Greta James az ismertség küszöbén álló, feltörekvő zenész, szinte már rocksztár, de nevetségessé tette magát a színpadon. Közvetlenül édesanyja váratlan halála után és a karrierje szempontjából sorsdöntő, második albuma megjelenése előtt. A kínos jelenetről készült felvétel virális lesz, Greta lemondja a további élő fellépéseket, a pályafutása kockán forog.
Szülei negyvenedik házassági évfordulójukra lefoglaltak egy alaszkai hajókirándulást, amelyre most neki kell elkísérnie megözvegyült édesapját - enyhén szólva nincs hozzá túl sok kedve. Az utazás mégis jól alakul: a hajón Greta megismerkedik Ben Wilderrel, a megnyerő történésszel, aki Jack London: A vadon szava című könyvéről tart előadást a hajó utasainak. Önelemzés, kérdések és megnyugvás: ahhoz, hogy továbblépjünk, meg kell értenünk, kik vagyunk - mondja ez a bölcs és szerethetően kifinomult regény.
Jennifer E. Smith : Greta James, az elsüllyeszthetetlen
Előtte
Első fejezet
Greta egy nyugat-hollywoodi szálloda ablakában áll, amikor bátyja aznap harmadszor is felhívja. Az utca túloldalán egy hirdetőtáblán karcsú, fehér jacht ring a türkizkék vízen, egy új sörfajtát reklámoz, és van rajta valami – talán a sodródás érzése –, ami megkönnyíti, hogy nemet mondjon, amikor végre felveszi a kagylót.
– Ugyan már – mondja Asher. – Csak egy hétről van szó.
– Egy hét egy bárkán.
– Egy hajón – helyesbít a bátyja.
– Pont erre van a legkevésbé szükségem – mondja Greta, és elfordul az ablaktól, amely mögött a fény álmatag, rózsaszín. Most ért vissza egy fotózásról, második albumának borítójára fényképezték, amelynek a megjelenését júliusra halasztották. Ha Gretán múlik, még tovább is halasztották volna, de kiderült, hogy ez nem lehetséges. Ehelyett Los Angelesbe parancsolták, ahol három napot töltött egy raktárban, villogó fényképezőgépek és öltönyös, sportcipős menedzserek között, arcukra kiül a nyomás, hogy ennek sikerülnie kell.
Két hónapja, hogy utoljára élőben lépett föl – akkor, egy héttel az édesanyja halála után összeroppant a színpadon –, de minden más haladt előre, a dolgok üzleti része tovább zakatolt, nagyrészt nélküle.
Az íróasztalon, a szálló levélpapírja mellett egy tálka bonbon van a szállodaigazgató levélkéjével: Annyira örülünk, hogy itt van. Gretának azonnal az édesanyja jut az eszébe, aki nincs itt, és akinek a hiánya annyira döbbenetesen végleges, hogy ennyi elég is ahhoz, hogy a szíve elnehezüljön.
– Miért nem mész te? – kérdezi Ashert, miközben elképzeli, hogy ilyen sok időt tölt az apjával egy bárkán. Az alaszkai tengeri körút az édesanyja ötlete volt. Másról sem beszélt majdnem egy éven át, egészen márciusig, amikor megrepedt egy verőér az agyában, és az egész világ mintha megállt volna.
Most már csak egy hónap van addig. És az apja továbbra is menni akar.
– Nem hagyhatjuk, hogy egyedül csinálja végig – mondja Asher, és nem válaszol a kérdésére. – Olyan nyomasztó gondolat.
– Nem lenne éppenséggel egyedül – mondja Greta, és a fürdőszobába sétál. – Ott lesznek Fosterék meg Bloomék. Majd ők vigyáznak rá.
A tükörképét bámulja, a fotózáshoz kisminkelt arcát. Vörös száj, fehér bőr, fekete szemceruzával körülrajzolt zöld szem. Barna haja, amely rendszerint szerteszét áll, most selymes és sima. Leteszi a mobilt a mosdó szélére, kihangosítja, aztán megnyitja a vizet, és elkezdi magáról lesúrolni ezt az egészet.
– Csak ötödik kerék lenne – erősködik Asher, hangja visszhangzik a fürdőszobában. – Olyan lehangoló. Egyikünknek vele kell menni.
– Oké – mondja Greta. – Menj te.
– Nem lehet.
Greta felegyenesedik. A bőre kipirult, de már kezd hasonlítani önmagára, amitől mindig megkönnyebbül. Felkap egy törülközőt, és szárogatni kezdi vele az arcát.
– Az a helyzet – mondja, miközben megint kezébe veszi a telefont, visszamegy a szobába, és leveti magát az ágyra –, hogy téged szeret.
