A regénysorozat szereplői, Mike, Elly, Matti és Gabriel egy repülőszerencsétlenség után a túlélésért küzdenek. Miközben a hazavezető utat keresik, egy sor nehéz helyzetet kell megoldaniuk. Szembesülnek betegséggel, veszélyes vadállatokkal, özönvízzel, összeakadnak elvetemült drogtermesztőkkel és illegális aranyásókkal, indiánokkal, akik ugyancsak a túlélésért küzdenek. A történetben szerepel egy túlélő kézikönyv, benne sok-sok hasznos ismerettel állatokról, növényekről, indiánokról, túlélési praktikákról. A nagy kaland a negyedik kötettel véget ér, amelyben az esőerdő mélyén küzdenek a túlélésért. Az indiánok oldalára álljanak, akik megmentették az életüket vagy az illegális aranyásók mellé, akik szennyezik a vizet és tönkre teszik az erdőt, viszont tudják az utat a civilizáció felé?
Andreas Schlüter a gyerek- és ifjúsági könyvek írása előtt újságíróként és szerkesztőként dolgozott. Gyerekregények mellett forgatókönyveket is jegyez, többek közt azt, amely a Tetthely című bűnügyi sorozathoz készült. Már fiatalon megszerette a kalandregényeket, szerinte kalandregényt olvasva úgy élhetjük át a legvadabb dolgokat is, hogy közben a hajunk szála sem görbül.
Andreas Schlüter: Survival 4. Piráják közt (részlet)
A kudarcba fulladt mentés
Megmenekültek. Vagy legalábbis azt hitték. De amikor egy férfi félmagasságba ereszkedett a helikopterről kilógatott kötélen, a jobb lábát hirtelen átfúrta egy nyíl, amit a partról szántak neki. A fickó felüvöltött, és minden erejére szüksége volt, hogy továbbra is kellő erővel kapaszkodjon, és ne zuhanjon rögtön a mélybe. Odakiáltott valamit a társainak, amit a gyerekek a rotorok zajától nem értettek. A partról további nyilak záporoztak az irányába, ám ezúttal célt tévesztettek. Közben fentről sietve felhúzták a kötelet.
– NEEE! – kiáltott Mike. – Ne menjen el!
Matti, Elly és Gabriel is olyan hangosan kiáltoztak, amennyire csak tudtak, hátha valahogy túl tudják harsogni a helikoptert. De hiába.
A többiek időközben a fedélzetre húzták sebesült társukat. Pár másodperccel később a helikopter megfordult, és – elrepült. Mike értetlenül bámult utána.
– Neee! – kiáltotta újra, de ezúttal már csak kétségbeesésében. – Ez nem lehet…
Ez nem lehet igaz…
Elhagyták a szavak. Egyszerűen nem hitte el, hogy ez megtörténhetett. Hihetetlenül közel jártak a meneküléshez. Az a férfi alig öt méterre lógott fölöttük, amikor megtámadták.
Csupán öt méter választotta el őket a szabadulástól.
És aztán a megmentőik egyszerűen visszafordultak, és elmentek.
– Ez… Ez… – dadogta Mike, miközben a barátai tovább küzdöttek az áramlattal. – Ez nem lehet igaz…
Ekkor egy hullám átbukott a fején, így rövid időre ismét víz alá került. Amikor felbukkant, prüszkölt egyet, és befejezte a mondandóját:
– Ez nem lehet igaz!
– Mi történt egyáltalán? – kérdezte Gabriel.
A tempók között mindig újra kinyújtotta a karját, remélve, hogy megkapaszkodhat valamiben, de semmi sem akadt a kezébe, úgyhogy továbbra is eltökélten úszott az árral szemben.
– Biztosan az indiánok voltak! De miért támadtak rájuk?
– Fogalmam sincs! – kiáltotta Elly. – El kell tűnnünk innen! Bárhogyan is, de muszáj.
A „bárhogyan is” kifejezetten időszerűnek tűnt, ugyanis egyiküknek sem volt halvány fogalma sem róla, hogyan is kéne kikeveredniük az egyre erőteljesebben zúgó folyamból. Ráadásul egy vízeséshez közeledtek, és hamarosan a mélybe zuhannak!
Elly nem látott más esélyt a menekülésre, mint hogy amilyen gyorsan csak lehet, elérjék a túlsó partot, ahonnan nem lőttek nyilakat a helikopter utasaira.
