Jakupcsek Gabriella: El kell dönteni, hogy valaki megéli vagy megússza az életét

Kiss Orsi | 2016. november 01. |

jakupcsek1.jpgFotó: Hajas Orsolya/Jaffa Kiadó

Megúszhatatlan címmel november elején jelenik meg Jakupcsek Gabriella könyve, melynek megírását lánya inspirálta. A műsorvezető, akinek tavaly decemberben egyik napról a másikra mondtak fel a Magyar Televízióban, azt mondja, tulajdonképpen ugyanazt folytatja a könyvben, mint amit a műsoraiban csinált – beszélget, kérdéseket vet fel. Hiszen a témák nem változnak, legfeljebb mi változunk és a minket körülvevő világ. A könyv nem szerepelt a tervei között, írás közben pedig neki is felül kellett vizsgálnia bizonyos dolgokat. Jakupcsek Gabriellával a kudarc feldolgozásáról, a szavak hiányáról és a kérdezés nehézségéről beszélgettünk, közben szóba került egy jótékony hatású hiszti, és kiderült, miért fontos néha a semmittevés és mit is takar az „arankaság”.

Bemutató. Jakupcsek Gabriella Megúszhatatlan című könyvét november 17-én mutatják be az Allee-ban, a szerzővel Juhász Anna beszélget. Részletekért katt IDE!

Amikor szeptember elején kiposztolta a Facebookon, hogy könyvet ír, rögtön leszögezte, hogy nem botránykönyv készül, holott bizonyára sokan kíváncsiak lettek volna arra, hogyan élte meg, amikor egyik napról a másikra felmondtak önnek a Magyar Televízióban. Miért döntött mégis inkább egy beszélgetőkönyv mellett?

Szakmámat tekintve nem író vagyok, hanem beszélgető. Hogy ez most írásban jelenik meg, az egyszerűen csak egy műfaji vagy inkább technikai kérdés. De alapvetően egy beszélgető embernek tartom magam. A témákat tekintve – szerelem, házasság, csalódás, válás, tisztességtelenség, erkölcsi dilemmák– nincs új a nap alatt, csak a megközelítési mód változik. Mi változunk, meg a világ körülöttünk, emiatt kell valamilyen módon folyamatosan újragondolnunk dolgokat.

Jakupcsek Gabriella: Megúszhatatlan - Ahogy a gyerekeimnek elmesélem

Jaffa Kiadó, 2016, 300 oldal, 3490 HUF

 

Az alapvető különbség mégis csak az, hogy míg a televíziós műsoraiban ön kérdez, a könyvnél önnek kell megadnia a válaszokat…

Itt is kérdezek. Mondok valamit, de utána felvetem, hogy vajon tényleg jól gondolom-e, emiatt pedig már revideálnom is kellett bizonyos dolgokat. A beszélt nyelv ugyanis alkalmat ad arra, hogy egyik mondatomat a másikba öltsem, gesztusokkal vagy akár egyetlen tekintettel is helyre tegyek egy kifejezést. A papír ebből a szempontból sokkal szűkebb teret enged, és bőbeszédűbbnek kell lennem ahhoz, hogy ezeket a metakommunikációs eszközöket helyettesíteni tudjam. Vagy rendkívül jó szépírónak. Én érzelmeket keltek, kérdéseket teszek fel, közös gondolkodásra hívok. Ez a könyv végeredményben épp arról szól, hogy közös gondolkodásra hívjam az embereket.

Hogyan jött a könyv ötlete? Volt a fejében egy lista mindazokról a témákról, amelyeket mindenképp meg akar írni?

Az én életemben szó sem volt könyvről. Ódzkodtam tőle, lassúnak éreztem a műfajt. Amíg a televízióban naponta beszélhettem ugyanezekről a témákról, addig megkérdőjeleztem, hogy vajon át tudok-e állni a másik oldalra. Nyilván ahogy megszűnt a napi műsor, ezek a mondandók felgyűltek. Több kiadó megkeresett, a Jaffa vezetője, Rados Richárd pedig nagyon meggyőző volt. Hosszú órákon keresztül beszélgettünk, miközben én arról próbáltam győzködni őt, hogy miért nem írok könyvet. Mondtam neki az ötleteket, hogy engem mi minden érdekel, és mindegyikre azt mondta, hogy szerinte ebből is meg abból is lehet könyv. Végül mindig ugyanahhoz tértünk vissza, nevezetesen, hogy engem ma mi érdekel. Így mindig is érdekelt, mások hogyan látják a világot, és amikor a gyerekem rákérdez egy halálegyszerű dologra, nekem is meg kell állnom, hogy átgondoljam, hogyan magyarázhatom el neki a világ történéseit. Ami már csak azért is fontos, mert velünk ezt nem vagy csak részlegesen beszélték meg annak idején.

