Az egész éven át tartó fesztiválok hazájában, a nagyon is valósnak tűnő, ám mégis képzeletbeli Nigériában a nemzet politikai és vallási elitjének magas pozícióban lévő tagjaiból álló titkos társaság emberi testrészekkel kereskedik. A vallási rituálékban való felhasználás céljából, megrendelésre szállító emberhúspiac-hálózatot felfedező sebész, dr. Kighare Menka riasztja barátját, a tekintélyes család mérnök sarját, Duyole Pitan-Payne-t, aki éppen az ENSZ-ben készül betölteni egy fontos állást. Titokzatos erők azonban mind a „humánerőforrás-menedzsment” leleplezését, mind a pozíció elfoglalását meg akarják akadályozni –
és az emberi test törékenységénél, nos, csak a kiszolgáltatottsága nagyobb.
Wole Soyinka a nigériai Abeokuta városában született 1934-ben. A joruba származású író, drámaíró, költő az irodalomtudományok professzora és politikai aktivista; 1986-ban fekete-afrikaiként neki ítélték oda először az irodalmi Nobel-díjat, amiért „széles kulturális perspektívában és költői felhangokkal formálja meg a lét drámáját”. A szerző kétszer is börtönbe került a nigériai kormányt ért bírálatáért. 2018-tól az Ibadani Egyetem művészeti színháza az ő nevét viseli. A Krónikák a föld legboldogabb népének országából a harmadik regénye, mely fél évszázad után követi az előzőt.
Wole Soyinka: Krónikák a föld legboldogabb népének országából (részlet)
Fordította: Csuhai István
Menka csapdába esett a bánat sűrű körében, egészen közel a középponthoz, de minden jel szerint védett maradt bénító kiáramlásával szemben. Hálát érzett emiatt, és üdvösségét az a tény tette lehetővé, hogy a követelésnek és a függésnek voltak olyan megindító és egymást metsző körei, amelyek megvámolták erejét. A legtöbben azok közül, akik eljöttek Salzburgba, ismerték Menkát, tudtak közeli kapcsolatáról az elhunyttal, ezért úgy viselkedtek, mintha az orvos lenne a középpontja mindegyik ilyen körnek, hogy nála van a kulcs ahhoz a rejtélyhez, amely foglalkoztatta mindazokat, akik most együtt találták magukat, néhányan először, a szétszóródottak, akik ott forogtak, gyakran egymástól függetlenül, a halott körül. Egyikük a másik után célozta meg a szobáját, ejtette csapdába a bárnál vagy a folyosókon. Aggodalmaik között a legnagyobb mindig az volt, hogy magyarázatot találjanak a döntésre: miért Ausztriában temetik el Duyole-t, és aztán ennek okairól faggatták. De mindezt megelőzően: Menkának volt-e bármiféle szerepe a döntésben?
Jöttek Nigériából, Libanonból, az Egyesült Királyságból, az Egyesült Államokból, Olaszországból és Cannes-ból – nyár volt, a tehetős és az alig fizetőképes nigériaiak egyaránt szétszóródtak már a földkerekségen. Sietség volt a temetés körül – mintha tiszteletlen doktrínájának előterjesztői is bajban lettek volna saját döntésüket illetően, és keresték volna a módját, hogyan lehet limitálni az árulás pillanata szemtanúinak a számát. Olyan figyelmeztetés volt ez, amit a sebésznek is meg kellett volna szívlelnie. Még így is rendkívül magas létszámban keltek útra, mindenki, aki csak tudott, az elégtelen közlemény ellenére, és néhányan még azután is érkeztek, hogy a temetés véget ért. Sokak viselkedése – a mogorvától a méltatlankodóig – elgondolkodtatta Menkát, vajon magára a temetésre jöttek, vagy egyszerűen a tiltakozásuknak hangot adni, kifejezni egyet nem értésüket vagy simán magyarázatot követelni a rendellenességre. Egy dolog volt szembesülni egy hirtelen megüresedett szeglettel az életben, de egészen más megtagadni tőle a rituális elhelyezését, és béketárgyalásokat folytatni azzal a váratlan űrrel a vitalitás egyszer megosztott terének a fizikai környezetében. Az utazásuk talán terápiaként is szolgált, mivel a gondolataikat eltérítette attól, ami egyébként egy másodkézből megtudott halálesetként esne a latba.
A vigasztalan fájdalom és a sértődöttség bitorolta a veszteség tartományát.
Miért, miért, miért? De miért? Miért csinálják ezt? Doktor, magának ezt biztosan tudnia kell. Nem hiszem el, hogy a család saját magától hozott volna ilyen döntést. Van mögötte valami, valami nyomás valahonnan. Bizonyára megbeszélték magával.
Nem, nem beszélték meg.
Ennyire elszántan vártak valamilyen válaszra, és néhányuk gondolata máris a politika felé fordult. A kormány keze van benne? Duyole-nak vagy valamelyik családtagnak konfliktusa volt a miniszterelnökkel? Vagy az elnökkel? De hát Duyo távol tartotta magát a politikától. Megtiltották, hogy a teste visszakerüljön Nigériába?
