1940-et írunk, Maria huszonnyolc éves, és a csőd szélén álló, a hollywoodi óriások árnyékában éppen csak vegetáló Mercury Pictures filmstúdió második embere. Tizenöt évvel korábban érkezett Amerikába az édesanyjával. Azért kellett elhagyniuk Olaszországot, mert az apját, aki Mussolini előtt jól menő ügyvéd volt Rómában, rendszerellenes tevékenység miatt Calabriába száműzte a fasiszta hatalom. Amerika belép a háborúba, Hollywoodot, a filmstúdiókat elárasztják az európai menekültek. Azért elég furcsa világ ez: modernista költők próbálnak B filmekhez forgatókönyvet írni, egykor ünnepelt építészek díszletmakettekkel bíbelődnek, a menekült színészek pedig épp azokat a gonoszokat keltik életre, akik miatt el kellett hagyniuk a hazájukat. Maria ebben az őrületben él, dolgozik, szeret, és mégis egy darabka épített Rómában, egy díszlet piazzán érzi magát a legotthonosabban a stúdióban és egész Amerikában. Azután véget ér a háború: talán helyre kerülnek a dolgok. Maria talán megbékül magával, az anyjával és talán az apja hiányával is. Az élet megy, zakatol tovább. Talán új dolgok kezdődnek. Talán. A szerző számtalan, egymásnak gyakran ellentmondó, szélsőséges hangulat, érzés, indulat között jár-kel otthonos könnyedséggel, az olvasó pedig önfeledt örömmel követi, mert úgy érzi, hogy egy szívet-lelket gyönyörködtető, színes szélesvásznú kaland részese lehet.
Anthony Marra (1984–) a The New York Times bestsellerlistájára is felkerült The Tsar of Love and Techno (A szerelem és a techno cárja), valamint A Constellation of Vital Phenomena (Az életjelenségek valamiféle együttállása) című regények szerzője. Ez utóbbi szerepelt a Nemzeti Könyvdíjra esélyes művek hosszú listáján, illetve elnyerte a Könyvkritikusok Körének John Leonard-díját és fikciós kategóriában az Anisfield-Wolf-könyvdíjat.
Anthony Marra: A Mercury Pictures bemutatja
Fordította Dési András György
Napfényes Szibéria
A Mercury Pictures International igazgatói irodájának előterébe érkező vendég a stúdió méretarányos modelljét látta meg legelőször. Artie Feldman társalapító és produkciós főnök rakatta oda, hogy elterelje az ijedős befektetők figyelmét. A makett pontosan ábrázolta a külső forgatásra alkalmas helyszíneket, a stúdió- és kiszolgálóépületeket – azt a négy hektárt, amelyen 1941 e nyár végi napján is állt. A készítője Maria Laganából aprócska, arc nélküli alakot csinált, amint éppen kinéz Artie irodájának ablakán. Az igazi Maria pont ugyanott állt, és a kezét csípőre téve figyelte, amint a galambok lent az utcán autogramokat helyeznek el főnöke új, lenyitható tetejű autójának szélvédőjén. Szívesen meghívta volna egy italra azokat a madarakat.
– Gyönyörű napunk van ma, Art – mondta Maria. – Jöjjön, nézze csak!
– Már megnéztem – felelte Artie. – Majd kiugrottam tőle az ablakon.
Artie-ban volt némi hajlam a melankóliára, de ebéd előtt általában nem gondolt az öngyilkosságra. Maria először arra tippelt, hogy talán a Háborús Propagandát Folytató Mozifilmekkel Foglalkozó Szenátusi Albizottság kavarta így fel, de nem – a válság a feje tetejéről indult. A főnök kopasz foltja akkorára nőtt, hogy azt már a tupéja sem rejthette el.
Az íróasztal mögötti polcon, ugyanott, ahova egy sikeresebb producer az Oscar-díjait tette volna, hat fából készült próbababafej sorakozott, mindegyiken egy-egy tupéval. Beszédtémának kiválóan megfeleltek. Mármint, ha valaki a cégnél szeretett volna dolgozni, Artie mindig azzal kezdte, hogy azok ott a jelentkező elődjeinek a skalpjai.
