Frédéric Gros francia nagyközönségnek szóló filozófiai esszéje a gyaloglás, sétálás, kóborlás, kószálás, túrázás mibenlétét tárja fel. Irodalom- és filozófiatörténeti alakok (Rimbaud, Rousseau, Hölderlin, Kant, Nietzsche, Thoreau, Gandhi) életrajzát és írásait idézi meg a gyaloglás fonalára fűzve, miközben mindvégig arról az alapvető életfilozófiai kérdésről töpreng, hogy mi a jó gyaloglásban, hogyan visz minket el a mindennapi élet szerepeivel, feladataival terhelt életünkből az „igazi” lényünkhöz. A gyaloglás Gros értelmezésében az elme felszabadítása, megtisztítása, a valóság megtapasztalása. A táj belakása a gondolkodás metaforája. A gyaloglás menekülés az identitás konstrukciója elől; egyfajta nyugalom megtapasztalása, a tiszta élet egyik formája. A gyaloglás filozófiája sajátos kérdésfelvetésének köszönhetően hamar sikerkönyv lett, szórakoztató kiáltvány, miért is tegyük egyik lábunkat a másik elé.
Frédéric Gros (1965) francia filozófus, Michael Foucault utolsó előadásainak szerkesztője. Foglalkozott a pszichiátria történetével, a büntetés filozófiájával, a háborúról való nyugati gondolkodással, a biztonság és az engedetlenség fogalmának történetével. A gyaloglás filozófiája Franciaországban bestseller. Párizsban él.
Frédéric Gros: A gyaloglás filozófiája (részlet)
Fordította Mihancsik Zsófia
A JÓLLÉT ÁLLAPOTAI
Manapság minden ugyanannyit ér: öröm, élvezet, nyugalom, boldogság. A régi bölcsek gondosan elválasztották egymástól a jóllétnek ezeket az állapotait. Ez már csak azért is fontos volt, mert a filozófiai iskolák ezek révén különültek el egymástól. Mert bár abban mind egyetértettek, hogy a bölcsesség mindenkinek lehetővé kell hogy tegye lényének kibontakoztatását, ennek az állapotnak a meghatározásában – a létezés célja, egy hatalmas kutatás tárgya – az iskolák különböztek. Kürénéiek, epikureisták, szkeptikusok, platonisták…
Mindegyik iskola bölcselői különböző teljességet ígértek: az örömét, a boldogságét vagy a nyugalomét.
A gyaloglás élményében nincs semmi szektás. A maga pontos módján mindezekre a lehetőségekre nyitott, esélyt ad ezeknek az állapotoknak az átérzésére a különféle alkalmaknak megfelelő különböző mértékekben. A gyaloglás gyakorlati bevezetés az ókori nagy bölcsességekhez.
Itt van először is az élvezet. Az élvezet találkozás kérdése. Olyan érzés lehetősége, amely a maga kiteljesedését egy testtel, egy közeggel, egy szubsztanciával való találkozásban leli fel. Az élvezetben csak erről van szó: kellemes, édes, egyedülálló, gyönyörűségesen váratlan, vad érzetekről… Egy találkozás mindig valamilyen érzést vált ki, ami kívülről erősíti meg a testünkben rejlő képességeket. Az élvezet a jó tárggyal való találkozás, amely kibontakoztatja az érzés lehetőségét.
Az élvezet átkos sajátossága, amit gyakran szóvá tesznek, hogy
az ismétlődés csökkenti az intenzitását.
A jó tárgyat, amellyel elteltem, megújult élvezettel fogyasztom el második alkalommal is, sőt talán még nagyobb élvezettel, mert miközben rákészülök, olyan állapotba hozom magam, hogy értékelni tudjam: igyekszem egyetlen minőségét sem elmulasztani, szeretném megízlelni a maga teljességében. A harmadik, negyedik alkalommal a nyomvonalak már ki vannak jelölve, a dolog már ismert lesz, ráismerek. Ez ugyanaz a dolog, ugyanaz a gyümölcs, ugyanaz a bor, ugyanaz a kapcsolat, de már csendben meglelte helyét a testemben: már nem ássa mélyebbre magát finoman, miközben áthalad rajta. Mert az élvezetben ezt az intenzitást keressük: azt a pillanatot, amikor képességünk az érzésekre túláradó. Az ismétlődéssel minden egyhangúbbá válik, mint valami, amit újra felmelegítettek, elcsépelt lesz, mindig ugyanolyan. Amiből kettős stratégia következik: sokféleség vagy mennyiség. Vagy típust váltunk, más változatokat találunk. Vagy emeljük az adagokat. Az ilyen stratégiák működnek, főként az első alkalmakkor: az elveszett intenzitás egy részét újra megtaláljuk. Hamarosan azonban a hatások már túl kiszámíthatók, elvárjuk, hajszoljuk őket, és a túl pontos várakozás megöli az élvezetet.