Nem, nem a kormány, biztosította őket Menka. Mindannyian tudjuk, hogy az öregük a miniszterelnök cimborája.
A Családot kell megkérdezniük a miértekről.
Duyole üzleti partnerei közül a legközelebbi talán Rimode Isame volt, a hajómágnás, Yenagoából, aki egyébiránt Londonban rendezte be a székhelyét. Akárcsak a többieket, őt is a temetés megszervezése röpítette Menka szobájába, amint lepakolta a poggyászát a sajátjában.
– Mit tud erről, Kighare, miért választották azt, hogy ezen a helyen temetik el a barátunkat?
Kighare elengedte aznapi huszadik mély sóhaját.
– A testvéreit kell majd erről kérdeznie.
– Túl késő már? Úgy értem, tudunk még tenni valamit? Beszélt az apjukkal? Lehet, hogy együtt kéne felhívnunk. Nem hagyhatjuk, hogy ez megtörténjen. Hogy fogjuk odahaza elmagyarázni? Mit fognak az emberek gondolni rólunk? Itt van Timi? Kikanmi benne van ebben?
– Nyakig. Ami az Öreget illeti, ő a fő kezdeményező. Azt mondják, hogy családi ügy, A Család pedig – nagy betűkkel – már elmondta a magáét.
Isame elnyújtottan feljajdult.
– Nem könnyű ügy, láthatja; sokkal komolyabb, mint gondolnánk. A Millennium Towers Duyole Pitan-Payne-jéről van szó! Ha azt akarta volna, hogy Nigérián kívül temessék el, a tengeren túl építette volna fel a tornyait. Az emberek mindenféléket képzelegnek majd. Meg fogja látni. Még gyanúsítgatni is fognak... ó, már látom is magam előtt a képeket. Sajtóhíresztelések. Pletykák. Azt fogják mondani, valami kínos dologba halt bele, bármibe, a népünktől minden kitelik, hogy kitaláljanak ilyen történeteket. Mit akarunk tenni, hogy megállítsuk ezt?
– Túl késő – felelte Menka. – Egyedül annyit tudunk tenni, hogy elkezdjük tervezni az exhumálását.
– Heh? Mit mondott?
– Egy rakás keményfejű ember, hamis értékrenddel. Majd józan észre térnek – talán. Hogy igen vagy nem, nem számít. Azt gondolja, Duyole barátai odahaza nyugton fogják hagyni őket? Az igazi családja? Van egy család, amibe beleszületsz, tudom. De épp most tanulom, közel a hatvanhoz, hogy van egy olyan család is, amire szert teszel, amit kiépítesz magad körül. Épp most találkoztam jó néhány tagjával ennek a családnak. Nyilvánvalóan még százakkal többen vannak. Úgyhogy igaza van. Pusztító erejű szélvihar lesz ebből.
– De ezt a temetést még végig kell asszisztálnunk?
– Attól tartok, igen. Hacsak nem tudja, hogyan lehet meggyőzni a család pátriárkáját arról, hogy nem fogják erőnek erejével megetetni a fia maradványaival.
Isame magától értetődően megdöbbent, mire Menka lépésről lépésre feltárta előtte a teljes képet.
Kopogtattak az ajtón. Menka kiszólt, ezúttal a gyerekek léptek be. A két lány belekapaszkodott Menkába, könnyeikkel átáztatták az ingét, végül az ágyára vetették magukat. Aztán meglátták Isamét, és megpróbáltak némi önuralmat magukra parancsolni. A hajómágnás felállt.
– Velem ne törődjenek – mosolygott. – Kighare, megyek és elrendezkedem. Majd még beszélünk.
Damien is – húzva a lábát – beért a szobába a lányok után. Menka irántuk érzett aggodalma ellenére azt vette észre, hogy egyenként tanulmányozza és feszülten figyeli őket. Meghatotta, amikor hallotta, hogy Damien aggodalmát fejezi ki – és meglehetősen őszintén hangzott – amiatt, hogy Kighare bácsi vajon hogy viseli a megpróbáltatást. Féltő gondoskodása mögött azonban – gondolta Menka – mintha a félszegség jelei lennének felfedezhetőek. Az ok rövidesen világossá vált. A heveskedő Katia minden bevezetés nélkül a tárgyra tért:
– Kighare bácsi, apánkat miért itt temetik el?
Az idősebbik lány, Debbie azonnal hozzátette:
– Egyáltalán nem értjük. Miért nem tér haza? Nem szeretné, hogy itt hagyjuk, ezt mind tudjuk. Az egész világ tudja.
Menka megrendülten ereszkedett le lassan egy székbe.
Nyilvánvalóan igazságtalan volt velük szemben.
– De nekem azt hozták a tudomásomra, hogy ti akartátok így.
