Julianna pirospozsgás, eleven kislányként kapta a családjában a "Napsugárlány" becenevet. Nagyon kicsi volt még, amikor elváltak a szülei, így aztán gyermekkorában rengeteget kellett utazgatnia különc anyja és távol lévő apja miatt, s meglehetősen bohém neveltetésben részesült. Élt Párizsban, Angliában, New Yorkban és New Hampshire-ben is, és mindenhol nagy felfordulás, bizonytalanság vette körül. Ekkoriban eszmélt rá, hogy nincs más hátra, neki kell rendet teremtenie a rendetlenségben, segítenie másokon, és végül fiatal nőként megtalálnia a maga útját a világban, hogy elismert színésznő válhasson belőle.
Ez persze nem ment könnyen: nehéz döntéseket kellett meghoznia, bonyolult kapcsolatokkal és megsemmisítő visszautasításokkal kellett szembenéznie; ugyanakkor szép számmal akadtak olyan pillanatok is, amikor sors, hit és tehetség összeadódott: Julianna felejthetetlen sikereket könyvelhetett el a pályáján és a magánéletében egyaránt. Ezek a pillanatok változtatták végül nyugalommá a korábbi káoszt.
Julianna Margulies: Napsugárlány - Egy váratlan élet
Tizenhetedik fejezet
A férjem védelmében
A férjem védelmében első epizódját 2009 márciusában Vancouver-ben forgattuk. Kieran tizenhárom hónapos volt. Keithszel hosszan beszélgettünk arról, hogyan tudnánk ezt a helyzetet megoldani. Két napnál hosszabb ideig sosem voltam távol Kierantől, így most pánikba estem magam, a fiam, mindhármunk miatt. Keith megőrizte a nyugalmát – a viharban mindig ő a biztos rév –, és emlékeztetett a bölcs szavakra, amelyeket egyszer a bébiszitterünk mondott, amikor nem tudott eljönni, és a hétvégén is dolgoznom kellett, így Kierant félévesen negyvennyolc órára Keithre kellett bíznom:
„Talán nem úgy csinálja, mint te, de meg fogja csinálni.”
Igaza volt: amikor hazaértem, a ház nem úgy festett, mint amikor elindultam dolgozni, de Kieran kuncogott, tele volt a pocakja, és száraz volt a pelenkája. Boldog volt az apukájával. Feleslegesen izgattam magam.
Egy hónap azonban már más tészta. A látogatás ki volt zárva, ezt jól tudtuk. Hogy egy hónap alatt végezzünk az egész forgatással, ahhoz heti hat napot kellett dolgoznunk. Nem volt értelme hazajönni, hogy aztán visszamenjek. Többet töltöttem volna utazással, mint Kierannel.
Az első vancouveri hetem brutális volt. Most, hogy először voltam a férjem és a fiam nélkül, sokkos állapotba kerültem: úgy éreztem, mintha levágták volna a végtagjaimat. Egyik nap egy kart, másnap egy lábat. Nélkülük nem tudtam, hogy mozogjak. A második hétre már hálás voltam, hogy abban maradtunk, egyedül leszek a forgatáson: a napok elviselhetetlenül hosszúra nyúltak, és kínkeserves volt megtanulni a szöveget. Minden szabad percemre szükségem volt, hogy tanulhassak és aludhassak.
Amikor annak a végtelennek tetsző hónapnak a végén hazamentem, egy pillanat alatt felvettük a megszokott ritmust. Azt hittem, hogy elsősorban Kieran fogja megszenvedni a távollétemet, ezzel szemben ő nagyszerűen érezte magát, hiszen még túl kicsi volt ahhoz, hogy felfogja, mennyi ideig is voltam távol. Én szenvedtem a legtöbbet; bűntudat mardosott, hogy otthagytam. Újdonság volt, hogy ennyire hiányzik: másfajta vágyódás volt, a szívemet állandóan kínozta a hiánya, és a munka utáni vágy meg az anyaság között vergődtem.
Miután a sorozat kezdett befutni, és a forgatást szerencsére áttették New Yorkba, én továbbra is azzal kínlódtam, hogy megtaláljam a kellő egyensúlyt. Minden vágyam az volt, hogy a tudomásukra hozzam: ott vagyok velük, számomra ők állnak az első helyen. De csakis a hétvégéken tudtam ezt az értésükre adni. Vacsorákat terveztem, bevásároltam és főztem nekik, reméltem, hogy olyan meleg, otthonos fészket teremtek a hétvégéken, amelynek a hangulata kitart majd a következő hétvégéig, miközben igyekeztem magamhoz térni a hatvan-egynéhány órás munkahétből, ami a hátam mögött volt, és felkészülni a következő hétre. Olyan voltam, mint egy forgóajtó, csak pörögtem körbe-körbe.