Maria úgy látta, hogy a hat paróka stílusra és alakra is teljesen egyforma, de Artie-nak meggyőződésévé vált, hogy mindegyikben ott rejtőzik a haj eredeti tulajdonosának valóra nem váltott karmikus ereje, amely csak arra vár, hogy szabadon eresszék – olyanok, mint egy statikus energiával feltöltött ujjbegy. Ezért kaptak a parókák a legfontosabb személyiségjegyük alapján nevet. A Nehézfiú, a Casanova, az Optimista, az Edison, az Odüsszeusz és a Mefisztó. Artie azóta érezte igazán otthon magát az őt befogadó országban, amióta megtudta, hogy az alapító atyák, még a rátarti John Hancockot is beleértve, mind parókát viseltek. Benjamin Franklin volt az egyetlen kivétel. És megnézhetjük, mi lett belőle:
szifiliszes franciaimádó, aki azt élvezte, ha sárkányt eregethet az esőben.
– Talán a tupé ment össze – mondta a férfi, mert még reménykedett a csodában.
– Attól tartok, Art, nagyobb méretre van szüksége.
– Idén már másodszor. Jesszuskám, mikor lesz ennek vége?
– Az élet gonosz, és senkit sem kímél, de legalább rövid.
– Azt mondja? Én nem vagyok ennyire optimista.
Artie nem hitt benne, hogy elegánsan is lehet öregedni. Egyáltalán nem hitt benne, hogy muszáj öregedni. Ötvenhárom éves volt, és még mindig ugyanúgy edzett, mint amikor ígéretes félprofi bokszolóként kereste a kenyerét, azelőtt, hogy egy szilánkosra tört csukló miatt kénytelen volt más olyan foglalkozás után nézni, ahol jó hasznát veheti a rá jellemző visszafogott agressziónak. (Az irodája faláról azóta is lógott egy bokszkörte, amelyet meg-megsorozott, miközben kellemetlen ügynökökkel tárgyalt.) Tény, ami tény, eléggé lelassult; ha felment egy lépcsőn, a térde olyan hangokat adott ki, mint egy rumbatök; és nem lehetetlen, hogy a postázóban melózó srácok is hagyták nyerni, amikor kihívta őket szkanderozni – de ebből még nem következik, hogy megöregedett volna.
Maria legalábbis úgy képzelte, hogy Artie ezt mondogatja magában. De igazából már kezdett aggódni miatta. Négy nap múlva a tanúk padjába kell ülnie a Capitolium-dombon, hogy a Warner Bros., az MGM, a Twentieth Century Fox és a Paramount igazgatóival együtt tegyen vallomást. Egyre valószínűbbé vált, hogy döntő összecsapásra kerül sor a szólásszabadságért kampányolók és a kormányzati cenzúráért harcba szállók között.
De Maria úgy látta, hogy Artie-t sokkal jobban érdekli a tonzúrája, mint a nyitóbeszéde.
A cenzúrával kapcsolatban csupán ennyit kérdezett:
– Joe Breen jelentkezett már?
– Ma reggel.
– És? Jóváhagyja az Alku az ördöggel forgatókönyvét?
Maria hallgatott.
– Ugye, nem kell kitépnem a maradék hajamat? Vagy de?
– Azt hiszem – vallotta be a nő.
Maria már egy évtizede dolgozott a Mercurynél, a gépírókisaszszonyok közös terméből került az igazgató irodája előtti helyiségbe. Huszonnyolc éves volt, és már segédproducer, Artie helyettese, amihez egyszerre kellett egy tábornok, egy nagykövet, egy túsztárgyaló és egy fodrász képességeivel rendelkeznie. Feladatai közé tartozott, hogy megszerezze a stúdió termékeire azoknak a szentfazekaknak és ünneprontóknak az áldását, akik hivatalukban a filmek erkölcsi színvonala felett őrködtek. Joseph Breen volt a főinkvizítor. Megveszekedett katolicizmusában odáig vitte a puritanizmust, hogy amikor újravágatta a Jézus életéről szóló filmjüket, arra hivatkozott, hogy túl hűségesek maradtak az eredeti műhöz: Breen valószínűleg bolsevikszagúnak ítélte a javak újraelosztását szorgalmazó külföldi zsidó történetét. Elszántan küzdött érte, hogy csak feleslegesen ártalmatlan filmek készüljenek, és ezért minden kétes forgatókönyvtől megtagadta az engedélyt. Aki a harmincas években kizárólag a helyi kispiszkosban tájékozódott a világról, az nem értesült az Amerika déli részén született szegregációs törvényekről meg az európai fasizmusról.
