Jenny ismét azért küzd, hogy a Russell Checklanddel kötött házassága viharos tengerén hánykolódva valahogy a felszínen maradjon. De szerencsére nincs egyedül, mert ott vannak neki a patagóniai rohamcsirkék; Jack, a szomorú szamár; és Mrs. Crisp titokzatos barátja.
Tehát semmi újdonság… leszámítva egy titokzatos alakot, aki újra és újra felbukkan a ház körül, és akire Jenny azt mondaná, hogy nem más, mint az unokatestvére, a gonosz Christopher, ha nem tudná, hogy ez lehetetlen. Akkor látta utoljára a férfit, amikor Russell kihajította a házból, és nem lehet olyan ostoba, hogy visszatérjen, és újra megpróbálkozzon valamivel… vagy igen?
Jodi Taylort nem kell bemutatni a magyar olvasóközönségnek, hisz ő alkotta meg a St. Mary-krónikák csodálatos világát, igazi angol humorral átszőtt, időutazós történelmiregény-sorozatot. A Nem semmi lány azonban teljesen más tematikájú. Habár a szerző letagadhatatlan írói stílusa, humora minden könyvének megadja az alaphangulatot, ez a regény inkább romantikus, humoros thriller, egy csipet misztikummal fűszerezve.
Jodi Taylor: Nem semmi lány - Frogmorton farm 2. (részlet)
Kevin mindent megtett, amit tőle telt, de több mint egy hét kellett neki a tyúkól megépítéséhez. Annak ellenére is, hogy folyton hajszolta őt Mrs. Crisp, aki a férjem nagy megkönnyebbülésére mély hallgatással reagált a hírre, miszerint immár hét csirke lakik a közös fürdőben. Russell talán tényleg azt hitte, hogy megússza az ügyet, mígnem azon az estén leültünk vacsorázni. Mrs. Crisp az ő különleges bárányhúsos-barackos ragujával teli tányért rakott le elém azzal az utasítással, hogy mindent egyek meg. Russell egy féltenyérnyi pirítóst kapott.
– Hé! – kurjantott felháborodottan, és felkapta a fejét.
De Mrs. Crisp rendíthetetlen maradt.
– Egy szót sem szóltam, amikor megszökött a kígyója... – mondta higgadtan.
– Hatéves voltam. Ugorjunk!
– Épp csak mondtam valamit, amikor a futóegerei megették egymást...
– Arról nem én tehettem.
– Éppen csak tiltakoztam, amikor felfedeztem, hogy patkányt tart a komódja felső fiókjában...
– Máig nem értem, miért kotorászott a komódom felső fiókjában! Ki képes ilyesmire?
– Elraktam a zoknijait.
Egyre hangosabban beszéltek.
– Ha ott hagyta volna őket az ágyamon, mindent elraktam volna – állította Russell. – Számomra hasznos lecke lett volna, maga pedig sosem találkozott volna Borisszal. Halálra rémítette szegényt! Majdnem elhagyta a farkát ijedtében. Tudja, néha megtörténik.
– Mikor rakta el valaha is a zoknijait?
Bólogattam.
– Vagy a cipőjét? – tette hozzá Mrs. Crisp.
Megint bólogattam, és egy zsemléért nyúltam. Russell soha semmit nem rak el. A jelenség állítólag a művészi hajlamaival van összefüggésben. Állítása szerint, amikor első ízben eladott egy képet, alá kellett írnia egy papírt arról, hogy aláveti magát a Hivatásos Művészek Törvénykönyvében felsorolt szabályoknak. Ezt a híres törvénykönyvet rajta kívül még senki sem látta, de bizonyosan létezik – állítja Russell –, és hosszú rendelkezéseket idéz belőle, amikor olyasmit kellene csinálnia, amihez nem fűlik a foga. Például, hogy elrakja a zokniját.
És azzal, hogy elrakja a cipőjét, a művészi kreativitásával kellene fizetnie, márpedig azt egyikünk sem akarja, nem igaz? Még egyetlen igazi művész sem rakta el soha a cipőjét – ez is Russell állítása.
