A regény elbeszélője, Ada az Interdiszciplináris Antropológiai Intézet fiatal kutatója, modern értelmiségi nő, aki igyekszik megtalálni az egyensúlyt karrier és magánélet között. Mindkét területen szerzett tapasztalatai érthetővé teszik szarkazmusát és egyéni humorát. Ada érdeklődését felkelti egy kolléganője eltűnt fiának ügye, melynek véletlenszerű morzsáiban összefüggéseket és törvényszerűségeket vél felfedezni. Rájön, hogy a világ egyes dolgaihoz hiába közelítünk pusztán értelemmel, annál bonyolultabb logika rejlik a mélyebb rétegekben. Korábbi élete kereteiből kilépve elindul a titokzatos fiú nyomában, időnként a valóság szintjén is felülemelkedve.
„Meg akartam osztani az olvasókkal a világ és annak rejtelmei, titkai iránt érzett csodálatomat. Meg akartam mutatni, hogyan gondolkozom, és talán egy kicsit befolyásolni őket, hogy másképp tekintsenek a hétköznapinak tűnő dolgokra. A regény fogadtatásából úgy tűnik, ez sikerült is. Az emberek elmesélik nekem, hogyan veszik észre a város minden lejtős utcáját, hogy másképpen tekintenek a hajléktalanokra, és még a Bristol-skálára is hivatkoznak, amikor a kutyájuk egészségügyi problémákkal küzd.” (részlet az írónővel készült interjúból, amit Mund Katalin készített a www.galaktika.hu oldalnak)
Pavla Horáková: A valószerűtlenség elmélete (részlet)
Fordította: Hahn Zsuzsanna
Szimpátiáról, rendszerek kiaknázásáról és ingatlanokról
Minden az elképzelésből születik – jegyeztem le aznap reggel a füzetbe, ahova az álmaimat írom. Egy másodpercig néztem ezt a mondatot, aztán aláhúztam, és lecsaptam a jegyzetfüzet fedelét. Abban a pillanatban nagyszabásúnak tűnt ez a gondolat. Az ágyon ültem, és hunyorogtam körbe a helyiségben. A látóterembe kerülő összes tárgy tényleg előbb a fantáziámban létezett. A lakásom is eredetileg a vágyam tárgya volt csupán. Itt minden gondolatokból, álmokból és vágyakból jött létre, és abból a pénzből lett anyaggá, amit további gondolatokért kaptam. Azon vívódtam, hogy vajon az én fejemből pattant ki ez a kinyilatkoztatás, vagy olvastam valahol, és eltulajdonítottam. Inkább felkeltem, és elhúztam a függönyt.
Ez a kilátás megunhatatlan. Egy sor palota a katedrálissal, mind szépen a folyó fölötti fennsíkon elhelyezve. A postai bélyegek és képeslapok panorámája: csupán néhány szerencsefiának adatik meg, hogy ez a kilátás táruljon elé az ablakából.
Éhes voltam, de csak egy üres zacskót találtam a kenyértartóban. A vendégszoba ajtaja csukva volt. Ez azt jelenti, hogy az öcsém kialussza magát a lumpolás után, és még a kajakészletet is kifosztotta. Nálam alhat ilyenkor, ha nem lenne fedél a feje fölött. Mármint amikor épp nem él itt velem senki. Mint, mondjuk, most. A tesóm általában marad pár hetet az én kontómra, aztán megint elhúz valakihez, aki elcsábítja. Nemtől, kortól, nemzetiségtől és alkattól függetlenül. Az öcsém, Gregor a szenvedély késői gyümölcse, vagy a fogamzásgátlás csődje. Segített a szüleimnek elhalasztani házasságuk válságát, csakhogy a forradalmat követő, kapkodó években kicsit a terhükre volt, sok gondjuk akadt az új karrierjükkel és a neurózisukkal. Így aztán jobban húz a nővéreihez, mint a szüleinkhez. Főleg hozzám, talán mert Sylva már évek óta külföldön él. Egyikünket sem tervezték.
Nevezhettek volna minket Balesetnek, Hibának és Tévedésnek, ahogy valószínűleg a kortársaink többségét. Talán az emberiség többségét.
A Petřín feletti őszi égbolt napfényes volt, nyugaton sápadozott a hátráló hold, akár egy leeresztett és széttaposott lufi.
