Hannah, ahogy naponta tette, átmegy Annéhoz, de csak hűlt helyét találja, bár a reggeli edények még ott állnak a mosogatóban, az ágyak bevetetlenek. Anne és családja látszólag eltűntek. Hannelit azzal nyugtatják, hogy a Frank család Svájcba menekült. Miközben Hannah a barátnőjéért aggódik, és reméli, hogy valóban biztonságban van Svájcban, a saját családja is egyre borzasztóbb körülmények közé kerül. Néhány menekülési próbálkozás után a nácik letartóztatják, és egy tranzittáboron keresztül Bergen-Belsenbe szállítják őket. A kislány ott hall hírt ismét az addigra végzetesen legyengült Annéről,
akit az életét kockáztatva, kétségbeesetten próbál megmenteni.
Hannah Pick-Goslar, a barátai és a családja számára Hanneli, 1928-ban született Berlinben, Hans Goslar és Ruth Judith Klee legidősebb gyermekeként. Adolf Hitler hatalomra kerülése után, 1933-ban a Goslar család Amszterdamba költözött. Hannah a Montessori-iskolába járt, ahol Anne Frank – aki a naplójában néhol Lies Goosensként említi – lett a legjobb barátnője. 1943 júniusában letartóztatták, majd a bergen-belseni koncentrációs táborba vitték anyai nagyszüleivel, édesapjával és kishúgával, Gabival együtt. Hannah 14 hónapot töltött ott, megérte a láger 1945-ös felszabadítását. 1947-ben kivándorolt Palesztinába, majd ott is maradt Izrael állam megalapítása után, ápolónőnek tanult. 2022 októberében hunyt el jeruzsálemi otthonában, mindössze két héttel a 94. születésnapja előtt. Még kezébe tudta venni a harmincegyedik dédunokáját.
Hannah Pick-Goslar bensőséges, szeretetteljes portréja Anne Frankról egyben a remény, a lelkierő és a bátorság memoárja is.
Hannah Pick-Goslar: Barátnőm, Anne Frank (részlet)
Fordította Hudácskó Brigitta
Az egyik júliusi reggelen lenn álltam az utcán és a szokásos dallamunkat fütyültem Annéék lakásának ablaka alatt. Anne kicsit késésben volt, én pedig idegesen vártam, hogy elinduljunk végre. Újra fütyültem, ezúttal sürgetőbben, de fütty közben megálltam és elmosolyodtam, amikor láttam, hogy Anne kiszökken az ajtón. A kezembe nyomott egy borítékot, rajta a nevemmel.
‒ Mi ez? ‒ kérdeztem, ahogy gyorsan elindultunk az iskola felé.
Anne elmosolyodott és nézte, ahogy kinyitom a borítékot. Egy meghívó lapult benne vasárnapra, a tizenharmadik születésnapi zsúrjára, csupán két nappal a tényleges születésnapja, június 12. után.
‒ Jacque és én gépeltük le apukám írógépén ‒ hát nem nagyszerű? ‒ lelkendezett Anne. A meghívón szerepelt még egy mozis stílusú jegy is a székem számával. ‒ Apu megint kibérel egy vetítőgépet, hogy megnézhessük Rin Tin Tint!
‒ Alig várom, hogy ott legyek! ‒ feleltem.
Mindig Annénak és Margot-nak voltak a legjobb születésnapi zsúrjai. A szüleik fáradtságot nem kímélve felügyelték a játékokat és szolgálták fel Frank néni finom, frissen sült tortáit és süteményeit. A világ nagy részéhez hasonlóan én is odavoltam a Rin Tin Tin-filmekért, habár a valóságban rettegtem a kutyáktól és még az utca túloldalára is átmentem, hogy elkerülhessem őket, még ha ártalmatlannak tűntek is. De Rin Tin Tin, a leghíresebb kutya a világon (egy németjuhász, aki szerencsére a messzi Hollywoodban lakott) hős volt, harcos és barát egy személyben.
