Jakupcsek Gabriella történetei megmutatják, hogyan változtatta meg az életünket a járvány

Jakupcsek Gabriella történetei megmutatják, hogyan változtatta meg az életünket a járvány

A Covid valamennyiünk életét kibillentette a megszokott kerékvágásból. De vajon hogyan tekintünk ezekre a változásokra, veszélyként vagy esélyként? Ezt a kérdést járja körül új könyvében Jakupcsek Gabriella, aki a karanténidőszak alatt is végig dolgozott, közérzeti talk show-ja adásaiban folyamatosan tudósítva mindarról, ami a járvány és a lezárások nehézségei kapcsán a legjobban érdekelt minket, nézőket. Olvass bele az Alul semmibe!

Könyves Magazin |

Hogyan vált a koronavírus jelképévé az alul semmi, amikor otthonról online dolgozva, felül szépen felöltözve, alul viszont pizsamanadrágban próbáltuk fenntartani a normalitás látszatát? Miért lettek a hétköznapok hősei a futárok? Hogyan vizsgázott az egészségügy és a digitális oktatás? Hogyan bizonyosodott be a kultúráról, hogy az a túlélésünk záloga? Mennyire viselt meg minket az emberi kapcsolatok hiánya, amikor a mindennapjainkból eltűnt a puszi, az ölelés, a kézfogás? Amikor hónapokon keresztül csak maszkban és távolságot tartva találkozhattunk a számunkra legkedvesebb emberekkel, amikor el kellett fogadnunk, hogy nincs húsvét, nincs karácsony, nincsenek családi ünnepek? A szerző feszültségekkel teli, tanulságos történeteket oszt meg velünk a saját és mások életéből, gondolataival további töprengésre késztet, és mindezt kultúrtörténeti érdekességekkel egészíti ki, hiszen a járványok évszázadok óta kísérői az emberiség történetének. 

Jakupcsek Gabriella
Alul semmi?
Jaffa, 2021, 302 oldal
Jakupcsek Gabriella: Alul semmi?

Hogyan tovább? - teszi fel a kérdést Jakupcsek Gabriella. Mindannyian súlyos veszteségeket szenvedtünk, ám ezt az embert próbáló időszakot felfoghatjuk úgy is, mint ami továbbvisz a fejlődés útján. Hozzásegíthet ahhoz, hogy megtanuljunk hatékonyabban bánni értékes életidőnkkel, megszabaduljunk fölösleges terheinktől, és csak azt tartsuk meg, ami valóban támogat. A történtekkel szembenézni, a megfelelő következtetéseket levonni, és az új körülményekhez alkalmazkodni most is, mint mindig, megúszhatatlan.

A kötet a szerző negyedik könyve, utal is benne időről időre az előzőekre, illeszkedik a kötet a korábbiak által megrajzolt ívbe. Jakupcsek Gabriella újságíró és tévés műsorvezető, jelenleg az ATV-n futó Jakupcsek plusz közérzeti talk-show vezetője.

Jakupcsek Gabriella: Alul semmi? (részlet)

A járvány legelején, 2020 tavaszán egy darabig nem is fogtam fel, mennyire komoly a helyzet.

Márciusban már mindenki riadtan ült otthon, nekem meg épp akkor dübörgött a legjobban az összes munkám. Meg voltam sértődve, mi az, hogy leállítanak mindent, amikor nekem havi hat vidéki utam volt, mentek a felvételek, napi 25 ember jött be interjúra! Plusz pont abban az időszakban futott a TV2-n a Nicsak, ki vagyok! című showműsor, amelyben mindenféle felismerhetetlen álruhában kellett énekelni, és egy celebekből álló csapatnak ki kellett találnia, vajon ki rejtőzik az álruha alatt, ki a kakas, meg ki a béka. Annyira titkos volt a dolog, hogy alá kellett írnom mindenféle papírokat, hogy otthon sem mondhatom el. Nagyon szépen haladtam előre, szinte végigmentem egy teljes szérián, mert olyan ügyesen énekeltem, hogy senki nem jött rá, valójában én vagyok a béka.

Az egész úgy történt, hogy minden egyes próba előtt eljött értem egy autó, amelyik nem állhatott meg a házunk előtt, hanem nekem kellett elosonnom egy parkolóba. Tisztára, mint egy kémfilmben, az előre egyeztetett helyen letettem a saját autómat, átültem egy másik, lesötétített autóba, amelyikről csak akkor tudtam meg, hová visz pontosan, amikor már csak egyutcányi távolságra voltunk. Akkor hívott fel a szerkesztő, és miután kiszálltam, dirigált, hogy most balra, most jobbra, most be ebbe a házba. Ott bújt meg a titkos varroda, ahol rám próbálták a beavatott emberek által elkészített jelmezt. Onnan ugyanilyen konspirációs módszerrel elnavigálva jutottam el a korrepetitorhoz, egy tök üres bérelt házba, és ott gyakoroltuk a számaimat: Majkát énekeltem, a Gangnam Style-t és a Szex vajon mi című dalt, amit nem ismertem azelőtt. 