Ekkor viszont ravaszkodni kezdett:
– Mármost, ha én csupán pirítósra vagyok kárhoztatva, akkor nem lesz erőm befejezni a tyúkólat, és akkor a fürdőszobában fognak lakni az örökkévalóságig, és lassan elsorvadnak, mialatt arra áhítoznak, hogy érezzék a nap melegét a hátukon és a szelíd szellőt az arcukon. Szomorúságban, bebörtönözve és tojástalanul fogják leélni utolsó éveiket. Pedig, ezt tudnia kell, Mrs. Crisp, a fürdőszobában sokkal jobb helyük van, mint egy tojástermelő telepen. És maga – maga, Mrs. Crisp! – rendelkezik az eszközzel, hogy megmentse őket, hogy értelmet és célt adjon az életüknek, de nem használja fel. Szerencsére még nem késő! Egy nagy tányér gőzölgő ragu, egy-két zsemle – ha Jenny hagy belőle –, és holnapra visszanyerem az erőmet. Befejezzük azt a tyúkólat! A csirkék kiköltöznek a fürdőszobából, és mindenki boldog lesz. És ez csakis magán múlik, Mrs. Crisp. Csakis ön felel a sikerért!
– Csirkék! A fürdőszobában! Ez nem biztonságos! – háborgott Mrs. Crisp.
– Jaj, ne már! Nem fognak kijönni és megenni magát, mialatt alszik! Az ilyesmi manapság ritkán történik meg.
Szerencsésnek gondoltam Russellt, amiért nem kellett a hajából szedegetni a bárányhúst és a barackdarabokat, bár Mrs. Crisp nem csekély erővel csapta le elé a tányért.
A férjem csak vigyorgott, de amikor felnézett, és meglátta, hogy mindketten őt nézzük, sietve komolyságot színlelt, és hangnemet váltott:
– Mmmm! Felséges az illata!
Kezdettől fogva nyilvánvaló volt, hogy a fürdőszoba takarítása nem olyan egyszerű, mint Russell gondolta. Akárhogy erőlködött is, a rutin nem változott, és egyszerre volt izgalmas, lármás és sikertelen.
A csirkék dühödt rikoltozással reagáltak arra, hogy kivette őket a kádból. Ezt egy sor ismeretlen hang és trágár káromkodás követte, amit azt jelezte, hogy Russell a kádat söpri, amiben jelentősen akadályozták a csirkelányok, akik felháborodtak azon, hogy kiköltöztették őket az otthonukból, és mindent elkövettek azért, hogy visszajussanak oda. Aztán hallottuk, hogy megnyitja a vizet, és onnantól kezdve Russell számára nem volt megállás a lejtőn.
Egy reggelen nekiláttam kiszedni a tiszta ruhát a mosógépből. Joy az etetőszékben üldögélve a tégláival játszott, Mrs. Crisp a reggelit készítette. Közös megegyezéssel nem törődtünk a gyűlölködő visításokkal, a férjem kiáltásaival, sem a felborított vödör csörömpölésével.
Akármi zajlott odafent, a ház urának el kellett boldogulnia vele. Tíz perccel később Russell bevonult a konyhába – tollakat szedegetett a hajából, és érdekes foltok tarkították a pólóját.
– Nos – mondta vidáman, mialatt szemügyre vette az éléskamra tartalmát, és kiemelt onnan egy óriási szelet diótortát. – Most már tudjuk, honnan ered a jó öreg mondás: őrültebb, mint egy elázott tyúk.
– Meddig tart még? – érdeklődött Mrs. Crisp annak a házvezetőnőnek a hangján, aki már messze túl jár a tűréshatáron.
– Holnapig – felelte megnyugtatónak szánt modorban Russell. – Holnap kiköltöznek, és soha többé nem tartunk csirkéket a házban.
– Én eleve be sem hoztam volna őket – jelentette ki Mrs. Crisp, mialatt ijesztő gyorsasággal meghámozott és darabokra aprított egy krumplit. – Nem lepődnék meg, ha a jövő héten valamennyiünket ágynak döntene a madárinfluenza.
Russell az egyik kezével vállon veregette Mrs. Crispet, a másikkal pedig elemelt a háta mögül egy másik tortaszeletet.
– Régebben nem volt ennyire félénk – felelte aztán. – Én ezt a biztosítótársaságok behatásának tulajdonítom. Ha visszagondolok a gondtalanul kacagó Lizzie Crispre, aki mezítláb rohangált a mezőn... mit tett magával az az alak?
Mrs. Crisp a meggyötört mártírok módján sóhajtott egyet, és visszakérdezett:
– Mit akar, Russell? Mit keres a konyhámban?