De 1941 nyarának végén már a mozinézők erényeit óvó Hays-kódex szigorúan megkövetelt unalma sem akadályozhatta meg, hogy az európai bajok nyomot hagyjanak a vásznon.
Az utóbbi időben elszaporodott beavatkozáspárti filmek láttán az izoláció mellett kiálló szenátorok egy csoportja azzal vádolta Hollywoodot, hogy összefogott Roosevelttel, és „propagandával kábítja Amerikát, mert háborúba akarja sodorni” Németország és Olaszország ellen. Sietve kongresszusi meghallgatásokat szerveztek, hogy kivizsgálják az ügyet, és törvényi megoldást javasoljanak. Artie Feldmannek világéletében az volt a véleménye, hogy a botránynál nincs jobb ingyenreklám, így egyszerre akarta cáfolni a vizsgálat törvényességét és a Mercury új filmjének hasznára fordítani frissen szerzett ismertségét.
Maria az íróasztalra tette a forgatókönyvet, amelyet aznap délelőtt kapott vissza a hivatalból. Joe Breen azokkal az indulatos tollvonásokkal javította át a jeleneteket, amelyekkel egy tábornok rajzol csata előtt nyilakat a térképére. Az Alku az ördöggel ügyes alapötletből indult ki. Mariának ugyan megvoltak a maga kétségei, de ennyit azért el kellett ismernie. Egy német bevándorló írta, aki egy berlini filmes történetébe ágyazta Faust legendáját: a főszereplő régóta megvalósításra váró magnum opusa költségvetéséért cserébe vállalja, hogy a filmjeibe közvetlen ideológiai üzeneteket épít be. Az egyik legfontosabb jelenetben amerikai képviselők érkeznek az országba, megnézik az egyik propagandafilmjét, és a vetítés végére meggyőződésükké válik, hogy igazából nem Berlin, hanem Hollywood jelenti a legnagyobb veszélyt a békére. Azok a célzások, amelyek szerint pár összeesküvő könnyen átverheti az Egyesült Államok szenátorait, nyilvánvalóan gondoskodtak róla, hogy a történet semmiképpen se kaphassa meg a jóváhagyást. Maria úgy érezte, csalódottnak kellene lennie, de néhány olyan okból, amelyet soha nem vallott volna be Artie-nak, igazából megkönnyebbülten fogadta, hogy Joseph Breen ezer módosítás általi halálra ítélte a forgatókönyvet.
– Csodálkozom, hogy a szóközöket engedélyezte – pörgette át a kék ceruzajelekkel teli lapokat Artie. Maria saját margószéli jegyzetei főleg átkokból és felkiáltójelekből álltak. – Breen mindig fente ránk a fogát. Sosem értettem, miért.
– Talán, mert a New York Daily News-ban minden idők legnagyobb szófosó szentfazekának nevezte.
– Pontatlanul idéztek. Egyáltalán nem használtam azt a szót, hogy legnagyobb. – Artie az íróasztalra dobta a forgatókönyvet, és lehámozta a parókát a feje búbjáról. Májfoltos fejbőre egy szelet zöldséges felvágottra emlékeztetett, amit Maria furamód meghatónak talált, mert a látványt az elmúlt tíz év közös munkája során kivívott bizalom jeleként értékelte.
A Mercurynél senki más nem láthatta a főnököt valamelyik pepije nélkül.
– Mit gondol? – kérdezte a férfi. – Van rá esély, hogy kihozzunk még ebből valamit?
Artie azt feltételezte, hogy Mariát a múltja alkalmassá teszi az Alku az ördöggel forgatásának irányítására. Még jóval azelőtt, hogy a helyettesévé vált volna, a nő kénytelen volt politikai okokból az anyjával együtt elmenekülni Olaszországból, ugyanis Mussolini az apját, Róma egyik legismertebb jogászát belső száműzetésbe küldte a calabriai hegyek közé. A család tagjai azóta is leveleztek egymással, Maria lenézte a cenzorokat és megtanulta becsapni őket.