Ennek családi vagy inkább társadalmi okai voltak?

Gyakran megkaptuk, hogy ez nem gyereknek való, ne üsd bele az orrodat. Velünk nem ültek le ennyit beszélgetni, igaz, sokat meséltek nekünk. Az ember fölszívta a felnőttek történeteit. De most egy gyerek nem a felnőttek között, hanem egy felnőtt világban él. A szüleivel csak reggel vagy este találkozik. A kiindulópontot az íráshoz tehát az adta, hogy azt, ami velem és velünk történik a világban, hogyan adjuk tovább a gyerekünknek, és ezzel magunkat is szemlélődésre, gondolkodásra késztessük.

Csakhogy szülőként az ember ösztönösen óvni akarja a gyerekét, emellett mindenkinek van egy személyes szűrője, amelyen keresztül átfolyatja a mondanivalóját. Ha a gyerekének mesél, ezt a szűrőt hogyan állítja be?

A kérdés egészen pontosan az, hogy egy szülő mikor állítja be, és beállítja-e egyáltalán. Mert én azt látom, hogy itt két generáció – finoman szólva – megúszta a gyereknevelést. Annyi változás történik körülöttünk – gazdasági, politikai változás –, melyeket először meg kell élnünk, majd próbáljuk megérteni őket, és hogy tovább is tudjuk adni a tapasztalatunkat, ahhoz idő kell. És miből van legkevesebb? Időből és türelemből. A szülő gyakran odavet egy mondatot, és már lép is tovább. Ha este megkérdezed a gyereket, hogy mi volt az iskolában, egészen biztosan azt mondja, hogy semmi. Ahhoz, hogy a történetek előjöjjenek, közösen eltöltött idő kell. Abból viszont kevés van. Két generáció már alapvető dolgokra sem tudja egységesen megtanítani a gyerekét. Csupán formalitások ezek, melyeket annak idején belénk sulykoltak, és elengedhetetlenek a békés egymás mellett éléshez, például, hogy köszönni kell, hogy az idősebbnek átadom a helyem a villamoson, hogy bocsánatot kérünk, ha tévedünk, ilyesmik. Sok olyan téma van, ami nem kerül szóba, ha az ember otthon nem hozza fel.

Ugyanakkor sok felnőtt azért nem beszél bizonyos dolgokról, mert egyszerűen nincsenek rá szavai, kifejezései.

Ez is érdekel, erre is kitérek a könyvben. A kínos vagy tragikus helyzetekre, mint amilyen a válás, az elbocsájtás vagy a halál, nincsenek szavaink, mert nem beszélünk róluk, pedig megtalálhatók a szókincsünkben. Nem tudjuk kibeszélni őket. A gyerekek amúgy szavak nélkül is mindent érzékelnek, már a tekintetünkből tudják, ha baj van.

Kérdezni azonban nemcsak egy gyereknek, hanem gyakran a felnőttnek is nehézséget okoz. Mi lehet ennek az oka?

Sokszor azt látjuk, hogy az embereknek valahogy nincs bátorságuk kérdezni, a közéleti tapasztalat is ilyen: ne kérdezz, mert abból baj lehet. Ha kérdezel, akkor problémás lehetsz. A közélet azt sugallja, hogy jobb csendben lenni, „jó kislánynak” és „jó kisfiúnak” lenni, és ezzel le is szoktat minket a kíváncsiságról. Talán ebből ered az is, hogy magánemberként sem merünk beszélni a gyengeségeinkről, mindenki az erejével, a szépségével mer csak előállni.

Nagyjából ezt látni a közösségi oldalakon is, nem? A saját gyerekét hogyan próbálja erre felkészíteni?

Ő még kicsi, de például nagyon érdekes volt látni, hogy tegnap milyen elképesztő hisztit nyomott le, miután nem tudott tökéletesen lerajzolni egy cicát. Miután megoldódott a cicakérdés, megnyugodott, és amikor ma reggel erről beszéltünk, nevetve mesélte, hogy nem is tudom elképzelni, hogy az a hiszti neki tegnap milyen jólesett. Nem az volt az érdekes, hogy miért történt, egyszerűen jólesett neki, hogy valamiért végre jól kisírhatta magát.

Az érzelmek szabadon engedése mennyire jellemző az ön könyvére? Mennyire tudta elengedni az elmúlt időszak feszültségeit?