Így bonyolódott le ez a nagy, titkos kaland, miközben dőltek ránk az ijesztő hírek, már mindenki bezárkózott és otthon lapult,

nem ugrott le vásárolni, nem állt meg beszélgetni az ismerőseivel. Az utolsó felvétel március 17-én zajlott, óriási riadalomban, de akkorában, hogy az emberek nem néztek egymás szemébe, mindenki csak arra koncentrált, hogy ezt még ússzuk meg, ezt még ússzuk meg! Akkor már élt a kijárási tilalom, mi meg folyamatosan szálltunk be az autóba, mentünk ide, mentünk oda. Közben sem az énekpróbán, sem a ruhapróbán, sehol nem hordtunk maszkot. Amúgy is azonnal eltűntek a maszkok a boltokból, egy sebészmaszkot 1200 forintért lehetett venni, miközben hivatalosan azt kommunikálták, hogy á, úgysem véd meg semmitől. Óriási szerencsémre a német stylist barátnőm abban a pillanatban ráállt a maszkok tervezésére és varrására, és már küldte is nekem a gyönyörűségesebbnél gyönyörűségesebb, virágos, „Csókolj meg később”, meg hasonló feliratos termékeit. De mindegy volt, mert nem használhattuk, elvégre maszkban nem lehet énekelni.

Egy hete tartottak a próbák, amikor hirtelen elterjedt a hír, hogy hamarosan lezárják Budapestet, és nem lehetett tudni, a hétvégi felvétel megtörténik-e egyáltalán. Ez rengeteg embert érintett volna, mert egy több száz fős stúdióban ment az adás, csak a stáb több mint ötven tagból állt, és akkor még nem számoltuk a fellépőket és a nézőket. Eljött a március 15-i hétvége, szokás szerint elindultam otthonról a titkos küldetésre. Várt a lesötétített autó, hogy elvigyen a showműsorra, úgy, hogy az autóban kellett átöltöznöm. Minden versenyző egy sporttáskában megkapta ugyanazt a ruhát: egyencipőt, egyennadrágot, egyentrikót, kapucnis pelerint és egy bukósisakot, hogy amikor kiszállunk a TV2 portáján, onnan se menjen ki a füles. Sem a testőrök, sem a portás, sem szerkesztő, ügyelő vagy zenész nem tudta, kit rejtenek a jelmezek, még mi, résztvevők sem tudtuk, kik a többiek.

Megérkezve a csatorna épületébe bevittek egy konténeröltözőbe, ahol közölték, hogy innen estig nem mehetek ki, majd jönnek értem, és akkor először a jelmezt segítik rám, majd arra újra rá kell venni a csuklyás pelerint. Nagyon jól kitalálták, csak bennem rögtön felmerült a kérdés, hogy vajon hol és mit fogok enni. Mondták, hogy hozzák majd dobozban. Három ember léphetett be az öltözőbe: az öltöztető, az asszisztens és a mikroportos, ők maszkban voltak, és gumikesztyűben. Azt pletykálták, hogy már a folyosón is figyelnek és tippelgetnek, ki lehet a jelmez alatt, hiszen az a csapat nyer, amelyik hamarabb kitalálja. Éppen ezért amikor pisilnem kellett, elváltoztatott járással, döngő léptekkel masíroztam ki a férfivécébe. Én ugyanis nagyon komoly játékos vagyok, ha valamit csinálok, azt szeretem végigcsinálni. 

Nem is sikerült senkinek három dal után sem kitalálni, hogy engem rejt a békajelmez. 

Én tehát továbbjutottam a második, illetve a harmadik napi fordulóba, de vasárnapra már akkora lett a pánik, hogy lemondták a nézőket. Összesen csak a szereplők maradtak, a két csapat, tehát a 3-3 celeb, aki egymás ellen versengett. De már ők se akartak bejönni, annyira veszélyesnek ítélték a felvételt, és nem értették, miért nem mondja le az egészet a tévé. Ebben nem az volt az igazán félelmetes, hogy velünk mi lesz, hanem az, hogy nagyon sok olyan ember dolgozott ott, akiknek különösen óvniuk kellett volna idős szüleiket, daganatos beteg házastársukat, kicsi gyereküket. Nekik jelentős szorongást jelentett, hogy mit engedhetnek meg maguknak, mit nem, és komoly döntéseket igényelt, hogy mibe lehet őket még belekényszeríteni. Mindeközben én egy illatos fertőtlenítő spray-t és egy kézfertőtlenítőt pakoltam be magamnak túlélőcsomagnak, és a békajelmezem óriási fejét azzal fújtam be, mielőtt felvettem volna. Szerintem egy infektológus simán kiröhögött volna, ha látja. A gigantikus békafejben viszont nem lehetett maszkot hordani, mert olyan kevés hely maradt alatta, hogy levegőt is alig kaptam. 

