékelhető, jelenlévőséghez. Egy férfi eléállt a korlátnál, egészen közel állt elé, rálépett a lábára, hátra kellett húzódnia. „Mintha láthatatlan lennék” – gondolta –, „engem senki sem érzékel”.
Felkavarodtak benne az emlékek, amiket nagy erővel igyekezett elfojtani, vagy még inkább elrejteni. Leginkább önmaga elől.
Elkezdett emlékezni.
///eltartás
– Most már ennie kell valamit – mondta Alexander, és letett Marion elé egy tál ételt a Sorbonne étkezőjében.
Marion zavarba jött, úgy érezte, elpirul. Zavarta, hogy a kollégái látják ezt, hogy Alexander is látja ezt, és zavarta, hogy látszik az is, mennyire szokatlan számára egy ilyen gesztus. A férje csak mondta, hogy majd főzni fog neki, és figyelni fog az étrendjére, de végül nem tette. Elfelejtődött ez is. Mint ahogyan az is, hogy bevigye őt a kórházba, pedig csak ezt az egyet kérte tőle. Hogy keljen fel és vigye be a kórházba. Daganatot kerestek megint. Csontsoványra fogyott.
– Gondoltunk önre mindannyian, és vártuk, hogy visszajöjjön – mosolygott rá Alexander. Marion érzékelte a férfi mosolyát, és csak nézte a férfi szemét, nézte a melegséget a tekintetében. És érzékelte önnön erőtlenségét, a teste meggyötört kínját, fáradtságát, talán félelmét. Ahogyan a test félt, az elme igyekezett szabaddá válni. Ült az egyetemi étkezdében a kollégái között, és próbált valamilyen jelenlévőségbe kapaszkodni. Máshol járt még. Belül járt önmagában, a legbelsőbb rétegeiben, ahová ez a daganat vitte őt. Körülötte tanítványok, kollégák beszélgettek, zajlott az egyetem megszokott élete, nyüzsgése, történései. Marion messziről érzékelte a hangokat, zajokat. Nézte az étkező faburkolatú falait, a sötét tónusú bútorokat, szinte érezte a nehéz asztalok súlyát, a fa tömörségét, ahogyan ujjai játszottak az ebédlőasztal erezetével. Végigsimított egy erezeten, ujjával követte a kanyargást. Csak vitte ez a vonal a fa rétegeinek mélyébe, és a teste mélyébe. Alexander mozdulata kizökkentette ebből a befelé figyelésből. A férfi gesztusa. Ahogy letette elé az ételt. Egy pillanatra mintha kivilágosodott volna az étkező, máshogy érkeztek a fények. A férfi meleg tekintete valóságosnak és jelenvalónak tűnt. Nem tudta megtartani a kapcsolódást ehhez a tekintethez. Felvillantak a fények, aztán újra elhomályosodott minden. Marion lehajtotta a fejét. Nem bírta megenni azt, amit Alexander elé tett. Milyen különös az emlékezet. Pontosan emlékezett az ételre, Alexander mozdulatára, a saját mozdulataira, még arra is, hogy milyen ruhát viselt a férfi. És az csak most jutott eszébe, hogy nem bírta megenni az ételt.
„Különös” – gondolta –, „a testem bekapcsolt, a sejtjeim reagálni kezdtek Alexander mozdulatára, mintha lassan elkezdték volna elhinni, hogy élnek, és nem fognak elpusztulni”. Bekapcsolt és ki is kapcsolt egyszerre.
A test nem tudta a gondoskodást elfogadni, annyira szokatlan volt ez számára.
Nem tudta elfogadni az ételt. Ahhoz előbb egymást kellett megenniük.