Néha úgy érezte, hogy az élet a nyílt színen rejtőzés szakértőjévé nevelte. A fasizmusnak és a katolicizmusnak hála kiválóan lavírozott a különböző elnyomó ideológiák között. Az olasz családokban nevelkedő lányoknál természetessé vált, hogy tulajdonképpen csupán jelzésszerűen léteznek, de igazából nem látszanak. Az újvilágbeli olasz közösség tagjainak nyelve mammától maffiózóig kézmozdulatokból és célozgatásokból állt, és mivel Maria onnan származott, ahol a vágyakat és a halálos fenyegetéseket sem fogalmazzák meg hangosan, jó érzéke volt hozzá, hogy az Amerika becsületét őrző hatósági zsandárok szeme láttára a helyére csempésszen néhány ki nem mondott üzenetet. Az Alku az ördöggel esetében viszont egyetértett a cenzorok döntésével. Apja példájából azt tanulta, hogy a politikába csak a gazdagok, a hatalmasok és az önpusztításra hajlamosak keverednek bele, és semmi kedve sem volt hozzá, hogy az atyai példát kövesse.
– Azt hiszem, ezt végképp kibreenelték – felelte a főnökének.
Artie bólintott, és a szemétkosárba hajította a parókáját. A dúsabb Mefisztót tette a helyére. Ez tűnt a legígéretesebbnek, és nem csak azért, mert több fejbőrt borított. Takarékoskodott a Mefisztóban lappangó okkult energiával, csak a legfontosabb tárgyalásokhoz viselte. Újabb hitelt próbált szerezni, hogy akkor is biztosítva legyen a költségvetésük, ha Washingtonban beüt a krach. Neki és Nednek, az ikertestvérének, találkozójuk volt aznap délután az Eastern Nationallel, egy csapat agresszív Wall Street-i nagymenővel, akik valószínűleg értettek hozzá, hogy hogyan kell eltüntetni a nyilvántartásból, ha az egyikük részegen halálra gázol valakit.
Újabb fejdísze biztonságából megpördült a székével.
– Hogy festek?
Az a helyzet, hogy Artie imádta a beosztottja udvariasságát.
– Egy nappal sem néz ki többnek huszonöt évesnél – vágta rá Maria.
Artie ritkán mosolygott, de a válasz hallatán szélesre húzta a száját. Ő maga is mestere volt a mellébeszélésnek, és elégedett volt a tanítványa igyekezetével. Habár sem a neme, sem a nemzetisége nem stimmelt, Mariát a lelke mélyén rég befogadta a Feldman testvérek közé.
– Nekik azért fizetek, hogy hazudjanak – biccentett a könyvelés osztály irányába. – Magának azért, hogy őszinte legyen.
– Őszintén olyan, mint Elmer Fudd papája.
Artie összerándult.
– De nem azért, hogy ennyire őszinte legyen.
– Akkor fizessen többet!
– Ne ragadtassuk el magunkat. De gondolom, valami ilyen hatást akarunk tenni a keleti parti bankárokra. Csak egy zseni tudja, hogy mikor kell hülyének tettetnie magát.
– Ebben az esetben maga egy született Einstein, Art – mosolygott Maria.
– Hé, most nevet, de magának kellene a legjobban tudnia, micsoda versenyelőnyt jelent, ha alábecsülik az embert. Amikor ezek a Mayflower Társaságból érkező Wall Street-i okostojások meglátnak, azt fogják hinni, hogy ágytálat csinálhatnak a kalapomból. Ők azt tanulták, hogy egy műhajat viselő nagyszájú bevándorlót nem lehet komolyan venni.
– Úgy néz ki, mint Elmer Fudd papája, és a buta jenki jampeceknek az asztal túlsó oldalán fogalmuk sem lesz, hogy ki maga.
– Miért, ki vagyok?
– Amikor alkudnia kell? Hát, Mefisztó!
Artie-t áthatotta a parókában rejlő démonikus erő, úgy érezte, egy kardcsapással végezni fog az ellenségeivel. Felállt, és magára ráncigálta a zakóját. Az asztal végében álló rézkalickából rácsipogott egy kanári. A madár Mrs. Feldmantől származott, évfordulós ajándék volt. A hozzá mellékelt üzenet szerint jót tesz majd egy kis társaság. Artie a Charles Lindbergh nevet adta szerzeményének, mert kiválóan repült, de minden más szempontból jellemtelen gazembernek bizonyult. Maria azt feltételezte, hogy
megnyugtató érzés lehet, ha valaki az ellenségeit kalitkába zárható, könnyen agyoncsapható lénnyé tudja formálni.