– Kár, hogy Davi és a barátai nincsenek itt. Ők megmondhatnák az indiánoknak, hogy barátok vagyunk! – kiáltotta Gabriel.
– De mi van akkor, ha ez egy ellenséges törzs?
– vetette fel Mike.
– Nem hiszem, hogy az indián törzsek egymással harcolnának – felelte Matti.
– Vigyázzatok! – szólt közbe Elly.
Közvetlenül előttük egy szikla pereme bukkant fel. Túlságosan csúszós volt ahhoz, hogy megkapaszkodjanak benne, viszont roppant fájdalmas lett volna egyenesen nekiütközni. Minden erejüket latba vetették, és végül sikerült elkerülniük a bajt. Az erős sodrásban képtelenség volt célirányosan úszni, úgyhogy egyszerűen csak jobbra tempóztak, vagyis az ellenkező irányba, mint ahol az íjászokat sejtették. Valamivel korábban erről az oldalról, alig pár száz méterrel feljebb még gengszterek lőttek rájuk.
– Ha az indiánok végezni akarnának velünk, akkor már rég megtehették volna! – próbált Matti lelket önteni a többiekbe, de hiába. Aztán jobbnak látta, ha mégis ott evickélnek ki a partra, ahol az indiánok rejtőztek.
– De hát rálőttek a megmentőinkre! – figyelmeztette Elly. – Azt akarják, hogy megfulladjunk, vagy mégis mit?
– Nem! – szállt vitába Matti. – Biztosan más okuk volt rá. Menjünk ki itt a partra. A túloldalt már úgysem érjük el. Ha tovább sodródunk a vízesés felé, lehet, hogy mind itt veszünk. Ki kell jutnunk a folyóból!
– És mi van, ha kannibálok? – kérdezte Gabriel.
– Akkor már rég végeztek volna velünk – jelentette ki Matti.
Ahogyan eddig, úgy ezután sem lőttek feléjük egyetlen nyilat sem, noha már majdnem elérték a partot. Mattinak nem volt kétsége afelől, hogy az indiánok továbbra is a közvetlen közelben vannak, és nem veszítették őket szem elől.
Végül sikerült megkapaszkodniuk néhány kúszóindában, és ki tudták húzni magukat a vízből. Amikor szilárd talajt éreztek a lábuk alatt, körbenéztek, noha tudták, hogy nem sok értelme van, mert ha az indiánok észrevétlenek akartak maradni, akkor bárki elől el tudtak rejtőzni – nem úgy, mint a drogtermesztő gazfickók, akik nem csupán képtelenek voltak arra, hogy láthatatlanná váljanak, de egyáltalán nem is érezték ennek szükségét. A banditák minden jel szerint abban bíztak, hogy a fegyvereik révén úgyis legyőzhetetlenek az esőerdőben. Ám ez tévedés volt. Itt ugyanis
mindenütt a legkülönfélébb veszélyek leselkedtek az emberre:
az éhes jaguároktól kezdve egészen a maláriát terjesztő szúnyogokig. Ennek ellenére a gengszterek olyan lármát csaptak, amerre jártak, hogy csak azért nem lehetett őket összetéveszteni egy elefántcsordával, mert a brazil esőerdőben nem élnek elefántok.
Mike egy kissé megkönnyebbült, hogy üldözőiknek nem látta nyomát, és nem is hallotta a beszédüket. Feltehetően nem is voltak a közelben, amit viszont szintén különösnek talált, hiszen nem sokkal korábban még errefelé portyáztak.
Baljós előérzete támadt.
– Láttok valamit? – kérdezte Mike a többiektől.
A többiek megrázták a fejüket. Időközben újra rákezdett az eső, és az égi áldás hamarosan minden más hangot elnyomott. Az átázott és már cafatokban lógó ruháik teljesen rájuk tapadtak. Nem volt hol megszárítkozniuk, így Mike azon tanakodott, hogy talán egyszerűbb volna megválnia az öltözékétől. Végül arra jutott, hogy akkor kézben kéne vinnie, ami viszont túl körülményes lenne. Ellenőrizte, hogy a kése még mindig a táskájában lapul-e, és megörült, amikor felfedezte, hogy legalább a túlélési kézikönyve megvan.
A következő pillanatban hátrahőkölt.
Egyszer csak egy indián fiú bukkant fel előtte, de
olyan váratlanul, akár egy szellem.