A születésnapját mindenki szereti, de Anne az a fajta ember volt, aki tényleg imádja; amikor közeledett a nagy nap, mindenkinek elújságolta, aki csak hajlandó volt meghallgatni. Úgyhogy mintha mindenki tudott volna róla, és a teljes harmincfős osztályunk hivatalos volt a partira, fiúk és lányok egyaránt, valamint az olyan régi barátok is, mint Sanne, valamint egy új, egy 16 éves, Hello nevű fiú (a Helmutot becézték így), akit Anne kedvelt és akivel szeretett időt tölteni. Anne említette, hogy Margot néhány barátja is jönni fog. Természetesen minden meghívott zsidó volt, hiszen az új törvények megtiltották, hogy nem zsidók belépjenek zsidók otthonába, és eszembe jutott, hogy ez lesz az első alkalom,
hogy a nem zsidó barátaink a Montessori iskolából vagy a környékről nem lesznek ott Anne születésnapi zsúrján.
Anne születésnapjának reggelén, egy pénteki napon, szokás szerint füttyögtem a lakásuk alatt, és vártam, hogy Anne lejöjjön. ‒ Boldog szülinapot! ‒ kiáltottam abban a pillanatban, ahogy megláttam, Anne ragyogó arccal rohant le a lépcsőn.
‒ Olyan izgatott voltam, hogy hatkor felébredtem ‒ mesélte, aztán elsorolta, milyen ajándékok vártak rá az ebédlőasztalon. Voltak ott könyvek, egy pár új cipő, és a legnagyszerűbb mind között, egy vörös, krémszínű és bézs kockás, csinos kapoccsal záródó jegyzetfüzet, amelyet Anne mutatott meg apjának a Blankevoort, a helyi könyvesboltunk kirakatában. Azt mondta, naplónak fogja használni, ahogy mindig is szerette volna. Eltűnődtem, vajon megmutatja-e majd, amit beleír, de volt annyi eszem, hogy ne kérdezzem meg. Aznap az iskolában Anne süteményt osztogatott a nagy nap alkalmából,
és az egész osztály körbeállta és nagyon boldog születésnapot kívántak neki.
Vasárnap, az összejövetel napja szokatlanul meleg volt. Amikor megérkeztem, azt láttam, hogy Frankék nappaliját mozivá alakították. Az egyik hátsó sarokban észrevettem a vetítőgépet, és láttam, hogy a székeket úgy állították sorba, ahogy az igazi moziban is. Annére pillantottam és szokás szerint csodáltam, mennyire magabiztosnak és gondtalannak tűnik. Az arca ragyogott, és úgy röpködött a vendégek között, mint egy pillangó. A haja különösen csinos volt. Minden este sok időt töltött a fésülködéssel, és (különösebb siker nélkül) próbálta begöndöríteni csavarókkal és hajtűkkel. Margot limonádét töltött egy nagy kancsóból és mind alig vártuk, hogy kapjunk egy szeletet Frank néni epres-tejszínes tortájából, ami az egyik kedvencem volt.
Az új iskolai barátaink közül eljött Betty Bloemendaal, aki nagyon kedves és okos volt, neki voltak a legjobb jegyei az osztályunkban; Jopie de Beer, akiről Anne úgy gondolta, szeret flörtölni, és Eefje de Jong, az egyik legfiatalabb lány az osztályunkban, és Anne egyik kedvence. A fiúk közül ott volt Jacques Kocernoot, egy vicces fiú, aki közvetlenül mögöttünk ült a padsorban, és Werner Joseph, aki Lengyelországból menekült. Aranyosnak tűnt, még ha borzasztóan csendes volt is. És Appie Riem, aki a szintén az osztályba járó kevés ortodox gyerek egyike volt. Olyan jó volt az iskolán kívül lenni és beszélgetni, limonádét inni és viccelődni egymással, megnézni együtt egy filmet – ami ritka szórakozás volt.
Ez volt az utolsó összejövetel, amelyen mind együtt voltunk. Az egyik utolsó boldog, gondtalan nap nekünk, akik gyerekek voltunk, a kamaszkor küszöbén.
Nekem legalábbis az volt.