A sorozatok forgatásán a pénteket „péntszombat”-nak hívjuk, mert ilyenkor egész éjjel forgatunk, sokszor bele a szombat reggelbe. Ez azzal járt – főleg az első évadban –, hogy szombaton hajnalig dolgoztunk. Amikor hazamentem, lábujjhegyen settenkedtem el Kieran szobája előtt, és imádkoztam, nehogy fent legyen, hogy bezuhanhassak az ágyba, és pár órát alhassak, mielőtt elkezdődik a napunk. Ha ébren volt, hogyan hagyhattam volna figyelmen kívül? Nem mehettem el a szobája előtt úgy, hogy ne néztem volna be hozzá. Meg kellett ölelnem, játszanom kellett vele, reggelit kellett készítenem neki. A kisbabám volt, szüksége volt az anyukájára. Örökös kimerültségemet ezzel észszerűsítettem. Keith ugyan mondta, hogy keltsem fel, ő majd ellátja Kierant, én meg alszom egy kicsit, de erre sosem voltam képes. Ha fáradt voltam, még akkor is bekúszott a bűntudat az álmaimba, és felriasztott.
Valahányszor a hétköznapokon a szokottnál egy órával később jöttek értem, hogy munkába vigyenek, mindent elkövettem, hogy kimutassam Kierannek, mennyire szeretem. A reggelije mindig valóságos művészi alkotás lett. A zabkása nem egyszerűen csak zabkása volt, hanem faragott, formázott és formába préselt gyümölcsök, bogyók, bármilyen tápláló élelmiszerek sokasága, amit csak találtam, és ezekből képeket alkottam a tálkájában. Be kellett hoznom az időt, amit aznap nem tölthetek vele, mert úgy gondoltam, hogy a vesződséges kreációimon keresztül valahogy megérti, mennyire szeretem. Ha Keith korán ment el, és Kieran még aludt, kitakarítottam Keith gardróbját, az ingeit úgy rendeztem el, ahogyan valamikor a South Molton Street-i üzletben, Londonban: szín szerint raktam őket sorba, az ingujjakat az ujjaim közé csippentettem, hogy az ingek egyenlő távolságra lógjanak, így a szekrénye olyan volt, mint egy áruházi fogas.
Örömmel csináltam mindezt, amikor csak akadt egy pici szabadidőm. Mindkettejüknek tudnia kellett, hogy jelen vagyok mint anya, mint feleség. Annyira féltem, hogy elhagyatottnak érzik magukat, hogy fel sem tűnt, az egyetlen, akit elhanyagolok, én magam vagyok.
Az idő olyan fényűzés volt, amiről csak álmodoztam.
Az alvás olyasmi, amire nap mint nap sóvárogtam. Visszatekintve fogalmam sincs, hogyan sikerült mindezt végigcsinálnom. Akkora hévvel vetettem bele magam a munkámba, hogy néha magamra sem ismertem. Százfélével zsonglőrködtem, munka, kisbaba, férj, szülők és barátok között szakadtam szét. Mindennap felmásztam egy hegyre, de sosem értem a csúcsra, mindig lemaradtam. Olyan vagyok, aki szeret egy lépéssel előrébb járni, aki listákat ír, kipipálja, amit megcsinált, rendezett, hogy az élet nyugodtabb és könnyebb legyen nekem és körülöttem mindenkinek. Ebben a helyzetben nem volt helye a tévedésnek. Soha. Mégsem panaszkodhattam. Megvalósult az álmom, bár egész idő alatt annyira lefoglalt a zsonglőrködés, hogy alig voltam jelen bárhol is, mindig a következő tennivalón járt az eszem.
Kieran első mondata ez volt: „Anya dolgoz.” A második: „Anya kimerül.”
Amikor A férjem védelmében marketingkampánya elkezdődött, a képem egyik napról a másikra felkerült Manhattan összes autóbuszára. Kieran a babakocsijában ülve oda mutatott: „Anya busz!” – kiabálta zavarodottsággal vegyes örömmel. A városban mindenütt kiplakátoltak, óriásplakátokon, épületek falán, a metróban, amerre csak néztünk, a piros ruhás anyukája nézett vissza a kisfiamra. Hét közben többet látott a plakátokon, mint otthon. Különös, hogy jelen voltam számára, jóllehet nem voltam ott.