Ebben a könyvben már nincs hiszti, de elengedni a dolgokat nagyon jó. Én ilyen nyugodt már nagyon rég nem voltam. Úgy éreztem: menjen, aminek mennie kell. Ha valaki vitázni akar vele, vitázzon. Ez egy szubjektív könyv. Lehet nem egyetérteni, csak közömbösnek lenni nem lehet.

jakupcsek4.jpgAmikor valakinek egyik napról a másikra felmondanak a munkahelyén, az valahol trauma és talán kudarc. Idő kell, hogy az ember tisztán lásson, és némileg távolságot tudjon tartani az eseményektől. Az ön esetében már eltelt ennyi idő?

El, már több is. Én ezt nagyon hamar lefuttattam magamban. Számtalan hasonló történetet hallottam azóta. Nekem sokat segített, hogy nagyon sokat beszélgettem róla barátokkal, ismerősökkel, bennfentesekkel, és mindig ugyanoda lyukadtam ki: okokat, kifogásokat mindig lehet találni, amibe nem lehet belenyugodni, az az elintézés módja. Ne legalizáljunk etikátlan bánásmódokat.

A napi talkshow-ban traumatikus élethelyzetekkel is találkozott, az, ahogyan a beszélgetőpartnerei megélték a kudarcaikat, mennyiben segített a saját élményei feldolgozásában?

Nincs olyan kérdés ebben a könyvben, amiről én ne beszéltem volna az elmúlt tizenegynéhány év talkshow-iban. Így sok más ember véleménye, tapasztalata is összegződik benne. Ezek a példák pedig arra jók, hogy az emberek elgondolkozzanak azon, ők hogyan viszonyulnának bizonyos helyzetekhez, ha az velük vagy a környezetükben megtörténne.

Van ma még olyan téma, amiről nem lehet nyilvánosan beszélni? Vagy azért, mert tabu, vagy azért, mert egyszerűen megfoghatatlan?

Szerintem ez csak és kizárólag hozzáállás kérdése. Nincs olyan téma, amiről ne lehetne beszélni. Persze van olyan téma, amiről nem szívesen beszél az ember, mert esetleg tart a társadalmi közeg reakciójától. Elsősorban társadalmilag megosztó kérdésekre gondolok. De kényességét tekintve szerintem mindig mindenről lehet beszélni, ha ahhoz szépen, körültekintő empátiával nyúl az ember.

Ön milyen típusú kérdező? Olyan, aki alaposan felkészül mindenből, vagy inkább a spontaneitásra épít?

Általában alaposan felkészülök és utána hagyom érni magamban a dolgokat, mert abból lesz a spontaneitás. Elengedem. Én az adásokra is úgy készültem – és ezzel időnként sírba vittem a szerkesztőimet –, hogy mindig mindent elolvastam, majd hagytam, hogy az információ dolgozzon bennem. Ezek után már kialakult az illetőről vagy a témáról egy képem, láttam az összefüggéseit, ismertem a történeteit, és úgy ültemk le vele, mint egy ismerőssel.

Közben azonban tudjuk, hogy sokszor rajtunk kívülálló, akár banális dolgok is eldönthetik egy beszélgetés vagy egy interjú sikerességét. Adott pillanatban hogyan tud ezzel megbirkózni?

Erről szól a szakma, hogy valaki alkalmas-e arra, hogy műsorvezető legyen. A műsorvezető egyébként egy beosztás, de ha szakmai kérdésként közelítem, akkor a műsorvezetőnek például meg kell éreznie, hogy milyen a vendégei egymás közötti viszonya. Érezni kell, ha valaki beszólt a másiknak, ha valaki nagyon rosszkedvű, akkor kicsit körbe kell szeretgetni, hogy megszólaljon. Ha ezt az empatikus részét valaki nem kezeli, akkor az nem egy beszélgetés, hanem egy kérdezz-felelek lesz csak. Nagyon más műfaj. A beszélgetéseknek amúgy a feldolgozása a legnehezebb. Az elmúlt 497 Ridikülnek és az azt megelőző közel négyszáz Jakupcsek-show-nak mindig az utóélete volt nehéz, amikor az ember hazament, és eszébe jutott a műsorban elhangzott mondatok, történetek drámaisága... A műsor végeztével is tovább dolgoznak ezek a történetek az emberben. Gondoljunk csak bele, hogy az emberek a saját életükben meddig dolgoznak fel egy történetet.

Az imént azt mondta, hogy amikor gyerek volt, magába szívta a felnőttek történeteit. Az ön családjában ki volt a mesélő?