– Egyáltalán nem – kiáltottak fel összhangban a lányok. – Ő Badagryba tartozik. Az a városa. Üzletileg csak nagypapának vannak kapcsolatai Salzburggal. Papa csak az éves orvosi vizsgálatára jött ide, és ez még az egyetemi éveiből maradt. Még ez is zavarta, kényelmetlenség volt neki.
– Ne feledd – pontosította Katja –, alig várta a zenei fesztivált!
– Igen, igen, és átugrott Münchenbe, az Oktoberfestre. Ez volt az éves kikapcsolódása. Ezen túl, árulja el nekem, mi kötötte őt ide Salzburgba?
– De Timi nagybátyátok világosan, egyértelműen azt mondta nekem, hogy ez a ti kívánságotok is.
– Ne törődjön vele, bácsi. Az egész Damien hibája. Gyenge. Elfogadta azt, amit Timi bácsi mondott neki. Az egész azelőtt zajlott, hogy ideértünk volna. De azóta kiegyenesítettük a gerincét, és magunk mellé állítottuk. Nem akarjuk, hogy az apánk itt maradjon.
Damien hímezett-hámozott, köhögött, még a korábbinál is félszegebbnek tűnt. Előzőleg alighanem komoly szemrehányásban részesült a húgaitól, szakított a csintalan iskolás fiú képével,
akit rajtakaptak valami jelentéktelen kihágáson.
– Hát, bácsi, én is azt feltételeztem, hogy haza fogják vinni, de amikor felhívtam Timi bácsit, azt mondta, így döntött A Család. Kikanmi bácsi is megerősítette.
– Damien kisgyerek a szemükben, nem tárgyaló fél – korholta Katja. – Hagyta, hogy az ujjaik köré csavarják. Felhívott, míg én még az Egyesült Államokban voltam, és azt mondtam neki, ennek semmi értelme. Hogy neki nincs joga a nevünkben beszélni.
– Nem, nem is beszéltem – tiltakozott Damien, és Kighare még soha nem hallotta ennyire szelídnek. Olyan volt, mintha valaki kiszedte volna belőle a tömést. Menkának az volt az érzése, hogy mivel ő „a férfi a családban”, elfelejtette a nővéreit, és későn jött rá, hogy túlbecsülte önmagát, és döntéseket hozott mások nevében – ebben benne volt vajon az életfunkciókat fenntartó gép lekapcsolása? Nem, az nem az ő döntése volt, de továbbra is úgy viselkedett, mintha az lett volna. Később, Kighare megtudta, tényleg buzgó harcosa lett A Család állásfoglalásának, és megpróbálta a nővéreit is megnyerni az ügynek.
Csak akkor adta föl, amikor sikítva engedelmességre késztették őt a telefonvonalakon.
Menka nagy levegőt vett. A szoba még zsúfoltabb lett, amikor megérkezett a lányok anyja, Duyole első felesége. Kopogtatott, beengedték. Menka szobája nagyon gyorsan a – kisbetűs – család és egyéb másként gondolkodók gyülekezőhelyévé vált. Már amikor megölelték egymást, a halk szavú elvált asszony azonnal esdekelni kezdett a könnyein keresztül:
– Kighare, miért csinálják ezt? Te vagy a barátja. Ne engedd, hogy megússzák! Miért kéne itt hagyniuk Duyole-t? Ezt érdemli meg, hogy teljesen idegenek közt maradjon?
Menka megnyugtatta:
– Beszéltem korábban Bisoye-jal. Annyit tudok mondani, hogy mindannyiótokat súlyosan félrevezettek. Amint Bisoye kiszabadult Selina szorításából, alig várta, hogy kifakadhasson, ugyanezen panaszokat és tiltakozásokat felhozva.
– Selina egy agymosott picsa. Ismerem – jegyezte meg Katja.
Menka megengedett magának egy mosolyt.
– Rendben. Igazam van, ha azt mondom, hogy ti mintha mind egyetértenétek? Mindannyian azt akarjátok, hogy Duyole kerüljön haza, ugye?
A kérdés a felgyülemlett elkeseredettség, düh és fájdalom hangzavarát váltotta ki.
Menka lecsendesítette őket. Nyugodtnak és magabiztosnak érezte magát, amikor fogadalmat tett ennek a családnak, noha inkább volt vigasztaló sóhaj önmagának:
– Haza fogom vinni az apátokat.
Senki nem kérdezte meg, hogyan szándékozik ezt megtenni, és neki sem volt saját elképzelése. Amíg Bisoye-jal beszélt, az agya számos forgatókönyvet kezdett el pörgetni arra, ami már néma elköteleződés volt, semmi több. Maga elé képzelt egy polgári pert Nigériában, Ausztriában, nyilvános kampányt, akár az egyház bevonását, diplomáciai offenzívát, folyamodást a nemzeti érzülethez, büszkeséghez, sajtóhadjáratot, akármit, ami csak azoknak az érzelmi üzéreknek a szakértelmét dicsérheti. Látott rá lehetőséget, hogy akár incidenseket szítsanak, amint a temetésnek vége van, incidenseket, amiket aztán kijátszhatnak a nigériai sajtóban, mindaddig, amíg a Duyole testének Badagryba hazahozatalára vonatkozó felszólítások le nem győzik A Család összeesküvését – már ha összeesküvés volt. Mindössze annyit tudott, hogy Duyole haza fog térni, és hamarabb, mint ahogy azt A Család eltervezte. Soha semmiben nem volt ennél biztosabb, mint a hazatérésben.