A gyaloglásban, a találkozások során megtaláljuk a tiszta élvezet pillanatait. A málna, az áfonya zamata, a nyári nap simogatása, egy patak frissessége. Csupa olyasmi, amiben még sohasem volt részünk. A gyaloglás megadja a ragyogó hullámokban, diszkrét adagokban érkező érzés lehetőségét: a találkozásokat az ösvények mentén.
*
Az öröm más ügy, kevésbé passzív és megterhelőbb, kevésbé intenzív és teljesebb, kevésbé helyhez kötött és gazdagabb. A gyaloglásban az örömöt is megtapasztaljuk, ezúttal mint aktivitáshoz kötött affektust. Arisztotelésznél és Spinozánál ugyanazt a gondolatot találjuk meg: az öröm egy igenlés kísérőjelensége.
A szomorúság passzivitás: ez az, amikor nem járok sikerrel. Töröm magam, erőlködöm, és minden ellenáll. Kitartok, megfeszülök. Újrakezdem, és ugyanaz a tehetetlenség: nem megy. Kiszáradás a papírlap előtt: túl nehéz. Nem jönnek a szavak, vonakodnak, összeütköznek, mint megannyi ügyetlen és groteszk vastagbőrű, rendetlenül sorakoznak fel, lomhán, hogy sántító mondatokat alkossanak. Kudarc a sportolásban: ez túl kemény, a lábak, mint két oszlop, a test, akár egy üllő. Semmit nem csinál meg, amire utasítást kap, kudarcot vall, formátlan massza. Csüggesztő tapasztalatok a hangszerrel: az ujjak nem engedelmeskednek, olyanok, mint megannyi kalapács. A hang megbicsaklik, regisztert vált. A húrok nyikorognak. Vagy ott van végül a belefáradás a munkába: túlságosan ismétlődő, túlságosan terjedelmes. Az unalom és a fáradtság ellen kell hajtani a gépet. De semmi nem megy: szomorúság. A szomorúság egy elakadt, megakadályozott, megzavart, rosszul sikerült igenlés.
Amikor egy nehéz műveletet kell végrehajtanom, újrakezdem, kitartok, és végül sikerrel járok. Hamarosan már könnyedén, egyre ügyesebben csinálom. Minden gyorsan és jól megy.
Amikor a gyakorlottság legyőzte a kezdeti tehetetlenséget, a helyzet ugyanez: a test könnyeddé válik, reagál.
Az öröm nem az elért eredmény elégedett szemlélése, nem a győzelem kiváltotta érzelem, nem a siker felett érzett öröm. Annak az energiának a jele, amelyet könnyedén adok ki magamból, felszabadult igenlés: minden könnyű. Az öröm aktivitás: könnyedén végrehajtani azt, ami nehéz és ami időbe kerül, igenelni a szellem, a test képességeit. A gondolkodás öröme, amikor rátalál valamire, felismer valamit, a test öröme, amikor kínlódás nélkül teljesít. Ezért van az, hogy az élvezettel ellentétben az öröm az ismétléssel növekszik, gazdagodik.
A gyaloglásban az öröm valamiféle basso continuo. Helyenként, persze, belefuthatsz erőlködésbe és nehézségbe. És találhatsz benne azonnali okot is az elégedettségre. Büszke tekintetet, amikor szemügyre veszed a magad mögött hagyott meredek emelkedőt. Az ilyen elégedettségek túl gyakran adnak alkalmat eredmények, számok felemlegetésére (mekkora magasságkülönbség?, mennyi idő?, milyen magasság?). És a gyaloglásból verseny lesz. Ezért aztán a túrázás a magas hegyekben (a csúcsok, a kihívások leküzdése) egy kicsit mindig tisztátalan: túl sok narcisztikus elégedettségre ad okot. A gyaloglásban, távol a hivalkodó hurráktól, a testünk megtapasztalásának öröme dominál a legősibb természetes tevékenység közepette. Csak meg kell nézni a gyermek első lépéseit: azt a ragyogást, amely elönti, amikor egyik lépést teszi meg a másik után. Amikor gyalogolunk, az öröm basso continuója azt jelenti, hogy megérezzük, mennyire erre a mozgásra van teremtve a test, mennyire ott van minden lépésben a következő lépés forrása.