– Hol van a nyilatkozat, amit a kongresszus előtt fog felolvasni? – kérdezte. – Átnézném ma délután.
Artie vállat vont és nem válaszolt.
– Art. Holnap reggel repül Washingtonba.
– Még nem írtam meg a bevezető nyilatkozatomat – vallotta be a férfi. Komoly lelki energiát fektetett abba, hogy elhitesse magával, milyen emberre nem hasonlít, most hirtelen mégis egy középkorú, narcisztikus fickónak érezte magát, akinek a feje tetején terpeszkedő kopasz folt az összes parókájánál nagyobb, és akinek hamarosan Amerika legfontosabb színpadán kérdőjelezik meg a hazafiúi érzéseit és pocskondiázzák a jellemét; egy kiöregedett bokszolónak, aki szemrebbenés nélkül besétál a világ összes sötét sikátorába, de a Capitolium-dombon rá váró meghallgatás reflektorfénye rémülettel tölti el.
– Csak a műsor kedvéért szervezik az egészet, Maria, és tök mindegy, hogy mit mondok. És nem... nem hiszem, hogy bármi jó kisülhet belőle.
A halántékát dörzsölgette. Olyan ember benyomását keltette, mint akit meglep a saját bizonytalansága. Mindegy, hányszor derült már ki, mekkorát tévedett, Artie mindig meg volt győződve a maga igazáról. Akár Joe DiMaggio baseballütője svungjának tudományos hátterén, akár Új-Zéland fővárosának a nevén vagy Rita Hayworth hajának az eredeti színén elmélkedett, ellentmondást nem tűrő magabiztossága előtt még az is meghajolt, aki pontosan tudta, hogy totális hülyeségeket beszél, most mégis úgy hanyatlott a székébe, mint aki hirtelen összeroskad a rá váró ismeretlen és kifürkészhetetlen dolgok súlya alatt.
A főnöke arcáról sugárzó rossz előérzet aggodalommal töltötte el Mariát. Artie őrjítő, szeszélyes és narcisztikus is tudott lenni, de mindenkinél többet segített neki. Hiába tiltakoztak a férfi kollégák, őt léptette elő. Komolyan vette a véleményét, és bízott a képességeiben. Amikor meghallotta, hogy egy igazgató fogdosni próbálta, kiütötte az ürgét, és Mariának adta a pozícióját. A jó kritikák mellett azok a vezércikkek is kikerültek Artie irodájának a falára, amelyek a nemzet morális szövetének meggyengítésével vádolták a stúdiót,
de Maria sosem kételkedett a főnöke erkölcsi érzékében.
– Figyeljen csak, mi lenne, ha magával mennék Washingtonba – vetette fel. – A gépen kitaláljuk, hogy mit mondjon.
– Komolyan végig akarja nézni, ahogy az oroszlánok elé vetnek?
– Római vagyok. Ezt a sportot az én népem találta fel.
– Igazán megnyugtató.
– Ráadásul az apám védőügyvéd volt, amikor Mussolini hatalomra került. Láttam már néhány koncepciós pert.
Artie hálásan biccentett.
– Foglaljon magának egy helyet holnapra a Mines Fieldről induló gépre.
Kimentek az előcsarnokba, elhaladtak a makett előtt. Az utcán az aszfaltból felszálló hőség a nyitott és a zárt autókra egyaránt impresszionista foltokat festett. Messze északon, a házakkal borított domboldal olyan volt, mint a gazdagok favellája. Amikor Artie Lincolnjához értek, a férfi Maria kezébe nyomott egy levelet.
– Kérek egy szívességet. Ezt tegye a ma postázandók közé.
A borítékon Artie nővérének utolsó ismert címe állt, a német uralom alatt álló Sziléziában. A producer minden áldott nap feladott egyet, de hónapok óta nem érkezett válasz. Olyan vékony volt a boríték, mintha nem lett volna benne semmi, Maria mégis két kézzel vette át, mert a küldemény igazi súlyát a férfi szomorú tekintete adta meg.
A férfi vállára tette a kezét, megszorította, azután a retiküljébe csúsztatta a borítékot. Még mielőtt mondhatott volna valami vigasztalót, Artie gyorsan témát váltott.
– Nagy kár, hogy az Alku az ördöggel nem kapta meg a jóváhagyást. El sem tudja képzelni, milyen szépen beszéltem volna róla a meghallgatáson.