Két és fél órával később a mentol és a szesz a torkomban emlékeztetett rá, hogy nem reggeliztem. Kinyitottam az irodát, ledobtam a táskám az ablakpárkányra, és bekapcsoltam a számítógépet meg a rádiót. Egy női hang jelentette:
…További híreink itthonról: Šumperki rendőrök szokatlan villámcsapás ügyében nyomoznak. A viharban, mely a múlt hónapban csapott le a térségben, elektromos kisülés ért egy csoport, fa alatt éjszakázó tehenet, az összes állat elpusztult. Az Állatorvosi Kamara szakemberei megállapították, hogy ilyet még soha életükben nem láttak. A hársfa alatt elpusztult az egész, húsz állatot számláló marhacsorda. A gazda 300 ezer koronára becsüli a kárt. A szakemberek véleménye szerint annak a valószínűsége, hogy villámcsapás érjen egy teljes csordát, nagyon kicsi, de nem kizárt. Ha az állatok közel állnak egymáshoz, a nedves föld vezetheti közöttük az áramot. Most pedig sporthíreink következnek...
Oda se nézve kikapcsoltam a rádiót, mert közben már fénylett a számítógép képernyője, lefutottak a frissítések, és megnyíltak a programok. Az asztal közepén A VIZUÁLIS KOMPATIBILITÁS SZUBJEKTÍV ÉSZLELÉSE munkacímű dokumentum ikonja világított. A habilitációs anyagom. Keresztülvittem ezt a témát, de őszintén szólva elbizonytalanodtam, és a hipotézis lassan kicsúszik a kezem közül. Tapasztaltabb kollégáktól azt a jótanácsot kaptam, hogy olyan anyagot válasszak, ami személyesen nem érdekel annyira, és amihez semmilyen érzelmi kötődésem nincsen. Csakhogy én tisztességes akartam lenni a kutatási tervemben, és olyasmivel akartam foglalkozni, ami igazán lelkesít. Leegyszerűsítve: a munkám célja kiszámolni, mennyire valid, hogy automatikusan szimpatikus leszel egy másik embernek, ha neked szimpatikus ő, és fordítva. Mégpedig kizárólag az arcvonások és arckifejezések alapján, még azelőtt, hogy a vizsgáltak bármelyike szólásra nyitná a száját. Kicsit olyan, mint egy dupla halo-effektus, de nem egészen.
Bámultam a dokumentum ikonját az asztalon, és azon gondolkoztam, ne ugorjak-e ki inkább valami ennivalóért. Akkor kivágódott az ajtó, és belépett a kollégám, akivel osztozunk az irodán. Túlnyomórészt nem igazán találkozunk emberekkel az intézetben, mert sokuk több munkahelyen dolgozik, és mellette még az egyetemen is tanítanak. Valaki folyton terepen van vagy kutatási szabadságát tölti.
– Hogyhogy itt vagy ilyen korán reggel? – kezdte már az ajtóban. Ivan Mrázek általában nem bukkan fel az irodában tizenegy előtt, ezért meglepte, hogy már kilenckor itt ülök. Ma kivételesen korábban érkezett, mert elérte a reggeli első buszt határ menti szülőfalujából. Néhány éve szépítgeti már az örökölt nyaralót a Jeseník-hegyvidéken. A nagyszülei németektől kaparintották meg a házat jó olcsón, a háború után. Száz évvel ezelőtt egy rendes, népes faluhoz tartozott, most magányosan áll. Ivan álma kezdetektől fogva az volt, hogy panziót csinál belőle. Minden szabadidejét és jövedelmét a rekonstrukcióra fordítja. Amint beindul az üzlet, búcsút int a tudománynak, hegyi fogadósként éli világát, családot alapít, lesz kutyája meg macskája, és boldogan él, míg meg nem hal.