– Ó, igen! Jó, hogy rákérdez, már el is felejtettem. Van egy kis problémánk odafent. Nem nagy ügy. Egy kisebbfajta baleset. Balesetecske. Egy aprócska katasztrófa – magyarázott Russell, és ismét bedugta a fejét a kamrába. – Mondja, hol tartja a felmosócuccot?
– Ott, ahol mindig – válaszolta Mrs. Crisp, és kiviharzott a konyhából.
Az arckifejezésből ítélve Russellnek fogalma sem volt, hogy hol keresse a felmosófelszerelést, és mielőtt bevonhatott volna a keresésbe, felkaptam a ruháskosarat, és elindultam az udvarra, hogy kiteregessek. Mialatt kifelé tartottam, hallottam, hogy Russell ajtókat nyitogat, és vadul csörömpöl a hátam mögött. Aztán halk kiáltást hallatott, amikor valami a fejére esett.
Tíz perccel később ismét megjelent – immár tiszta ruhában. Megint kerített magának egy tortaszeletet, majd morzsás szájjal adott egy csókot, és bejelentette, hogy elmegy.
– Megtaláltad a... vödröt és a felmosófát?
– Mit? Miféle felmosófát? Á, azt nem. De nem érdekes. A törölközőket használtam.
Ugyanúgy megfeleltek a célnak. Na, majd jövök, Jenny!
A tyúkól építése a jellegzetes Frogmorton-stílusban zajlott.
Boxer a kapu felett átnézve figyelt, és a hangok hallatán nagyokat horkantott, mialatt Marilyn a rudak között kémlelt át, és tanácsokat, illetve megjegyzéseket ordított. A macska felébredt abból az állapotából, amiről Russell állítja, hogy voltaképpen kóma, felkereste a helyszínt, hogy kiderítse, mi történik. És addig ólálkodott ott, amíg Kevinék körbeépítették – végül az egyik tojóládában találtunk rá.
Mrs. Crisp teát és kekszet hozott, és, miután körülnézett, megjegyezte:
– Azt hittem, az istálló sarkánál fog állni.
– Ott is lesz – dörmögte Kevin, és vett magának egy maréknyi kekszet. Sokat eszik, azzal a kifogással, hogy még fejlődésben van, és ez kétségkívül így igaz. Ha nem hagyja abba hamarosan, akkora lesz, hogy jogosulttá válik saját irányítószámra. A jelenkor jó megjelenésű, magabiztos fiatal férfijét elnézve nehéz elhinni, hogy nemrég még vékony, beteges fiú volt, aki oly ügyetlenül próbálta kirabolni Russellt és engem a posta mögötti sikátorban. De az az idő most már nagyon távolinak tűnik...
– De hát itt építették meg – felelte Mrs. Crisp. – Az udvar kellős közepén.
– És?
– Hogyan fogják odavinni?
Ahhoz, hogy Russell megijedjen, sokkal több kell egy egyszerű, kicsit kínos kérdésnél.
– Simán – válaszolta kurtán, azzal kortyolt egyet a teájából, és kihívóan nézett Mrs. Crispre, hogy további vitára ösztönözze.
Mrs. Crisp azonban csak bólintott, és letelepedett a hátsó bejárat melletti, öreg padra. Pár pillanattal később Joy és én is csatlakoztunk hozzá. Aztán türelmesen vártuk, hogy kibontakozzanak az események.
Természetesen megmozdítani sem bírták, ahhoz túl nagy és nehéz volt. Vagy tíz percig erőlködtek, és végül le kellett szedniük róla a tetőt.
Mrs. Crisp és én egy szót sem szóltunk.
Átcipelték az ólat az új helyére, visszarakták rá a tetőt, majd pár lépést távolodtak tőle, hogy megcsodálják a művüket.
– Ti... fogjátok lefesteni? – kérdeztem halkan.
– Arra gondoltam, hogy azt te is megcsinálhatnád – felelte a férjem.
– Jól van, lefestem.
– A melléképületben van valahol sötétbarna festék – folytatta Russell. – A legfelső polcon.
Három dobozzal vettem. Megcsinálod holnap, amíg én elszaladok itthonról?
Engedelmesen bólogattam.
Russell utasításait követve barnára festettem a tyúkólat, és szörnyen nézett ki.
A barna nem felel meg mindennek, különösen nem egy tyúkólnak.
Russell számos, a témát taglaló könyve szerint a tyúkólaknak világosnak és szellősnek kell lenniük. Ez meg úgy nézett ki, mint egy dickensi dologház.