– Jól van. Mivel orvos vagyok, a legelső dolog, ami eszembe jut,a balzsamozás. Biztosítanotok kell, hogy tökéletesen be legyen balzsamozva. – Damienhez fordult. – Damien, gondolod, hogy ezt végig tudod vinni, mint a te különleges hozzájárulásodat? Te mintha viszonylag közel lennél a nagybátyáidhoz, úgyhogy gyakorolj rájuk nyomást. Én magam is utánanézek, de gondold meg, és ez mindannyiótokra vonatkozik, hogy én nem vagyok vérrokon. Nem vagyok a családi orvosotok sem. Erre a tényre már emlékeztettek, és egyáltalán nem finoman.
– Megcsinálom, bácsikám. Úgy tudom, holnap megy a temetésrendezőhöz.
Szóval itt tartunk újra, gondolta Menka. És a déjà vu egész életemben követni fog... Ugyanaz a forgatókönyv, mint Badagryban, amikor felosztották maguk között a munkát, hogy eljuttassák Duyole-t Ausztriába, csak most a visszafele tartó történet.
Mindkét kezét a magasba emelte.
– Hadd legyek őszinte veletek, gyerekek. Örülök, hogy Timi nagybátyátok ezúttal nincs benne, ami azt jelenti, feltételezhetem, nem kell árgus szemekkel figyelemmel követnem valakit. Azt is feltételezem, hogyha elvállaltok valamit, akkor teljesítitek is. Ez családi ügy, így csak segítenetek kell, és odafigyelni a másikra. Ne hagyjátok a nagybátyáitokat és Selina nénéteket nyugton. Gyakoroljatok rájuk nyomást. Ki tudja, lehet, még nem késő megállítani akár ezt is, a tényleges temetést. Ha a nyomás kritikus, akár még most is olyan helyzetbe kerülhetnek, hogy kénytelenek lesznek felülvizsgálni a terveiket. Az Otunba még meggondolhatja magát.
Az Otunba nem gondolta meg magát. Egy szakaszt elérve a „NE TOVÁBB!” villant fel a horizonton. Még Badagry Esze is készen állt a tárgyalásokra egy érckoporsóról. A vendégek csoportjai felélénkültek, egyben nyugodtabbá is váltak. A kompromisszum egyszerű volt: a megemlékezés – a szokásos „élet ünneplése” – Salzburgban, aztán a temetés otthon.
Kikanmi gondoskodott róla, hogy a hír gyorsan elterjedjen, és olyan fesztelenséggel járt körbe, ami mindaddig nem volt jellemző, míg az emberek szemrehányásait kellett elszenvednie. Tealyuk Badagryból érkezett, és úgy tűnt, ő hozza a jó hírt. Amikor ugyanaznap este a tömegben mozgott, egy mennyei amnesztia jótéteményeinek az auráját sugározta, megosztva a világ fennmaradó részével a megegyezés feletti öröm sziporkáit. Még szipákolása is sokkal inkább tűnt a megkönnyebbülés alátámasztásaként, mint kiművelt szerencsétlenségként. A bár új erőre kapott az élet ünnepléséről alkotott elképzelések alapjául szolgáló érzelmi túlcsordulástól.
Reggelre a pátriárka visszatért a formához, és az osztrák büféreggeli kéjes látványa romhalmazzá omlott. A hír furcsa, nagyon furcsa módon érkezett. Valójában felfoghatatlan volt. A meghozott legészszerűbb elhatározásra mindenki az éjszakai nyugalom biztosítékaként tekintett, egy férfi vagy nő élete társa emberi természetének szívesen fogadott, bár megkésett átváltoztatásaként, mindkét fél részéről teljes érettséggel és józansággal döntve. Ráadásul az özvegy kívánságai ellenében érkezett a parancs: temetés Salzburgban! Az összegyűlt vendégek nem igazán rejtették véka alá nemtetszésüket, így A Család három idősebb tagja elszigetelve találta magát. Rosszkedvűen, védekezően és támadólag, békülékenyen és kihívóan jártak körbe – mindez persze emberileg nem látszik kivitelezhetőnek, noha tényleg ekként modellezhető, ráadásul egyetlen gesztuson és kijelentésen belül, egymástól elválaszthatatlanul. A legmegalázóbb szemrehányás a külföldre szakadt barátoktól érkezett, akiktől pedig azt várták,
üdvözlik majd a döntést, hogy Európa lett Duyole végső otthona.