Maria el tudta képzelni.
A Mercurynél készülő filmeknek mindig a reklámjuk volt a legötletesebb.
– Fogadnék, hogy még soha senki nem reklámozott filmet a kongresszusban. – Artie egy képzeletbeli kamera felé fordult. – Ha az itt helyet foglaló szenátorok valóban többet szeretnének tudni a propaganda mételyéről, van szerencsém tiszteletjegyeket felajánlani nekik új filmünk, az Alku az ördöggel vetítésére, amelyet decembertől minden moziban megtekinthetnek. Ne feledjék, hogy eskü alatt vallom: az Alku az ördöggel az év legizgalmasabb filmje! Ez az igazság, a teljes igazság, semmi más, csak az igazság.
– Megköszönheti a Hays-kódex pápájának, hogy megmentette a hamis eskütől.
– A pápája, aha. – A szó hallatán néhány szikra lobbant a fénytelen szemében. – Maga római. Akkor tudja, ki jut erről eszembe. A pápa házi festője. Az a Michael Angelo.
– Michelangelo.
– Tök mindegy. Az a lényeg, hogy a Sixtus-kápolna elég jól néz ki, nem? Érdekli, mit gondolok? – Mariát nem érdekelte, de Artie véleménye olyan határozott volt, mint amilyen léptekkel egy részeg ember halad el a főpincér mellett. – Szerintem ez a Michael Angelo srác volt az akkori idők Preston Sturgese.
– Igaz – mosolygott Maria. – Elég ügyes volt.
– Ügyes? Ügyes? Még azt is megúszta, hogy farkakat festett a pápa plafonjára. De most komolyan!... Nemcsak egyet vagy kettőt, hanem egytucatnyit. A pápa nem tud úgy felnézni az Úrra, hogy egy pofátlan szent ne villantana neki valamit.
– Michelangelónak jó humora volt, az tény.
– Én nem mutathatok meg az ágyban egy ötven éve hűséges házaspárt anélkül, hogy az az agyatlan Torquemada Joe Breen ne fingana kénkövet, miközben a pápa magánkápolnájában több a pucérkodás, mint egy baseballpálya vécéjében az utolsó játékrész után.
Artie hosszan Mariára bámult: ha voltak olyan idegszálaik, amelyek révén összekapcsolódtak, azok bizony megfeszültek.
– Mondok valamit. Szerintem ez a Michael Angelo sokra vitte volna Hollywoodban. Ezt megúszni! A pápa plafonján! Maga szerint hogy csinálta?
Maria karba fonta a kezét, és nekitámaszkodott a Lincoln csomagtartójának.
– Nyilván jó szerződést kötöttek – mosolygott, és megpróbálta maga elé képzelni a Sixtus-kápolnát. – Michelangelo annyi fütyit festhetett, amennyit csak akart, ha elég kicsire festette őket.
– Bingócska!
Maria értette, hogy Artie hova akar kilyukadni. Évek óta foglalkozott olyan haditervek kidolgozásával, amelyek segítségével a különlegesen jó szaglású cenzorok orra előtt is visszacsempészhetett a filmbe valami szentségtörőt. Amikor igazán formában volt, úgy potyogtatta a disznóságokat, mint anyakoca az ikermalacokat.
Rajta kívül senki sem tudta volna megszerezni a hivatalnokok pecsétjét a Kár, hogy a kuzinom országos forgalmazására.
– Van egy ajánlatom – folytatta a főnök. – Kitalálja, hogyan engedélyeztessük az Alku az ördöggel-t, és produceri kreditet kap.
Maria gyanakodva nézte a vele szemben álló férfit. Már jó néhány éve dolgozott segédproducerként, és a legfőbb ideje lett volna, hogy a neve felkerüljön egy stáblistára, de nem bízott azokban az üzleti ajánlatokban, amelyek megadták neki, amire vágyott.
– Miért pont most?
– Mert kiérdemelte! – Artie kezet nyújtott. Kezet ráztak, és ezzel megpecsételték az alkut. – Na menjen, nyomja le azt a Michael Angelót, tegyen túl rajta!
Fél egy volt, és Maria úgy gondolta, hogy még elcsípheti Eddie-t a kantinban, mielőtt az visszamegy a forgatásra. Néhány statiszta között üldögélt, és miközben a sminkes fehér törlőkendői lógtak ki a gallérja alól, arról magyarázott nekik, hogy mennyire nincsenek komoly, drámai színházak Los Angelesben.
