Végre megjavították a Space Racert! Ifjabb Tom kapitány, Stella és Spéci próbarepülésre indulnak az esőerdő fölé. Ezúttal a barátjuk, Daniel is velük tart. Közösen akarják felfedezni az ismeretlen vadont, ám Danielnek váratlanul nyoma vész. Kalandozz te is a főhősökkel az esőerdőben, és járj utána: Miért olyan fontosak az esőerdők? Hogy működik a fotoszintézis? Hogyan szagolnak a kígyók?
A tízéves Tom a Space Camp–1 űrállomáson lakik édesapjával, Tom kapitánnyal és legjobb barátjával, Stellával. Tom anyukája az űrügynökségnél dolgozik, Stella szülei pedig a földi irányítóközpontnál. A gyerekek hűséges társa és tanítója, Spéci, a szuperintelligens robotmacska is a Space Camp–1 lakója. Egy pillanatig sem unatkoznak! A csapat a világűrt kutatja, végrehajtja a Földről érkező feladatokat, és növényeket termeszt a fedélzeten.
Egy napon Tom édesapjának a Marsra kell repülnie, hogy segítsen helyreállítani egy megrongálódott üvegházat. A távollétében Tomnak, Stellának és Spécinek egyedül kell boldogulnia az űrállomás fedélzetén. Így lesz Tomból ifjabb Tom kapitány, az űrállomása kapitánya.
Bernd Flessner: Ifjabb Tom kapitány 8. – Dzsungelkaland (részlet)
A Space Racer menetkész
Stella, Tom és Spéci a földi állomás kantinjában találkoztak, hogy elköltsék a reggelijüket. Stella a müzliből szedett magának egy keveset, azt kanalazta, míg Tom a magvas kenyér és a sajt mellett döntött, Spéci pedig talált egy konnektort, ahol feltölthette az akkumulátorait, a farkát használva töltőkábelnek.
– Attól tartok, hogy a Space Racer még mindig nem menetkész – mondta Tom csalódottan. – Valószínűleg a kelleténél több homokot hoztunk magunkkal a Marsról.
– Én sem értem – felelte Stella. – Már rég vissza kellett volna érnünk a Space Camp–1-re. A számítógép ellenőrzi ugyan az üvegházat, de időnként szemé lyesen is rá kell néznie valakinek. Ráadásul a termést is le kellene szednünk. Már biztosan megérett a paradicsom.
– Már egy hete itt vagyunk, de még mindig nem találkoztam anyuval. Hiányzik! – panaszkodott Tom.
– Pedig szerintem biztos, hogy már visszatért a szolgálati útjáról.
– Biztosan sok dolga van – felelte Stella.
– Úgy bizony – szólalt meg váratlanul egy hang mögöttük. – De végre itt vagyok!
Tom szeme úgy ragyogott fel, akár egy szupernóva. Ahogy felpattant, a széke nagy csattanással felborult. Egyenesen édesanyja ölelő karjaiba vetette magát.
Stella szeme könnybe lábadt, hiszen pontosan tudta, hogy mit érez a barátja. Spéci közben megpróbálta kihúzni a farkát a székláb alól.
– Miért kell az embereknek székeket borogatniuk, ha a szüleikkel találkoznak? – dohogott, miközben nagy nehezen kiszabadította magát.
– Ezt te nem értheted – mondta Stella. – Gyere, hagyjuk őket magukra egy kicsit. Sok megbeszélnivalójuk van. Nézzük meg a Space Racert. Szeretném tudni, hogy miért tart ilyen sokáig a javítása.
– Jó ötlet – nyávogott Spéci. – Különben még dzsungel nő az üvegházban, mire visszaérünk az űrállomásra.
Amíg Tom beszámolt az anyukájának a legutóbbi kalandjukról, a Marsra tett utazásról, Stella és Spéci elhagyták a kantint. Időközben már remekül kiismerték magukat a földi állomáson, és tudták, merre van a hangár. Ott állt a Space Racer, az űrsikló, amit kizárólag a két gyereknek és Spécinek terveztek. A hangárban a mérnökök a futóművet szerelték. Stella anyukája felügyelte a munkálatokat, aki szintén itt dolgozott a földi állomáson. A Space Racer úgy csillogott, mintha frissen polírozták volna.
– Szia, anyu! – kiáltotta Stella. – Mondd csak, nincs még kész a Space Racer?
– Szia, Stella! – felelte az édesanyja. – De igen, végre elkészült!
– Tehát visszatérhetünk a Space Camp–1-re?
– Sajnos nem.
– De… De hát arról volt szó, hogy visszamehetünk az űrállomásra – hebegte Stella. – Ezek szerint a Földön kell maradnunk? – És újra iskolába kell járnotok – fűzte hozzá Spéci. – De legalább a házi feladatokban tudok segíteni.