– Greta – mondja immár türelmetlenül Asher. – Tudod, hogy nem lehet.
Greta persze tudja. Ashernek felesége van, és három, ötévesnél fiatalabb kislánya. Állása van, főnöke, heti öt munkanapja, személyügyi osztálya és megszabott mennyiségű szabadsága, amit rendszerint olyankor használ el, amikor a gyerekek betegek. Évek óta nem ült repülőn.
Greta csak ezen a héten háromszor repült már.
Felsóhajt.
– Mondd, mikor is lesz pontosan?
– Május végén, június elején.
– Vissza kell érnem a Gov Ballra ötödikén – mondja Greta, aki szinte illetlenül megkönnyebbül, hogy érvényes kifogása van, bármennyire retteg is tőle. De Ashert ez nem állítja le.
– Szerencséd van – mondja –, negyedikén értek vissza.
– Tudod, hogy ez nem átlagos fellépés. Ez fontos.
– Fontosabb apunál?
– Ez nem volt szép.
– Nem arról van szó, hogy választanod kell. Visszaérsz New Yorkba, hogy tehesd a dolgod. És úgy hallom, Alaszka gyönyörű ilyenkor. Lehet, hogy még kicsit hűvös, de apu spórolni akart egy kicsit…
– Asher.
– Mi van?
– Szerintem nem vagyok rá képes.
– Dehogynem. Annyira szereted a vizet. Emlékszel, amikor kivittük a kenut…
– Érted, mire gondolok.
Asher elhallgat, aztán annyit mond:
– Tudod, nem csak apu kedvéért csinálnád.
És ez a döntő mondat.
Szombat
Második fejezet
Greta a hatalmas hajó árnyékában áll, és azon gondolkodik, hogyan képes egy ilyen dolog fennmaradni a vízen.
Ez egy lebegő szálloda, egy oldalára döntött felhőkarcoló, egy monolit, egy vadállat. És valószerűtlen módon ez lesz az otthona nyolc napig.
A hajó széles, fehér oldalán ott díszeleg a neve. Úgy hívják, Szabadság, és ma ez volt az egyetlen dolog, ami megnevettette.
Emberek százai nyüzsögnek körülötte, nyakukban drága fényképezőgép, mind alig várja, hogy felszállhasson, és elkezdődjön az alaszkai kaland. Balra Vancouver városa eltűnik az ezüstszínű, esőt ígérő égben. Greta fellépett itt egyszer, de mint a legtöbb városból, ahová utazott, ebből is csak a koncerthelyszínre emlékszik.
– Tizenegy fedélzete van – mondja apu, aki odalép hozzá a hajó térképével. Túl vékony széldzseki van rajta és az a baseballsapka, amit az új bankszámlája nyitásakor kapott ajándékba. Már három hónapja, hogy az édesanyja meghalt, és az apja, életében először, tényleg hetvenévesnek látszik. – És nyolc különböző étterme. Ebből négy svédasztalos.
Ha anyu itt lenne, azt mondaná: Hűha! Meg azt, hogy: Alig várom, hogy mindet kipróbáljam. Megszorítaná apu karját, és felmosolyogna a hajóra, mind a tizenegy fedélzetre.
De Helen nincs itt. Csak Greta, aki még mindig alig akarja elhinni, hogy Asher végül rábeszélte az utazásra.
– Szuper – mondja, és próbál lelkesnek tűnni, de nyilván nem sikerül, mert apja csalódott pillantást vet rá, és visszatér a térképéhez.
Ezt az utat ünnepi alkalomnak szánták a negyvenedik házassági évfordulójukra; majdnem egy éve tervezgették már, és még régebb óta gyűjtötték rá a pénzt. Tavaly karácsonykor – öt hónapja immár – Helen egy naptárral lepte meg Conradot, amelyen gleccserfotók voltak, Conrad pedig egy új gyapjúdzsekivel Helent a régi helyett, ami elvékonyodott és elvásott a sok kertészkedésben. Vettek közösen egy távcsövet, azt a fajtát, ami súlyosan lóg az ember nyakában, és ahányszor Helen talált egy cikket Alaszkáról az újságban, kivágta, borítékba tette, bélyeget ragasztott rá, és feladta – postán! – Gretának, egy tapadós címkével ellátva: „Ajánlom figyelmedbe”, mintha ő is menne velük.
Az új gyapjúdzseki – világoskék, fantasztikusan puha – Greta bőröndjében van, amit éppen most visznek föl a hajóra. Az anyja végül sohasem hordta. Az útra tartogatta.