A nagypapám, aki minden este fejből mesélt Arankáról, a mintakislányról. Meg lehetett őrülni tőle, úgy utáltam: Aranka mindig mindent tudott és komoly erkölcsi kérdésekben is tudta a megoldást. A nagypapámnak mindig voltak olyan történetei, melyekbe beleszőtte az aznapi mondandót, aktualitást. De ha őszinte akarok lenni, én se csinálok mást: a könyvben benne van mindaz, ami velünk történik, csak most én mesélek. De Aranka kapcsán tanították meg azt is, hogyan működik a világ – vitatkozom is vele sok mindenben. És hát ott volt még a nagymamám, akivel rengeteg időt töltöttem, körülötte sündörögve, csak úgy. Ez ma már ritka. A könyvben is azt írom: kérem szépen, csináljunk semmit! Ne akarjunk mindig mindenhol programot csinálni a gyerekkel! Még egy könyv se tud létrejönni, ha én egy éppen aktív, „csinálós” időszakomban vagyok.

Az a tény, hogy negyven év felett lett újra anya, mennyit változtat a világképén, az emberekhez való hozzáállásán?

Nagyon fontos, hogy a lányom már a harmadik gyerekem. Szerintem nagyon nagy a különbség aközött, ha valaki negyven fölött szüli meg az első gyerekét, vagy ha a harmadik gyerekét várja. Nekem volt időm felkészülni, hiszen a lányom tervezett gyerek. Volt időm átgondolni, hogy miért szeretném olyan nagyon, és azzal a gondolattal is el kellett játszanom, hogy mi van, ha nem sikerül. De összességében sokkal lazábban kezelem, hiszen látom, mi az, ami bejött az első kettőnél, és mi az, amire már egyáltalán nem kell rágörcsölni. Elengedtem dolgokat. Az első kettőnél még nem volt referenciám. Most ők a referenciám. És persze látom azt is, hogy mit rontottam el. Azt még nem tudom, hogyan kell jól csinálni, de azt tudom, hogy nem kell mindenhez annyira ragaszkodni.

Ha már az előbb a kérdéseknél tartottunk, a gyerekei mennyire kergették őrületbe a kérdéseikkel?

A legidősebb gyerekem soha nem kérdezett. Rettenetes volt. Cserébe mindent tud. A második mindig árgus szemmel figyelte a nagyot, és a farvizén kipróbált mindent. Ő az, aki nagy társasági ember, aki nyitottan szemléli a világot. Ő kérdezgetett, de nem sokat, hiszen mindig volt előtte egy példa, aki már megcsinált bizonyos dolgokat. És akkor itt van Emma, aki mindent kérdez. Ő mindent azonnal észrevesz, minden szóra rákérdez, bármit csinál az ember, nála azonnal lebukik. Állandóan résen kell lenni vele.

Ez a könyv most milyen szerepet tölt be az ön életében: számvetés, pótlék, valami újnak a kezdete?

Folytatás. Szerintem ebben a könyvben az folytatódik, amit elkezdtem a Ridiküllel és a Jakupcsek-talkshow-val. Ezek a kérdések nyitva maradnak a könyv végén, újragondolandók, folytatandók, más körben kell újrabeszélni őket. Ez a könyv arról szól, hogy nincs megállás: el kell dönteni, hogy valaki megéli vagy megússza az életét. Gondolhatja valaki azt, hogy megúszhatja, simán, de a címből is kiderül: szerintem igazából nem lehet.

Ha elfogadjuk, amit mond, akkor az azt is feltételezi, hogy az embernek bizonyos helyzetekben nemet kell mondania. Volt olyan időszak, amikor nem tudott nemet mondani?

Én sokáig nem tudtam nemet mondani. Nem olyan régóta tanulom, hogyan kell, és most is sokszor elbizonytalanodom, de úgy érzem, jó úton haladok.

Ez fakadhat abból az „arankaságból”, melyet a gyerekkorából hoz magával?

Hogyne. Ezt le kellett vetkőzni. A tapasztalat biztosan segít ebben, vagy az a bátorság, hogy ma már ki merem mondani, hogy én ilyen vagyok, ezek a határaim. Nem akarok másnak látszani, nem akarok többet mutatni annál, mint amennyit meg bírok csinálni jól. Igaz, annak is van veszélye, ha az ember elmondja, ha valamit nem tud megcsinálni. Bár ez nem azt jelenti, hogy nem vagyok rá képes, inkább arról van szó, hogy azért nem akarom csinálni, mert nem abban vagyok a legjobb.

A könyvírás a televíziós műsorvezetéshez képest rendkívül magányos tevékenység. Ezzel hogyan sikerült megbirkóznia?

Magányos, és rendkívül elmélyült munka. Jó érzés volt valami újba kezdenem, és ezek az újrakezdések nem állnak tőlem távol. Szeretem a kihívásokat, és az is nagyon jó, hogy valami nélkülem is élni fog: van egy utóélete, és nagy izgalommal tölt el, hogy lesz nyoma a munkámnak. Azt a nyíltságot, azt a hangnemet szeretném továbbvinni, ami a talkshow-imban elindult, erre talán lenne igény. Majd meglátjuk.