Soha nem rejtette véka alá: számára a tudomány a legkönnyebben járható út, hogy érvényesüljön a társadalomban. Nem mert volna egy multinacionális cégnél elhelyezkedni, mert nem nagy munkabírású, nem versengő közegre és vállalati kultúrára termett ember. Hozzám hasonlóan. Csakhogy a saját vállalkozás indításához nem volt elég tőkéje. Nem maradt más hátra, mint az állami szektorban elhelyezkedni. Már tanulmányai során arra jutott, hogy az akadémiai szféra lesz az, ami a legnagyobb szabadságot és teret biztosítja neki, hogy kitűnjön – és ha szorgosan iparkodik, elfogadható jövedelmet is. Néhány, tanársegédi állás az egyetemeken, fizetés az intézettől, publikációk, fordítások, külföldi utazások napidíjai – ezt mind összevetve szép megtakarításra tett szert, méghozzá stresszmentesen, ami a felelősségteljes funkciókról nem mondható el. Ráadásul egész szórakoztató a kutatása. Az adverz jelenségek előfordulásának valószínűségén dolgozik, más szóval: azt vizsgálja, hogy a gyakorlatban valóban és bizonyíthatóan működik-e Murphy törvénye, vagy ez csak szubjektív benyomás.
A lehető legkevesebb erőfeszítés befektetésének technikája kifizetődik neki az akadémiai szférában, kamuflázsán ráadásul még a felettesek egyike sem látott át. Senki nem vonta kétségbe a munkamorálját, a kutatási eredményeit, a publikációit vagy az oktatási stílusát. Miért is tenné? Mindenki inkább visszafogja magát – nehogy valaki túlságosan is utánajárjon az eredményeiknek. Így megy ez nálunk, az intézetben már egy pár éve. Egyébként valahogy így volt a mi generációnk már a tanulmányaink idején is. A fordulat után kipenderítették az egyetemről a kommunista kádereket, és visszatértek azok az oktatók, akik korábban nem adhattak elő. Sokan már nem igazodtak el közülük az akadémiai környezetben. Professzor- és docenshiány lépett fel, úgyhogy a tanársegédek tartottak előadásokat, a tanári helyeket pedig valahogy befoltozták.
Minden pedagógus félt, hogy a régi rend barátjának titulálják, és inkább szemet hunyt, így a hallgatói szabadság már az anarchia határát súrolta.
Olyan korban szereztem a diplomámat, amikor a tanárok úgy tettek, mintha tanítanának, a hallgatók meg úgy tettek, mintha tanulnának. A vizsgákon aztán úriemberként tartották magukat az egyezményhez: „Mi átengedjük önöket, cserébe nem panaszkodnak, hogy nem tanítottunk semmit.” Az előadók gyakran olvasták fel az előadásaikat saját diákkori jegyzeteiket tartalmazó, maszatos füzetekből. A hallgatók szorgosan lejegyzetelték a harmincéves bölcsességeket, aztán visszamondták a vizsgákon. Alig hajítottak ki valakit, azt sem az ismeretek hiánya, hanem az általános hallgatói alkalmatlanság miatt. A beiratkozottak többsége így nálunk, a karon végül sikeresen ledoktorált. Csak a tényleg leghülyébbeknek kellett időről időre vizsgát ismételniük. Az egyetem értékelése pedig egyre csökkent a nemzetközi összehasonlításban.
A forradalmat követő évek elmúltak, a viszonyok pedig kezdtek megkérgesedni. Valami mégis megmaradt az eredeti káoszból a főiskolai oktatásban, főleg az eldugott tanszékeken. Mondjuk, épp Ivan szemináriumainak szintjét illetően nincsenek illúzióim. A mondást, miszerint aki nem tudja, tanítja, a való élet írta. És kicsit félek, hogy rám is vonatkozik. Bár komolyan veszem a munkámat, nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy minden minősítésemet színlelem, és pillanatokon belül szégyenszemre lelepleződöm. Állítólag ez a diagnózis jellemzően utoléri az olyan neurotikusokat, mint én. Imposztor-szindrómának hívják. Az utóbbi időben szinte semmiben nem vagyok biztos. Ivan viszont valószínűleg nem kételkedik magában.
– Képzeld el, a hanušovicei burkoló két fürdőszobában széltében ragasztotta fel a csempét, és nem hosszában. Még jó, hogy időben észrevettem. Leverettem vele. Szerencsére írásos megrendelőlapom volt, úgyhogy a kár az ő cégét terheli. Az embernek muszáj ott állni a hátuk mögött, különben, amit csak bírnak, tönkretesznek – panaszkodott, miközben kenegette a kezét. Tutira ő az egyetlen férfi az ismerőseim közül, aki tart az íróasztalán egy tubus kézkrémet, és naponta néhány alkalommal bekrémezi a kezét.