A hajó kürtje megszólal, a felszállásra várók sora megindul. Greta mögött a négy másik felnőtt – Greta még harminchat éves fejjel is így gondol rájuk – már terveket kovácsol, azt vitatják, a kaszinót válasszák-e első szabad estéjükön, vagy a musicalt. Mind régi barátai a szüleinek, és mindnek megvan az oka rá, hogy itt legyen: Fosterék nemrég mentek nyugdíjba, Bloomék nemsokára hetvenévesek lesznek. De mindenki tudja, hogy az igazi mozgatóerő Helen volt; annyira ragadós volt az izgalma az út kapcsán, hogy valahogyan mindegyiküket rábeszélte, jöjjenek el.
Egy utaskísérő sétál el mellettük, és Greta nézi, ahogy megtorpan, és néhány lépést tesz vissza, feléje. A gitártokra mutat, amit a vállára akasztott, miután kiszálltak a taxiból.
– Segíthetek önnek, asszonyom? – kérdezi, és Greta igyekszik nem megrezzenni az asszonyom hallatán. Rövid, fekete ruha van rajta, Vans tornacipő és napszemüveg. Haját rendetlen kontyba fogta a feje tetején, és szabad karjára bőrdzseki van vetve. Nem olyan valaki, aki megszokta az asszonyom megszólítást.
– Minden oké – válaszolja. – Majd én viszem.
Apja felmordul.
– Akkor se tudná kiszedni a kezéből, ha beleesne a vízbe.
– És igaza van – mondja Davis Foster mögéjük lépve és feje fölé tartva Vancouver térképét, mert közben eleredt az eső. – Nagy kár lenne elveszíteni.
Greta tizenkét éves kora óta ismeri Fosteréket, akkor költöztek a szomszéd házba. Ők voltak az első fekete család az utcában, és Greta azonnal beleesett legkisebb fiukba, Jasonbe, aki két osztállyal fölötte járt. Semmi sem történt köztük, csak sokkal később, amikor már mindketten New Yorkban éltek, és akkor sem volt komoly, csak akkor voltak együtt, ha egyiküknek sem volt éppen kapcsolata. Egyik szülő sem tudott róla semmit, mert ők nem akarták. Ha tudták volna, már réges-rég elkezdik szervezni az esküvőt, de Greta és Jason erre a legkevésbé sem vágyott.
Davis a gitártok felé int.
– Fogadjunk, hogy egy vagyont érne az eBayen – tréfálkozik, mire felesége, Mary, nagyot sóz a mellére. Davis kétrét görnyed, eljátssza, hogy nagyon fáj. – Csak vicceltem.
Mary magas és karcsú, bőre sötétbarna, haja rövid, ami még jobban kiemeli hatalmas szemét. Most éppen Gretát vizsgálja vele.
– Mind tudjuk, hogy a te kezedben még többet ér – mondja, és pillantásában van valami oltalmazó jelleg. Mary és Helen a kezdet kezdetétől jó barátok lettek. Davis azzal viccelt, hogy a házaik közötti kis ösvényt fekete lyuknak kellene nevezni, mert amikor bármelyikük rálépett, hogy átmenjen látogatóba egy üveg bort szorongatva, gyakorlatilag eltűntek. Legalábbis néhány órára.
Greta szinte érzi, hogy Mary elszántan vigyázni akar rá. Megnyugtató érzés, olyan, mintha az anyja lélekben még mindig itt lenne.
– Tudod, mit kellene csinálnod? – kérdezi Eleanor Bloom halvány ír akcentussal, és szinte sugárzik a gondolatra. Dizájner-esőkabát van rajta, hosszú, ősz haja, mint mindig, most is tökéletes, a pára ellenére.
– Egy kis fellépést kellene tartanod a tengeren. Csodálatos lenne látni, ahogy játszol.
– Nem is tudom… – feleli Greta, bár persze tudja: ő ugyan nem fog fellépni egy üdülőhajón. Soha, most pedig főleg nem.
– Láttam, hogy lesz egy varietéműsor utolsó este – folytatja rendületlenül Eleanor. – Bárki jelentkezhet. Biztos vagyok benne, hogy teljesen paff lenne mindenki, ha egy igazi profi tűnne fel.
– Minden fellépő profi, édesem – mondja a férje, Todd, szokásos békés hangján. A feleségén kívül Toddot egyetlen dolog érdekli, a madarak; hétvégente a lápokon gémeket és más vízimadarakat keres. Évente egyszer a madárfigyelő csoportja elutazik valami távoli helyre, amelyet Todd csak a távcsövén keresztül lát, de Alaszkában még nem járt. Az állam madárvilágát bemutató könyv reggel óta a hóna alatt van, és már csupa szamárfül. – Mindenféle híres ember megfordul ezeken a hajókon – mondja Eleanornak. – Humoristák, bűvészek, Broadway-táncosok.
– De rocksztárok nem – jelenti ki Eleanor. – Olyanok nem, mint Greta James.