– Nem, nem – nevetett Stella anyukája. – Nem kell iskolába mennetek. Természetesen visszatérhettek az űrállomásra. Az Űrhajózási Hivatal is beleegyezett, ahogyan Tom szülei és mi is.
– Igen, de… Hiszen az imént azt mondtad, hogy… – Stella nem igazán tudta mire vélni a dolgot.
– Még egy kicsit várnotok kell – mosolyodott el Stella anyukája. – A Space Racert sikerült ugyan megszabadítani a marsi homoktól, és a hibáit is kijavították, de először még tennetek kell vele néhány próbarepülést. Ha ezek sikeresek lesznek, visszatérhettek a világűrbe. Elvégre nem szabad kockáztatnunk, nem igaz?
– A biztonság mindenekelőtt – erősítette meg Spéci.
– Ez mindjárt más! – mondta Stella megkönnyebbülve. – Már azt hittem, hogy a Földön kell maradnunk.
– Csak két-három próbarepülésről van szó – mosolygott az anyukája.
– Meglátogathatnátok a barátotokat, Danielt. Petersheimben lakik, nem messze innen.
– Danielt? – ismételte meg Stella. – Nem is rossz ötlet.
Stella és Spéci párszor körbejárták az űrsiklót, majd elégedetten visszatértek a kantinba. Kértek maguknak egy csésze űrteát és egy törlőkendőt, Spéci ugyanis megirigyelte a Space Racer csillogását, és ő is olyan ragyogóan tiszta akart lenni, mint az űrsikló.
– Hol marad Tom ilyen sokáig? – kérdezte Stella a második csésze tea után.
– Ugyan, nem te magad mondtad, milyen sok megbeszélnivalójuk lehet? – emlékeztette Spéci. – Elvégre rég nem láttátok a szüleiteket. Az ilyen alkalmakhoz idő kell.
– Igazad van – mondta Stella, és újratöltötte a csészéjét. Ebben a pillanatban Tom bukkant fel az ajtóban, és derűs hangulatban leült melléjük.
– Nos? Mi újság? – kérdezte Stella.
– Szuper volt – felelte Tom ragyogva, és részletesen beszámolt az anyukájával folytatott beszélgetésről. – Már a következő nyaralásunkról is beszéltünk. Idén mindannyian elmehetünk a tengerparti víkendházunkba.
– Jól hangzik! – felelte Stella. – És még Danielt is meglátogathatjuk.
– Ez meg hogy jutott eszedbe? – kérdezte Tom csodálkozva.
– Úgy, hogy próbarepüléseket kell tennünk a Space Racerrel, mielőtt visszatérnénk az űrállomásra – felelte Spéci.
– Értem – bólintott Tom. – Nos, rendben, akkor látogassuk meg Danielt. – A mutatóujjával megérintette az asztrofon kijelzőjét, és kiadta az utasítást: – Danielt kérem!
Az iskolatársuk válaszára egy pillanatot sem kellett várni.
– Eljöttök? Még ma? Nem hiszem el! De jó! Amúgy is volna hozzátok egy kérdésem – örvendezett Daniel.
– És mi volna az? – mondta Tom.
– Jobb lesz személyesen, amint ideértek – felelte Daniel, és megszakította a beszélgetést.
– Akkor mielőbb induljunk! – mondta Tom.
Nem sokkal később Tom és Stella már a Space Racerben ültek. Spéci is elhelyezkedett az ülésében. Ezúttal nem volt rajtuk űrruha, elvégre nem a világűrbe készültek.
– Tom kapitány a földi irányítóközpontnak. Készen állok az indulás előtti ellenőrzésre.
Az előttük lévő monitoron egy hosszú lista villant fel; minden egyes pontját ellenőrizniük kellett.
– Üzemanyag rendben. Oxigén rendben. Akkumulátorok feltöltve.
Eltartott egy ideig, amíg mindenen végigmentek, ugyanis a javítások után újabb tételekkel bővült az ellenőrzőlista. Végül azonban mindent rendben találtak.
– Tom kapitány a földi irányításnak. Menetkészek vagyunk.
– Akkor jó utat! – szólalt meg egy hang a földi irányítóközponttól. – A műholdas rendszerünkkel köve tünk benneteket. Jelentkezzetek, ha bármilyen zavart észleltek! Ne felejtsétek el, hogy próbarepülésre mentek!
– Nem lesz baj – felelte Tom, és megragadta a karfa melletti botkormányt. Stella végighúzta az ujját az előttük lévő nagy kijelzőn, és még egyszer ellenőrizte a szélerősséget.
A hajtóművek felzúgtak, és az űrsikló lassan elemelkedett a talajtól. Egy kicsit egy helyben lebegett a föld fölött, mielőtt a magasba szállt. Stella és Tom szülei egy nagy üvegfal mögül figyelték a startolást.