Az oyinbo-k bizonyultak a legengesztelhetetlenebbül ellenségesnek. Másnap délután a bárban ülve Menka hegyezte a fülét, meghallva, hogy Kikanmi, egyre megviseltebben az általános támadásoktól, elismerte:
– Végül is bármi megtörténhet a jövőben, amikor minden elcsendesedik. Akkor majd helyénvalónak találhatjuk exhumálni és hazahozni a testét.
Mire az egybehangzó közös kérdés:
– Akkor minek először itt eltemetni?
Egy angol férfi, akinek viselkedése leplezetlenül megvető maradt abban a barátságos modorban, amelyet a britek évszázadokon át gyakoroltak, megpördült a bárszékén, és most először bekapcsolódott a beszélgetésbe:
– Amikor mi csendesedik le, Payne bátyó? Beszéltem a lagosi kollégáimmal, és a lényeg éppen a zaj teljes hiánya. Semmi nem készülődik, amit le kell csendesíteni. Úgy tűnik, senki nincs, aki tudná, hogy Duyole nincs már Nigériában. Senki el sem tudja képzelni, hogy ilyesmi lehetséges. És egyáltalán, miért kell eltemetni itt, ha később exhumálni akarják?
Tealyuk felcsattant:
– Túl késő a terveken változtatni. Mindent leszerveztünk.
– Már hogy lenne túl késő? – erősködött az angol. – Mi túl késő ezzel kapcsolatban? Tarthatnánk egy istentiszteletet holnap, ahogy el lett tervezve, igen, de mi kényszerít minket arra, hogy a temetéssel folytassuk? Ellenőriztem. A temetkezési vállalkozókat nem érdekli. Valójában tetszik nekik. Kétszer vannak kifizetve. Hozzájárulunk. Miért van a saját népe megfosztva attól, hogy lerója előtte a kegyeletét?
Természetesen nincs túl késő – hallani sem akarom ezt! Bármi van, de túl késő nincs.
Azzal hátat fordított a bár-étterem többi részének, csak hogy újra megfordulhasson:
– És jobb, ha tőlem tudják meg, mielőtt bárki megkísérelne mást mondani. Duyole-t még nagyon nagyra tartják az egyetemi világban. Emlékeznek rá, követték a pályafutását, noha azt feltételezték, maguk azért vannak itt, hogy hazavigyék, és nagyon helytelenítik a döntésüket, hogy itt temessék el. – Megint körbefordult, lecsapta a poharát, amiből feltehetően akvavitet ivott, felpattant, majd elviharzott.
– Kikéred a temetkezési vállalkozó tanácsát, ugye? – Menka megragadta a számára tökéletesnek látszó alkalmat, hogy közbeszóljon legfőbb aggodalmát szavakba öntve. – Mivel elismeritek, hogy van lehetőség a hazavitelére – valamikor a jövőben –, meg kell győződnötök róla, hogy megfelelően van bebalzsamozva, rendben?
A bárban időző hét-nyolc ember fülét hegyezve, mohón fordult Badagry Esze felé, hogy hallja a válaszát.
– Ó, igen – ígérte meg. – Meg fogok győződni róla. Ahogy mondtam, ez az egész egyik napról a másikra megváltozhat. Nem kell minket folyton ezzel macerálni.
Egy autóbusz várt a gyászolókra, hogy elvigye őket a szállodából a halottasházba. Mind tudták, a busz mikor ért oda a szertartási búcsúk helyének utolsó szakaszához. Ahogy a busz közeledett a kápolnához, az út egyre virágosabbá változott, a parcellák mind kifogástalanul gondozottaknak látszottak. Még a levegőben terjedő illatok is szabályozottnak hatottak, mintha a mikrobusz első kerekei rejtett szelepeket hoztak volna működésbe, amelyek virágillatok előre kimért adagjait eresztették volna a levegőbe.
Valóban minden precíz, rendezett, kiszámítható volt.
Még a szállodánál volt egy kis késlekedés. Újabb barát repült ide reggel, és megvárták, amíg túlesik a regisztrációs formaságokon. Amíg a busz várt, az egyetlen elem, amely természetesnek tűnt ebben a természetellenes helyzetben, átvette az irányítást – az igazság ama pillanata közelségének tudata, amelyben a végső búcsúkat veszik. Nincs több vádaskodás, nincs több neheztelés. Csak a gyász mindent elsöprő megszilárdulása. Az örökké tartó hiány súlya mindőjükre külön-külön ránehezedett. Nincs több vádaskodás. Nincs több sértődés. A csönd számszerűsíthető volt.
Menka halkan megkérdezte Damient:
– Elvégezted a feladatodat?
– Igen, bácsikám.
Az elmaradozók megérkeztek, zavartan, bocsánatkérőn. A busz elindult, és ők mind átadták magukat a felsejlő hiány megújuló szorításának. Menka ezután meghallotta, ahogy valaki mély levegőt vesz, majd spontán dicséretek kíséretében kiereszti:
– Csak nézzétek azokat a gyönyörű osztrák virágokat, csak nézzétek! Otthon a kecskék kegyeire lennének bízva, akik lelegelnék őket. – Selina volt az, hangjából áradt a megvetés. – A mi népünknek egyszerűen nincs szépérzéke.