***
Ahogy az 1942-es tanév a végéhez közeledett, csak arról tudtunk beszélni, hogy ki fog továbbmenni a nyolcadik osztályba és ki az, akit esetleg még marasztalnak. Én már a gondolatától is émelyegni kezdtem. ‒ Nem lesz semmi baj ‒ mondta anyám, az egykori tanár, mikor próbált felvidítani. ‒ Nagyon keményen dolgoztál. ‒ Ez így is volt, szerettem tanulni és tetszett a Zsidó Líceum újfajta strukturáltsága. De mindig az járt a fejemben, hogy Annét és engem feltételesen vettek fel és hogy a geometriai tudásom a legjobb esetben is bizonytalan volt.
Eljött a nap, amikor megkaptuk az eredményeket és kiderült, megbuktam a geometriavizsgán. Lesújtott a gondolat, hogy visszatartanak egy évet ‒ méghozzá a hülye matematika miatt ‒, de aztán jó hír jött: végül mégiscsak továbbléphetek! Ahogy az összes barátom is.
Ősszel újra neki kell futnom a geometriavizsgának, de legalább nem maradok le.
Azt kívántam, bárcsak elmehetnénk a tengerpartra. Hiányzott a tenger illata, Gabi pedig a tökéletes korban volt ahhoz, hogy homokvárakat építsünk együtt (és aztán leromboljuk őket). Vajon elmehetünk még valaha a tengerpartra, megmutathatjuk neki a tengert? Anne és én foghatnánk a kezét és hintáztathatnánk magunk között, a hullámok fölött lóbálhatnánk a lábát. De a valóság az volt, hogy egyre kevesebb volt a pénzünk, úgyhogy még ha a zsidók utazhattak is volna vonattal, nekünk valószínűleg akkor sem telt volna nyaralásra. Ahogy előző nyáron is, be kell majd érnünk a pingpong-bajnokságokkal és a fagylalttal az Oase-ban és... jó sokat lehetünk otthon, gondoltam.
Július ötödikén, vasárnap gyorsan terjedni kezdett a hír a környékünkön, hogy rendőrök kopogtattak egyes családok ajtaján, és behívókat lobogtattak, rajta az ottlakó kamaszok nevével, köztük akár 15 évesek is voltak, akiknek németországi munkatáborokba kellett jelentkezniük. Azoknak, akiket behívtak, az amszterdami főpályaudvaron kellett jelentkezniük egy megadott időpontban – hajnali kettőkor! Ez nekem őrültségnek tűnt. Miért pont az éjszaka középén?, tűnődtem. Mindig azt feltételeztem, hogy a németek csak a férfiakat viszik el a táborokba; soha meg sem fordult volna a fejemben, hogy a kamaszoknak is menniük kell – ráadásul fiúknak-lányoknak egyaránt. Mindenki teljesen megdöbbent. Azt hallottam, hogy azok, akiket behívtak, kaptak egy listát arról, hogy mit vigyenek: két gyapjútakarót, két lepedőt, háromnapi élelmet, és egy bőröndöt vagy hátizsákot. A táskában csak néhány kijelölt holmit vihettek. Azt mondták nekik, hogy először orvosi vizsgálatra mennek, aztán valahova Németországba vagy Csehszlovákiába viszik őket dolgozni. Életemben talán első alkalommal örültem, hogy nincs nővérem. Iszonyú volt azoknak a családoknak, ahol a kamaszok megkapták a behívójukat.
Senki nem tudta, mit csináljanak.
***
Elkezdődött a nyári szünet, és várható módon zuhogott az eső, amikor Jacque átjött. A nagyanyám épp nálunk volt és Gabival játszott a nappaliban, úgyhogy mi beszélgethettünk.
– Beszélnem kell veled Annéról – mondtam, ahogy lehuppantam az ágyamra. Jacque is odaült mellém és kifújta a levegőt. Annéval voltak időszakaink, amikor nem jöttünk ki olyan jól egymással. Nem szívesen pletykáltam volna erről, ugyanakkor azt is éreztem, hogy nem bírom magamban tartani. Most már fogalmam sincs, hogy min különböztünk össze. Túlságosan érzékenyen reagáltam volna, amikor Alfred miatt ugratott? Vagy hogy úgy bánt velem, mintha fiatalabb lennék nála? Kétségkívül valami jelentéktelen dolog lehetett, de a mi kis világunkban, ami a korlátozások miatt még jobban beszűkült, és abban a korban, a barátságunk létfontosságúnak érzett, minden vélt sérelem úgy tudott fájni, mintha valami szörnyűség történt volna – amíg az egészről el nem feledkeztünk, néha akár már néhány óra múlva is.