Eddie Lu jól ismerte a témát. Autodidakta Shakespeare-színész volt, és a Montclair éjszakai portása. A hotel a Hollywood Boulevard közelében állt, Maria is ott lakott. Eddie-ből ugyanaz a kizárólag a vezető színészekre jellemző egzotikus erő sugárzott, ami Valentinóból is sztárt csinált, de utóbbit az olasz, alig-alig fehér bőre segítette, ő viszont józan ésszel nem reménykedhetett többen, mint Fu Manchu típusú gonoszokban. Eddie azonban nem törődött a józan ésszel, és reménykedett. Kívülről fújta az összes jelentős tragédia főszereplőjének szövegét, pedig a filmvászonhoz hasonlóan a színpadon sem számíthatott túl sok jóra. A Hamlet címszerepét is egy olyan iowai paraszt kapta helyette, aki listát írt a szerző számára arról, hogy hol, mit kellene változtatni a szövegén. „Ha Hamlet kínai herceg volna, biztos téged hívnálak” – mentegetőzött a rendező.
Amellett, hogy kiemelkedően tehetséges, viszont szinte alkalmazhatatlan színészként működött, Eddie Maria szerelme is volt. Két évvel korábban, egy szilveszteri mulatságon hálták el régóta zajló flörtölésüket, és egyúttal kipróbálták a Mercury zenekari stúdiójának hangszigetelését is.
Maria már másnap beköltözött a Montclairbe.
– Minden jól megy a forgatáson? – ült le Eddie mellé.
– Kezdem azt hinni, hogy félreértettem valamit, és A házinéni tűzzel álmodik mégsem az a visszafogottan érzelmes remekmű, aminek gondoltam. – Maria időről időre apróbb szerepeket szerzett a férfinak, amelyek arra legalább jók voltak, hogy a színészszakszervezet elvárásainak megfeleljen, de ő csak azzal a feltétellel fogadta el a protekciót, ha közben minden másodpercét gyűlölhette.
– De mit gondolsz igazán?
– Igazán azt, hogy ennek a helynek egy szennyvízcsatorna lehetne a logója. Miért maradsz itt, mi? Ne várj a Paramountra, bárhol kapnál munkát.
Jó néhány hónappal korábban Mariának állást ajánlott a Paramount stúdió. A mostanihoz képest dupla fizetést és tízszeres hatalmat kapott volna, de Eddie hiába nógatta, nemet mondott.
– Artie emelt ki a gépírókisasszonyok közül. Meglátott bennem valamit.
– Ő tíz éve látott meg valamit, a Paramount viszont most lát.
– Igen, de Artie hozott be ebbe a bizniszbe. Az mégiscsak jelent valamit.
– Azt, hogy visszaél a háláddal – makacskodott Eddie.
– Ha nem tartanám mindennél fontosabbnak a házi békét, akkor most azon kezdenék fennhangon tűnődni, hogy ha valaki ennyire elégedetlen a saját karrierjével, akkor miért az enyémet akarja mindenáron megmenteni.
Eddie zavartan vigyorgott, és megadóan felemelte a kezét.
– Aki nem tudja csinálni, az tanítja. – A kijárathoz legközelebb eső asztalnál ülő nő felé biccentett, aki egy adag sárgadinnyén és túrón nyomta el éppen a cigarettáját. – De ha már új állásokról beszélgetünk: ő kicsoda?
– Anna Weber – jött azonnal a válasz. – Az egyik németünk.
Néhány hónapja vettük fel. A Metropolis-nak csinált pár makettet. Az utóbbi néhány évben egyre több európai menekült jelent meg a Mercury környékén. Az alkalmazotti lista alapján pontosan meg lehetett állapítani, hogy merre masíroznak odaát a nácik. Artie egy ritka őszinte pillanatában bevallotta, hogy az emigránsokkal szemben csupán egy szakmai elvárása van: enyhítsék a lelkiismeret-furdalását, amikor felveszik a fizetésüket. Sokan közülük soha nem dolgoztak korábban a filmiparban. Így hát Maria örömmel fedezte fel, hogy Anna alkalmazásával Artie-nak egy olyan modellkészítőt sikerült szereznie, aki talán tudja, hogyan kell modelleket készíteni.