Újra csend lett, de megváltozott textúrával, amit az asszony talán félreértett, mert egyre csak pörgette a nyelvét. Menka gyors pillantást vetett a friss özvegyre, Bisoye-ra, látta,
hogy két szeme elkerekedik a döbbenettől és a hitetlenkedéstől.
– Odahaza – dózerolt tovább a gyászoló húg – időpocsékolás koszorúkat hagyni a temetőben, a fent említett kecskék mennek, és szétrágják. – Aztán egy szomorú, undorodó fejrázás, miközben irtózatát mintha lebiggyesztett ajkai közül köpné ki. – A mi népünk nem veszi hasznát a csakis a szépségért készült dolgoknak. Nekik az csak időpocsékolás. Amit nem tudnak megenni, azt semmire sem értékelik.
Az ezt követő csend már nem a gyász kezdetét jelezte. Nem kis feszengés támadt a különféle nemzetiségűeket – libanoniakat, osztrákokat, briteket, németeket, egy amerikait és másokat – rejtő busz belsejében. Menka titokban körbepillantott, reakciókat keresve. Csak megrökönyödéssel és elfordított arcokkal találkozott. Aztán arra gondolt, ez nem ugyanannak a telekügynöknek a húga, aki az egyik kormányzóra gyakorolt befolyását arra használta, hogy játszótereket tépjen fel, felszámoljon egy régi temetőt, leromboljon egy kesudió- és mandulafák által árnyalt zöldterületet, azért, hogy elcsúfítsa Lagos belvárosát egy zömök, ronda irodai és üzleti komplexummal? Ugyanaz, aki felszántotta Lagos már amúgy is csökkenő zöldövezeteit, az onikani játékparkot, a Marina-lagúna melletti híres sétányt, amit a gyarmatosító gazdák hagytak örökségül, sok más mellett? Mindezt azért, hogy kielégítse az ingatlanfejlesztők toronyházak iránti gerjedelmét? Most meg, a „kulturált” Salzburgban egy előre megbeszélt testvéri dicséretroham a zöldfelületek megőrzéséről?
Selina elragadtatottabbá és ennek megfelelően önbecsmérlőbbé vált. Máskor törékeny hangja a busz ablakait karcoló homokkővé élesedett, minden más jelenlévőt foglyul ejtve és sértett közönséggé változtatva. A gyászoló nővér belekezdett felvilágosító küldetésébe, a buszból visszamaradt diákok osztályterme lett. Mindenkit megvendégelt egy futó megjegyzésre az európaiak szeretetéről a vidékük, a kertjeik iránt, és a szakmabeliek összehasonlíthatatlan érzékenységéről a gyász és a temetések iránt.
– A mi népünk valójában mit értett meg a temetésekből? – kérdezte követelőzve az elsuhanó salzburgi sövényektől. – Ó, igen, lerészegedni, teletömni a hasat az ingyenebéddel, és felbérelni annyi zenekart, amennyit csak lehet, hogy az elhunyt dicsőségét zengjék és miliki-t harácsoljanak egész éjjel – bárki bízhat bennünk, ó, igen, értünk hozzá, hogy kell megfejni egy temetést. Soha nem tanultuk meg tisztelni az elhunytakat, hacsak nem zajjal, túlzásokkal és hivalkodó lakomázással. Csak nézzék ezt, nézzék meg ezt a festői szépséget – Jézusom!
Micsoda különbség!
A zene már átsüvöltött a kápolnán, ahogy leszálltak a buszról, közel egyöntetűen hálásan fogadva, hogy az osztrák kertművelésre vonatkozó dicséret-cunami, legalábbis erre a pillanatra, elakadt. A ravatalozó a kápolnától egy jókora verandával volt elválasztva, amelyen keresztül a barátok és rokonok egyesével átvonultak, hogy leróhassák a végső tiszteletet.
Azon a napon a hamvasztás kiérdemelte Menka jóváhagyását. Semmit nem lehet tenni egy egykor kifejező arcért, amelyből az életerő tovatűnt. Csak egy halotti maszk marad, utánzata annak, amit az ember ismert. Ezeknek a formáknak a húst és az életnedveket kellene egybetartaniuk – összerezzent, a „hús és életnedv” már nem számítottak semleges, ártatlan kifejezéseknek –, de ez az életerő olyan elbitorlása volt, amely elválaszthatatlan lett teljes öntudatától. Nem volt semmi, semmilyen hasonlóság vagy bármi az élettelen alak és a társ között, akivel az ember ivott és evett, vitatkozott és nevetett. Annak a bélelt koporsónak az élet utánzásaként felöltöztetett lakója szakszerű ellátásban részesült – a díszzsebkendő a kétsoros zakón, egy szegfű –, de mindez csak a megtévesztést szolgálta. Mégis a barátja volt az, de megduplázva, mert már önmagát látta a helyén. Felcserélve őt, mozdulatlanul feküdt, örök időkre tudomást sem véve a rávetülő tekintetekről – ha lesznek ilyenek –, beismerve maguknak ugyanazt az érzést a valóság megtévesztő mivoltáról, mivel ez semmi más nem volt, csupán plasztikussá tett utánzata annak az arcnak, amit egykor ismertek.