Amikor reklámozni kezdtük A férjem védelmében című szériát, úgy, hogy az újságírók előtt néha sorban a egész szereplőgárda helyet foglalt, Chris Nothnak és nekem azonos korú fiaink voltak. Minden sajtókonferencián akadt egy újságíró, aki megkérdezte, hogyan egyeztetem össze az anyaságot a munkamennyiséggel. E pillanatokban mintha kést döftek volna a szívembe. Olyan őszintén válaszoltam, ahogy csak tudtam. Elmagyaráztam, hogy mindent elkövetek, amit tudok, de aggódom, hogy ez sosem elég. Elmondtam, hogy az állandóan cipelt bűntudattal küszködöm, mert nem vagyok annyit otthon, amennyit szeretnék, hogy keveset alszom, és hozzátettem azt is, hogy nincs olyan, hogy „egyensúly”, amikor az ember napi tizennégy-tizenöt órát dolgozik. Ugyanakkor a sorozat forgatásának hét éve alatt Chrisnek egyetlenegyszer sem tették fel ezt a kérdést. Igaz, neki nem volt olyan megterhelő a szerepe a szériában, mint az enyém, de azért mindig furcsállottam, sőt bosszantónak éreztem, hogy a férfiaktól sosem szokták ezt megérdeklődni.
A sajtóbeszélgetésekről nagyobb szorongással távoztam, mint amekkorával odaérkeztem. Pedig már úgyis a lelkifurdalás súlyát hordoztam.
Anyám nemrégiben mesélte, hogy a csemetéikkel otthon maradó barátnőit állandóan azzal piszkálják a gyerekeik, hogy miért nem mentek el dolgozni, miért nem építettek karriert. Anyámnak viszont azért tett szemrehányást mindhárom lánya, mert ő fontosabbnak tartotta a munkáját és önmagát. „Az ember sosem lehet elég szép vagy okos” – nevetett anyám a dolog iróniáján.
Én arra vagyok huzalozva, hogy úgy érezzem, soha nem elég, amit csinálok. Ha nem egy forgatási helyszínen vagyok, a szabadidőmet sosem töltöm gondtalanul. Ezt a könyvet is a kínok kínjai között írtam meg, mert ha akadt egy szabad percem, mindjárt arra gondoltam, hogy írnom kellene. Ha nem az írás elmaradása miatt szidom magam, akkor azon lovagolok, hogy a szekrényeket kellene rendbe tennem, mindenfélét ki kellene dobálnom, rendezkednem kellene. Szervezettebbnek kellene lennem. És ez így megy reggeltől estig. Ha sikerül valamit elvégeznem, elégedett vagyok a teljesítményemmel, de csak akkor engedem el magam a következő hajnalig, amikor a reggeli kávémmal leülök összeállítani az újabb listákat. Bizonyára az őrületbe kergetem a férjemet, amikor rémülten felkiáltok:
– Ó, istenem, ezt vagy azt fel kell hívnom! – Mire ő bölcsen így válaszol:
– De drágám, ők sem hívtak. – A megjegyzése elképeszt, hiszen nekem sosem erre a srófra jár az agyam. Ahogy egyre idősebb leszek, igazán próbálkozom, igyekszem egy kis tétlenséget beiktatni az életembe.
A barátnőm, Nancy hangja cseng a fülemben:
„Ha úgy bánnék veled, ahogy te bánsz magaddal, már nem lennél a barátom.”
Igaza van, sosem bánnék olyan keményen senkivel, ahogy magammal szoktam.
Gyerekkoromban vágytam a korlátozásokra. Szerettem volna, ha valaki ellenőrzi a házi feladatomat, vagy hogy mikor érek haza. Mivel ez hiányzott az életemből, saját szabályrendszert teremtettem, amely lehetetlenül merev volt. A szüleim azon a véleményen voltak, hogy talán ez a gyereknevelés legjobb módja: hagyjuk, hadd álljanak meg a saját lábukon, irányítsuk őket szeretettel, ugyanakkor adjunk teret nekik, hadd találják ki, náluk milyen szabályok válnak be. Erről nem vagyok teljesen meggyőződve. Talán ha a szüleim többet követeltek volna tőlem, én kevesebbet várnék el magamtól? De biztos olyan jó dolog volna ez?
A gyereknevelésben apám és anyám is az ellenkező oldal felé hajlottak. Apám olyan messzire futott kontrollmániás anyámtól, amilyenre csak tudott. Anyám sosem maradt meg egy szerelem nélküli kapcsolatban, ahogy az ő anyja, hanem egyik férfitól a másikig röpködött. Én ezzel szemben nem akartam rájuk hasonlítani, elváltan, káoszban leélni az életemet.
Amikor A férjem védelmében szériát forgattam, kaptam pár kemény leckét. Állandóan nem lehet minden az enyém, néha viszont mégis. Szerencsére volt hét évem, hogy erre rájöjjek, és egy engem támogató, kiegyensúlyozott, észszerűen gondolkodó partnerem, aki segített megértenem, mikor érdemes harcolni valamiért, és mikor kell elengedni a dolgokat. Idővel megtanultam elfogadni, hogy nem lehetek egyszerre mindenütt, és nem végezhetek jó munkát, ha folyton úgy érzem, szétszakítom magam.