– A Metropolis-ból a Mercurybe – csóválta a fejét Eddie, mert nagyon igazságtalannak érezte az egészet. – Szégyen és gyalázat...Erről jut eszembe, ideje visszatérnem az aktuális bukásunkhoz.
Az asztal alatt megszorította Maria kezét. Amikor elhaladt Anna asztala előtt, bemutatkozásképpen odaszólt neki:
– Üdvözlöm a napfényes Szibériában, Mrs. Weber. Ennél csak rosszabb lesz.
Maria megette Eddie almatortájának maradékát, és fellapozta a noteszét, de ahelyett, hogy az Alku az ördöggel-en törte volna a fejét, a Mercury kicsinyített változatán gondolkodott. Nem tudta volna megmondani, hogy miért jut folyton az eszébe. Talán mert mindennek épp az ellenkezője volt, mint amit a stúdió képviselt.
Egy filmben az volt a lényeg, hogy ki érdemel benne egy közelképet, egy ansnittet, egy arcot. De a miniatűrre vetett, mindentudó, távoli tekintet előtt mindenki ugyanannyit ért: mintha a kamera addig hátrált volna, míg az utolsó statiszta is bekerül a képbe. Ha ezt a kamerát ebben a pillanatban emelték volna nagyon magasra, akkor Anna, a modellező is felbukkan a filmben, amint egyedül ül az asztalánál, és egy berlini bérházat rajzol a szalvétájára. Ha a kamera nem áll meg, akkor azt is megláthatjuk, ahogy Artie kávészínű Continentáljával a Santa Monica Boulevard-on hajt a part felé, és minden sarokkal közelebb kerül a testvéréhez, akit utál. A kép tovább nyit, és már ott a Union Station, ahol egy Calabriából származó, egy halott papírjaival utazó menekült leszáll a vonatról. A zsebében Maria címe, szőnyegtáskájában egy szivardoboz, a torkában gombóc.
És látnánk, ahogy Maria elsétál egy esőerdő mellett, azután egy gótikus kastély és egy vörös téglás utca következik: az irodája felé menet átvág a stúdión. Azt is végignézhetnénk, ahogy az olasz piazza díszletben megtorpan, téblábolni kezd. Ha más utcatáblák lógnának a falakról, egy átlagos európai városka darabjának tűnne a hely, de Maria lelki szemei előtt az a kis római tér jelenik meg, ahova az apja vitte őt vasárnaponként moziba. Csöpp terecskén állt, vörös cserepes házak, kávézók és boltok vették körül, csupa díszletfal. A márvány és a mészkő festett gipsz és furnér volt. Maria lecövekelt a közepén, és gondolatban benépesítette az esti korzózókkal. A lábak között verdeső galambokkal, a császárnői cipősarkaik magasából lenéző, divatos signorinákkal meg egy görnyedt öreg férfival, aki még gőzölgő lótrágyát söpör egy zsákba. A sikátorokban kihúzott szárítókötelek minden elpárolgó vízcsepp után szinte észrevehetetlenül megfeszülnek egy kicsit. Mindenki a többieket nézi, de Mariát senki sem veszi észre. Tizenkét éves, az apja mellett gyalogol. A lábuk emelkedik, leereszkedik, emelkedik, leereszkedik, mintha varrótűk volnának, amelyek a városhoz fércelik őket, és elképzelhetetlen, hogy egyszer mindez véget érjen, köddé váljon, és ő egy hollywoodi díszlet szűkös határain túl már soha ne lássa viszont Rómát.
A száműzetés tájai ilyen titkos átjárókkal voltak tele. Egy rossz lépés, és megnyílt a járda, ő pedig újra ott találta magát, ahonnan elmenekült. Még most is, az irodájában, miközben örökölt Olivettije mögé telepedett. Ez a masina réges-régen, egy ócska lakásban az apja íróasztalán állt, ahol a fellebbezések, amelyeket írtak vele, több tucat ítéletet változtattak meg. Azóta számtalan megszüntetési felszólítást meg ultimátumot pötyögött le a krómbillentyűkön, Maria mégis sorsok jobbra fordítójaként tekintett az apja régi írógépére.
Még most, annyi évvel később is érezte, hogy az apja nézi őt. Figyel, és kíváncsian várja, mihez kezd a lánya.