///eltartás
T: Kérem, mondja el, mik a tünetei, panaszai, mi miatt jött terápiába, mit vár a kezeléstől, és jelenleg milyen állapotban, milyen helyzetben van. (A szokásos kérdéseket teszem fel, ahogyan mindig egy új páciensnél. De az, amit Eszteren érzékelek, ezen a nőn, aki belép az ajtón, kicsit eltér a megszokottól. Azt látom, hogy nagyon határozottak a léptei, ahogyan végigmegy a szobán, a mozdulatai, ahogyan leül a székre, ahogyan rám néz. A tekintete nyílt, mégis vegyes érzéseket látok benne, egyszerre megnyerő és szomorú. Kíváncsivá tesz. Várom, hogy mit fog mondani, hogy ki ő, kit fogok találni e mögött a tekintet mögött. Talán a léptei keménysége az, ami más, mint amit megszoktam azoknál a pácienseknél, akik először járnak nálam. Keményen és hangsúlyosan koppannak a léptei. Nem lehet figyelmen kívül hagyni azt, ahogyan végigmegy az előszobán. Elmosolyodom magamban: persze hogy nem lehet figyelmen kívül hagyni, olyanok a léptei, mint a csellójátéka. Magával ragadó és szuggesztív. A bejelentkező e-mailjében felismertem a nevét, azon tűnődtem, mikor is hallottam őt utoljára játszani, és hogyan hatott rám, amikor hallottam a csellójátékát. Felidéződik bennem egy kép és egy érzés, ahogyan a játékát hallgattam. Nyilván kell, vagy lehet, hogy kell majd arról beszélnem vele, hogy tudom, ki ő, voltam a hangversenyein, de lehet, hogy nem lesz erre szükség. Majd meglátjuk. Egyelőre nem döntök el semmit.)
P: Azért jöttem, hogy jobban rálássak a saját belső ambivalenciáimra és működésemre, és közben az egyre súlyosbodó tüneteim – alvászavar, étvágytalanság, fogyás, erőtlenség, feszültség és szorongás – oldódhassanak. Jelenleg egy nehéz élethelyzetben vagyok, a házasságom romokban, úgy érzem, alig van közünk egymáshoz a férjemmel, a férfi pedig, akit szeretek, elhagyott, nem engem választott.
T: A tüneteit értem, részletesen leírta. (Rácsodálkozom, hogy milyen profin, hosszan és érzékletesen beszél a tüneteiről. Vajon miért van ez így?
Elgondolkodtat, ki lehet ez a nő, miért ilyen összeszedett?
Vagy csak látszólag ennyire összeszedett?). De még nem látom át az élethelyzetét, az élete kereteit. Jól értem, hogy házasságban él, és elhagyta a szerelme, aki nem a férje, hanem egy másik férfi? (Tisztázó kérdést próbálok feltenni, hogy értsem, miben is van Eszter. De ahogy kimondom ezt a kérdést, azonnal visszakozom is magamban, talán túl korai még ellentmondásokat keresni, túl korai ez a direkt tisztázó kérdés. Azon töprengek, mitől van ez a sürgetettség bennem, hogy már a második mondatommal olyasmit kérdezek, amivel – úgy érzem valamibe bele is trafálok, és talán túl korán történik mindez. Mintha nem hagynék elég időt ennek a nőnek, hogy elmondhassa, mi is történik vele. De úgy érzem, fontos az, amit érzek: valamilyen nyomást érzek magamban egy aktivitásra. Talán belőle jön ez a nyomás? Talán ezért reagálok ilyen erős aktivitással?)
P: (kissé zavartan): Igen, persze értem, mire céloz. Valóban, nem váltam még el, noha a férjem az én nyomásomra külön költözött, majd utazgatott, de most hazajött. A férfi meg, akit szeretek, vagy már nem is tudom, hogy szerethetem-e még egyáltalán, vagy nem tudom, most erre mit lehet mondani, nem tudja a családját elhagyni. Értem, miért. Tényleg értem. Az történt, hogy ezt együtt beszéltük meg, és azóta is kapcsolatban vagyunk, beszélünk egymással legalábbis. Na és igen, most két hete még volt szexuális együttlétünk is. De egyébként nem vagyunk együtt.
T: Még most sem értem egészen tisztán a helyzetét: ön ambivalenciáról beszél. Mit ért ez alatt? Hol érzi, hogy ambivalencia van? Ha jól értem, elküldte a férjét, hogy a szerelmével lehessen, együtt is voltak, ahogy mondja, még két héttel ezelőtt is, pedig a férfi jelezte, hogy ő más döntést hozott. Maga ezt elfogadta, ha nem tévedek. Hol itt az ambivalencia?
P: (zavartan hallgat) Értem, nem is tudom… (könnyezni kezd).
T: (Azt érzem, ismét talán túlzóan konfrontálom, meg is jelenik az elhárítás… mazochista pozíciót vesz fel, ennek érdemes lesz majd az előzményeit firtatni. De aztán arra gondolok: egyelőre maradjunk az „itt és most”-ban, nézzük meg, vissza tud-e térni a funkcionalitásba a páciens. Próbálom magamat is visszatéríteni az „itt és most” gondolkodásba).