Követték a zene útját, egy Händel-darabét, a kápolnába, a zene zökkenőmentesen áramlott a tompa akusztikájú térben. Úgy tűnt, az ünnepélyességnek és a komolyságnak épp azt a mértékét nyújtja, az enyhítő semlegességet, ami mindent megtesz a hallgatóságáért. Néhány szem már könnycseppektől csillogott, a szipogások hangosabbak és gyakoribbak lettek, és a sebész azon töprengett, mennyi időbe telik, míg ő is megadja magát, és szeme csatlakozik a templomi padokban megnyíló csapokhoz. Kitartott, talán a reggeli buszút során elmérgesedő helyzetnek köszönhetően. Meg a kegyeleti emlékezések közjátékának köszönhetően is, ami a jelenlévőkkel vette kezdetét, akik felálltak, elmondták mondandóikat, majd visszazökkentek a helyükre. Nem volt mindegyik érzelgős, némelyik még vidáman is idézte fel az emlékeket, otthoni szellemességgel vagy nyers szeretettel. Az élő szóban előadott beszédeket a továbbított, faxon érkezettek követték, és nem más olvasta fel őket, mint Tealyuk. Közülük az egyik a miniszterelnöktől, Sir Goddie-tól jött. Ez több mint elegendő volt ahhoz, hogy megakasszon minden rejtett csordulást a könnycsatornák irányából. Menkát, némi túlzással, csupán a befejező passzus elhangzása akadályozta meg, hogy gúnyos hahotával szentségtelenítse meg a komoly ünnepélyt – az üzenet méltatta a „fájdalmas, noha bátor döntést, a hazafiasság ragyogó megnyilatkozását”, hogy a nép hősét ott temessék el, ahol elesett. Ez levegőért kapkodásokat és tanácstalan tekintetek összevillanását eredményezte az egész kápolnában.
Milyen érdeke fűződött Sir Goddie-nak ehhez a nyíltan bírált eseményhez?
A lélegzetét végképp elállító dicsőítés azonban közvetlenül Sir Goddie-é után következett, körmeivel kíméletlenül nekiesve önuralma immár foszlóban lévő maszkjának, és a világ egyetlen és egyedüli prófsétájának megalapítójától, Papa Davinától érkezett! Davina? Mi a fenét tudott Davina Duyole Pitan-Payne-ről, hogy elbúcsúztatásához kegyeleti emlékezéssel és moralizáló álszent frázisokkal kelljen hozzájárulnia? Hogy még mélyebben vájkáljon a sebben, Teribogo uraság ugyanazon a csapáson haladt, mint Sir Goddie, visszhangozva a miniszterelnök nézeteit – „a jámbor és alázatos engedelmességet” dicsérte a család döntésében, hogy fiát a távoli Ausztriában temesse el, ahol Isten, végtelen bölcsességében, hazaszólította őt. Az orvos úgy érezte, személyesen sértették meg, ezúttal tényleg közel állt hozzá, hogy kiugorjon a templomi padból, kirántsa a papírlapot Tealyuk kezéből és darabokra tépje. Aztán ugyanilyen hirtelen az egész elült. Azonnal nyugalmat írt fel magának. Feledést. A halott a világon mindenki számára szabadon megünnepelhető, legyen tehát így. Nem cselekedtünk helyesen sajátjaink távoli helyen eltemetésével kapcsolatban, saját spirituális világának szertartásaitól kísérten? Saját választásunkból? Saját szabad akaratunkból? Dühében néma háborgását a miséző pap ellen fordította. Igen, maga, uram, hogy magával kezdjem: ki a franc maga, Lelkész úr? Mik vagyunk mi magának? Vagy bárkinek ezek közül az idegen arcok közül? Maga milyen kapcsolattal vagy megértéssel bír a föld iránt, amelyen élünk és halunk, az ide-oda ingázó kecskék iránt, amelyek lelegelik a sövényeket, a virágokat és a temetőinkben otthagyott koszorúkat? És mind közül a legbosszantóbb: mit tud maga Duyole Pitan-Payne-ről, a Gongnégyes alapítójáról? Mit tud a hóbortjairól, a gyarlóságairól, a bőkezűségéről, az elárultatásairól, amiket még a hozzá legközelebb állóktól is elszenvedett? Mit gondol erről a legutóbbi elárultatásáról? Ki maga, hogy szavakat formáljon és himnuszokat vezényeljen Badagry eme fiának átkísérésére a végső ponton, ahonnan nincs visszaút?