Túl a gyaloglás aktusán, de belőle fakadóan, ott van a teljességként megélt öröm, a létezés öröme: egy egész napos gyaloglás után az egyszerű felüdülés, amelyet az okoz, hogy kinyújthatom a lábam, hogy egyszerűen jóllakhatok, nyugodtan csillapíthatom a szomjamat és nézhetem a lenyugvó napot, a beköszöntő estét(1). A test, amely nem éhezik, nem szomjazik, nem szenved, a nyugalomban lévő test, és
az egyszerű érzés, hogy élek, ez elég a legmagasabb rendű örömhöz.
Tiszta intenzitás, abszolút egyszerűség: élni annyit tesz, mint érezni önmagam. Túl gyakran és túl régóta hitetik el velünk rossz képek, hogy az öröm tárgyak birtoklásához, társadalmi elismeréshez kötött. És mi mindig túl messzire megyünk egy ilyen ismerős, ilyen egyszerű örömöt keresve, s így nehéz, szinte lehetetlen rátalálni. Már túlléptünk rajta, régóta túlléptünk rajta. A gyaloglás megtapasztalása egyben visszahódítás. Miközben alávetjük a testet egy hosszú ideig tartó tevékenységnek – amely örömet okoz, de fáradtságot és unalmat is szül –, ez az aktivitás a pihenés révén elhozza a teljességet, a második örömet, a mélyebbet, a még alapvetőbbet, amely egy titkosabb igenléshez kötött: a test nyugodtan lélegzik. Élek, és itt vagyok.
*
A gyaloglásban olyasmi is érződik, amit „boldogságnak” nevezhetnénk. Az élvezet abból fakad, hogy megízleljük az utak mentén a vadon termő bogyókat, vagy az arcunkon érezzük a szellő simogatását. Az öröm a gyaloglás, és az, hogy érezzük, a testünk „egy emberként” megy előre. A teljességet a létezés átélése jelenti. És aztán a boldogság: egy ibolyaszínű völgy a lenyugvó nap sugaraiban, a nyári esték csodája, amikor minden színárnyalat, amelyet egész nap eltiport az acélos napsütés, az aranyszínű fényben végre felszabadul, és lélegzik. A boldogság később jön, a menedékházban, az estére összeverődött társasággal: emberek, akik ott találkoznak, és örülnek, hogy együtt lehetnek a gyaloglás véletlene folytán. Mindebben benne van az elfogadás aktusa.
A boldogság annyit tesz, hogy érzem, a pillanat, a hangulat nekem szól, és elfogadom.
Nincs ehhez recept, és felkészülni sem lehet rá: ott kell lenni, amikor megtörténik. A boldogság törékeny. Tiszta alkalom, az aranyszál a világ szövetében.
*
Az utolsó állapotot a derű jelenti. Ez megint más ügy: több távolságtartás, kevesebb rácsodálkozás, több beletörődés, kevesebb igenlés. A lélek állandó egyensúlya. A gyaloglás erre hív fel, tompán, fokozatosan, magában a mozgás és a pihenés váltakozásában. A derű természetesen a gyaloglás lassúságához kötődik, tökéletesen ismétlődő jellegéhez: rá kell szánnod magad.
A derű azt jelenti, hogy nem vagyunk többé a félelem és a remény zaklatott ingadozásának csapdájában, sőt, minden bizonyosságon kívülre helyezzük magunkat (mert a bizonyosságokat védik, vitatják, konstruálják). Amikor nekiindulsz a napnak, és tudod, hogy sok órába telik, mire eljutsz a következő szakaszig, nincs más dolgod, mint menni, követni az utat. Nincs más teendőd. Hosszú lesz, anélkül lépsz túl a másodperceken, hogy lerövidítenéd az órákat. De eljön majd az este, és a lábad végül kis falatonként felfalja a lehetetlen távolságokat. Sorsszerűség. Gyakorlatilag nincs szükség döntésre, mérlegelésre, számolgatásra. Nincs más dolgod, mint gyalogolni. Fölösleges előre gondolkozni, az elbátortalanít. Elég, ha csak haladsz előre a saját tempódban, a szakasz végéig.
A derű annyi, mint egyszerűen követni az utat.
Gyaloglás közben a derű azt is jelenti, hogy mintha a gondok és a drámák, minden, ami üres barázdákat szánt az életünkbe és a testünkbe, fel lenne függesztve, mert túl távoli, kiszámíthatatlan. A nagy szenvedélyek helyébe, amelyek elkoptatnak, az aktív élet ingerlő undorainak helyébe, amelyek az összeroppanásig feszítenek, végül a gyaloglás kérlelhetetlen fásultsága lép: csak gyalogolni tovább. A derű az a mérhetetlenül édes érzés, hogy már nem várunk semmit. Csak megyünk tovább.
(1) Ezt írja le tökéletesen Rimbaud verse, A Zöld Hordóban („A zöld asztal alatt kinyújtottam a lábam jókedvűn”).