Emellett azon a márciusi héten még folytak a Jakupcsek plusz felvételei is. Az ATV is leállt minden műsorral, mindenki, akinek a munkája megengedte, home office-ban dolgozott, csak a szűk stáb ült bent a stúdióban, meg aki éppen forgatott, nevezetesen én. Azért döbbenetes élményt jelentett, hogyan ürült ki egyetlen pillanat alatt egy egész épület. Én úgy jártam be forgatni, hogy a nagyjából másfélszer másfél méteres öltözőmbe beléptünk ketten a sminkessel, és onnantól kezdve senki többet nem nyitotta ránk az ajtót, mert kongóan üres stúdióba mentem be, ahol elszórva, egymástól jó nagy távolságban álldogált öt darab operatőr maszkban, de a nézőket már nem engedték be, és az asszisztenciát is lemondták. Tehát bementem egy „kuka” stúdióba, leültem, és akkor a vezérlőből félve beköszönt a rendező, és intett, hogy tessék. Körülbelül ennyiből állt a műsorra való ráhangolódás. Senkivel nem találkoztam, sem a rendezővel, sem a szerkesztővel vagy a főszerkesztővel, sem a stylisstal, aki a ruháimat hozta. 

Az új szokások, hogy kit érinthetünk meg, és kit nem, nagyon kínos helyzeteket tudtak előidézni.

Régebben, amikor véget ért egy-egy adás, az volt a szokásom, hogy néhány szót még váltok a vendégekkel. Kicsit kellemetlenül vette ki magát, hogy még ott téblábolunk, mert már jön a következő csapat, tehát valahogy jó lenne az előző szereplőket útjukra bocsátani, de mégiscsak volt  az imént egy „kis közös élményünk”, és azt valahogy tisztelettel le kellene zárni. Korábban tehát ez úgy zajlott, hogy akit ismertem, azzal egy puszit adtunk egymásnak, a többieket megöleltem, és ebből aztán összejött egy nap alatt akár huszonöt puszi is. Ahogy beütött a Covid, egy idő után az a döntés született, hogy az asszisztensnek be kell jelentenie, nem szabad egymáshoz érni. Ezt ő el is mondta a felvétel végén, hogy elnézést kérünk, de se kézfogás, se ölelés nincs. Emiatt aki valamilyen kapcsolatot fel akart venni velem, annak esélye nem maradt, mert én ültem a székben, az illető felállt, zavartan tötymörögtünk. Akkor kitalálták a vendégek, hogy jó, csináljunk egy közös képet. Ez viszont azzal járt, hogy az illető odadugta a fejét az enyémhez, és egy pillanat alatt ugyanott tartottunk, ahol régen. Én betartottam volna a szabályokat, de nem maradt lehetőségem. Konfliktushelyzetet is okozott ez, mert egy kicsit dühös voltam a rámenősség miatt, meg azért, hogy nem tehetek róla, és nem tudok ellene. Egy ponton a vezérlőben a főszerkesztőnek eszébe jutott, hogy nem lehet hagyni, hogy én ilyen helyzetbe kerüljek, de azért ez nagyon kínos helyzet, hiszen ki fog rászólni a vendégre, mert ugye megbántani se szeretnénk senkit. És az illető nyilván nem rosszindulatból vagy erőszakosságból tolja oda az arcát az enyémhez, ő egyszerűen meg akarja örökíteni a pillanatot. Nincs mese, minimum egy szelfit vagy közös fotót készíteni akar, amit posztolni fog, és örök emlékként elteszi, ezt sem lehet a szemére hányni. Ebből nagyon rossz ízű helyzetek születtek, mert egyrészt bántónak éreztem volna, ha rádörrenek valakire, aki kedvesen odajön hozzám, másrészt viszont megegyeztünk abban, és figyelmeztették is előre, hogy nincs puszi meg közös szelfi. Ez olyan, mint amikor indít az ember egy ölelést, aztán félúton megtorpan, mert észreveszi, hogy a másik részéről nincs fogadókészség. Ezek a kínos pillanatok tehát nem fognak hiányozni, de az hiányzott, hogy egy-egy barátot melegebben üdvözöljek. A Covid előtt ha valakivel rég nem találkoztam, és megörültem neki, akkor szívélyesen megöleltem, hogy érezze, tényleg szívből jön az öröm. Most meg csak ott álltunk tétován, és én nem tudtam kifejezni, mennyire boldoggá tesz, hogy láthatom.