A mise irgalmasan rövidnek érződött, a zene változása kísérte a gyászolókat, ahogy egyenként felsorakoztak a most már lezárt koporsó mellett és az úton, ahol a halottaskocsi várta, hogy elvigye őt a temetés helyszínére. A buszuk megelőzte a halottaskocsit, kérlelhetetlenül gurult Duyole végső nyugvóhelye felé. Kighare Menka már tudta, milyen messzire fogja elkísérni őt, pontosabban mondva, hogy melyik pillanatnál nem fogja tovább kísérni barátját, de fogalma sem volt róla, pontosan hol kerít sort a távozására. Minden pillanat hosszabbra nyúlt. A világ különböző sarkaiból felverve a közös veszteség oly sokakat terelt össze egy nyájba, a viaskodásnak pedig igazából sikerült összekovácsolnia a közösségi érzést, olyat, amilyet az onnan kivetettek szétfeszíteni sem tudtak, ironikus módon ők voltak a formális középpontjai ennek a közösségnek, ám most szégyenkezően, alig tűrten, messzemenőkig tudatában voltak visszás jelenlétüknek. Menka úgy érezte, szolidaritással tartozik ennek a közösségnek, és egyre csak halogatta sokatmondó és szembeszökő lázadásának pillanatát. Elhatározta, hogy visszafordul, de nehéznek találta megtenni ezt a lépést, ami tönkretehette volna ezt a megsebzett családot. A kápolna kapujához érve ideális lett volna, de úgy ítélte meg, ez túl hamar, túl hirtelen lenne. Amikor elsétált a koporsó mellett, egyszerűen csak tovább kellett volna mennie, ki a kápolnából, ki a halál eme komplexumából, és el Duyole létezésének megszentségtelenítésétől.
Elszalasztotta ezt a pillanatot, és most úgy érezte, csapdába került.
Maga a temető sietett a segítségére. Körbezárt, nem pedig nyitott temetkezési hely volt. Könyékig érő kőfal vette körül ezt a végső rendeltetési helyet, amelyen hagytak egy nyílást a halottaskocsinak és az azt kísérő menetnek. Most értette meg, hogy a busz miért ment előre – hogy megakadályozza a gyászolókat, hogy lemenjenek és odasétáljanak a sírhoz a halottaskocsi előtt. Senki nem tudta volna tagadni ennek a beékelt területnek a makulátlan állapotát – a nyitott kapukon keresztül vetett pillantás feltárta azok pihenőhelyét, akiknek őseit egészen a Habsburgok előtti időkig, háborúk évszázadainak, gyökeresen kiirtott településeknek és dinasztiák megszilárdításának földi maradványaiig lehetett visszavezetni. A gyepek, a családi dinasztiák felvésett neveivel ékített márvány sírkövek, a sírok közötti, körültekintően szabályozott ösvények mind a kifinomult műveltség tanúvallomásai voltak. Ez volt tehát Badagry fia, Aduyole Pitan-Payne kiválasztott nyughelye – annak, aki arról a helyről származott, ahonnan az Atlanti-óceánon átszállított rabszolgatömegeknek nem volt visszatérés.
Annál a bejáratnál, ahol a busz leparkolt, a gyászolók pedig kezdtek róla leszállingózni, Menka sem tett másként, csak ő félreállt az egyik oldalra, amíg a menet tagjai elhaladtak mellette, majd megvárta a halottaskocsit, aminek terhét virágkoszorúk fedték, s ekkor néma Au revoir-t rebegett barátjának. Ez az egész mostanra túlnőtt a puszta fogadalmon vagy meggyőződésen, kötelességgé keményedett. Menka elfogadta, hogy hadat üzen ennek a színjátéknak, és először, mióta Salzburgba érkezett, a legteljesebb békességet élte át. Visszasétált a buszhoz, mintha mostanra minden megoldódott volna, és semmi nem maradt, ami háborgatná a lelket.
A sír mellett időző társaság fél órával később ért vissza, könnyáztatta arcokkal, vöröslő szemekkel. Abban a meghatározó pillanatban, amikor a végső gyalázatot elkövették, és a koporsót leengedték a sírba, hirtelen olyan jajveszékelés tört ki, amihez foghatót soha nem hallottak még ebben a diszkrécióra berendezkedett temetőkertben, annyira megdöbbentő volt ez a detonáció, hogy a miséző lelkésznek torkán akadt a szó, megijedt, nem tudta, hogy ez tiltakozás-e valami olyasmi ellen, amit mondott vagy tett, kulturálisan sértő dolgot követett el esetleg a liturgia során, amit ő maga mindig is a néma gyász pillanataiként ismert. Isame, a hajómágnás tört ki elsőként, ami aztán olyan hatással volt, mintha startpisztolyt sütöttek volna el egy gyorsan tovaterjedő ragály elindítására. Áradatként sikoltások hangzavara követte. A vén teutonkövek a távoli kontinens szívéből jövő ősi gyötrelem üvöltéseit verték vissza, a lelkész elakadt, tanácstalanul, képtelenül a folytatásra. Csak tehetetlenül szemlélődött, elképedve a látványtól, amelyre nem készíthette fel semmilyen képzés. Kultúrsokk – igen, az volt, teljes valójában.
(X)