Kapcsolódó cikkek
...
Nagy

Jakupcsek Gabriella: Őszintébb társadalmi beszélgetésre lenne szükség

...
Általános cikkek

Jakupcsek Gabriella: El kell dönteni, hogy valaki megéli vagy megússza az életét

...
Hírek

Barabási: A Covid miatt hirtelen gyorstalpalót kapott a világ

Sosem volt napi nyolc óra, sosem volt heti öt nap – meséli a munkájáról Barabási Albert-László. A Könyves Magazin csapata a Hálózatok Hete keretében végigkövette a hálózatkutató egy napját: párhuzamos ügyintézés, napi négy óra Amerika, Gellérthegyen intézett megbeszélések.

Még több olvasnivaló
...
Nagy

Hervé Le Tellier: Írtam egy bestseller-imitációt, és működött

Hervé Le Tellier matematikus-író, a legendás Oulipo műhely elnöke Anomália című regényével elnyerte a legfontosabb francia irodalmi díjat, a Goncourt-t, az eladási adatok alapján pedig ez lett minden idők második legsikeresebb Goncourt-díjas regénye. Az új francia sztárszerzővel beszélgettünk.

...
Kritika

Richard Osman nyugdíjas nyomozói ahová lépnek, ott hulla terem

Richard Osman azt ígérte, hogy A férfi, aki kétszer halt meg című krimijében mindenki visszatér, aki az első rész, A csütörtöki nyomozóklub végén életben maradt. Most kiderül, tartotta-e a szavát.

...
Kritika

Mi töri szilánkosra egy kislány életét a kommunista Moldova végnapjaiban?

Az árvaság, a magány, a hála, a gyermekkori traumák és jéggé fagyó, majd egymás mellett mégiscsak felolvadó szívek a legfontosabb témái Tatiana Ţîbuleac második regényének, mely 2019-ben elnyerte az Európai Unió Irodalmi Díját.

...
Nagy

„Olyan vagyok, mint egy függő, az írás az ajzószerem”

Jón Kalman Stefánsson és Sigrídur Hagalín Björnsdóttir az izlandi irodalom aktuálisan legizgalmasabb power couple-ja, az őszi Margón az új regényeik mellett a versekről és a hiányzó apafigurákról beszélgettünk velük. Közben kiderült, miért okosabbak a könyvek, mint az íróik, és miért igazi történetmesélő nép az izlandi.

...
Kritika

Nem az életkorunk, hanem a stigmatizáció ellen kellene küzdenünk

Hogyan érhető el a kiegyensúlyozott időskor? Milyen folyamatok zajlanak bennünk az életközép során és utána? Miért szükséges mindenképpen szembemenni az életkorral kapcsolatos előítéletekkel, az ageizmussal? Ezeket a kérdéseket járja körbe Tisza Kata új könyve, amelynek témája a szerethető öregedés.

...
Nagy

Kreatív Európa: Megunt szerelmek, kihűlt kapcsolatok Ciprustól Norvégiáig

Sorozatunkban ezúttal szerelmi csalódások, párkapcsolati unalom, kihűlt házasságok és újrakezdés a téma más-más perspektívából, különböző stílusban, Európa legjobb kortárs szerzőinek tollából.

A hét könyve
Kritika
Evaristo megírta a fekete nők hiányzó történeteit
...
Kritika

Evaristo megírta a fekete nők hiányzó történeteit

Bernardine Evaristót sokáig frusztrálta, hogy a fekete nők egyszerűen nem kapnak hangot az angolszász irodalomban. A Lány, nő, többiek című regénye ezt az űrt akarta kitölteni, ami olyan jól sikerült, hogy bezsebelhetett érte egy megosztott Bookert. A többszólamú kötet 12 nő történetén keresztül mesél anyaságról, kitörésről és határátlépésről.

...
Nagy

2021 legjobb könyvei: 40-31.

Az év végén hagyományosan listába gyűjtjük a kedvenc olvasmányainkat, a lista pedig - ahogy az lenni szokott - műfajilag eléggé vegyes. Ezt bizonyítja a második felvonás is, hiszen családregény, non-fiction és szatíra is található a 40-31. között.

Szerzőink

...
Ruff Orsolya

Evaristo megírta a fekete nők hiányzó történeteit

...
Apró Annamária

Hervé Le Tellier regénye nem zárja ki, hogy mindannyian egy szimulációban élünk

...
Valuska László

Pintér Béla színházat csinált Dózsa Lászlóból és a NER működéséből

...

Kiégés: együttéljünk vele vagy küzdjünk ellene? [podcast]

...

Az austeni univerzumban Emma az egyetlen hősnő, akinek ténylegesen van hatalma [Az Austen-projekt]

...

Polcz Alaine nagyon sok tervet dédelgetett

...

Hallgass bele Nemes Nagy Ágnes, Lengyel Balázs, Polcz Alaine és Mészöly Miklós levelezésébe!