Jacque csendben hallgatta, ahogy a megbántottságomról beszéltem. Együttérzően bólogatott. – Észrevettem, hogy néha kemény tud veled lenni – mondta. – Nem képzelődsz. Engem is feldúlna a dolog. De tudod, milyen Anne. Úgy értem, még mindig te ismered a legjobban.
Ezek az időszakai mindig elmúlnak.
Figyelmesen hallgattam Jacque mondanivalóját és jobban éreztem magam, miután megnyíltam neki. Hálás voltam a laza modoráért és józan eszéért. Én általában mindent megosztottam anyámmal, amit Anne gyanúsnak talált és valószínűleg gyerekesnek is, különösen, mivel ő nem tette ugyanezt a saját anyjával. Az ő kapcsolatuk nagyon másféle volt és gyakran civakodtak egymással. De mostanában a mamának mintha nem lett volna annyi ideje – vagy türelme – elcsitítani a szorongásomat olyan dolgok miatt, amelyeket, attól tartottam, ő meglehetősen triviális kamaszdrámának tartana. Olyan sok mindenre kellett odafigyelnie és olyan sok minden miatt kellett aggódnia. De én novemberben betöltöm majd a tizennégyet, úgyhogy talán itt volt az ideje, hogy ne támaszkodjak annyira anyámra. És talán túlságosan érzékeny is voltam. Tudtam, hogy Annéval mindig jó barátnők leszünk. Vártam, hogy a szünetben majd együtt időzzünk.
Egy héttel a szobámban történt beszélgetés után, július hatodikán, hétfőn, végre kisütött a nap. A szüntelenül rákezdő eső eddig otthon tartott, de most megálltam a járdán és egy pillanatra felfelé fordítottam az arcom, hogy beszívjam a napfényt. Anyám eperlekvárt készült főzni aznap délelőtt, és átküldött, hogy kérjem el Frank néni mérlegét.
Amikor odaértem Anne ajtajához, becsöngettem, de nem történt semmi. – Hol lehetnek? – tűnődtem.
Újra csengettem.
Bzz.
Bzzz.
Bzzzzzz.
Az ajtó végre kinyílt és meglepetten láttam, hogy Goldschmidt úr, az albérlő áll ott. Az évek során, míg látogatóba jártam hozzájuk, a Frank család tagjain kívül soha senki más nem nyitott ajtót. Goldschmidt úr jöttömre kissé ijedtnek és boldogtalannak tűnt.
– Mit akarsz? – morogta.
– Azért jöttem, hogy elkérjem a mérleget Frank nénitől. És, izé, Anne itthon van? Meg akartam kérdezni, hogy nem akar-e játszani – dadogtam.
– Frankék nincsenek itt – felelte.
– Hát nem tudtad, hogy a Frank család Svájcba ment?
Svájcba?
Úgy tűnt, sietve távoztak, tette hozzá Goldschmidt úr.
Nem emlékszem, hogy ért véget ez a beszélgetés. Annyira elképedtem. Lementem a lépcsőn, közben támaszként végig kapaszkodtam a korlát hűvösébe. Az agyam egyszerűen nem tudta értelmezni ezt az információt. Miért nem mondta Anne soha, hogy Svájcba készülnek? Tudtam, hogy a nagyanyja ott él, és a kedvenc unokatestvére, Buddy is. Négy évvel volt idősebb nálunk, és Annével mindketten megőrültek a korcsolyázásért.
Frankék elmentek? De hát hogy lehet az? Hogy létezik, hogy Anne nem szólt? Tud erről valaki más?
Hazasiettem a szüleimhez. A mama és a papa épp olyan döbbentnek tűntek, mint amilyen én voltam. A szüleink közel álltak egymáshoz, de úgy tűnt, Frankék mindenki elől eltitkolták a tervezett szökésüket, még előlük is. Frank bácsi optimizmusa mindig olyan megnyugtató volt. Hallottam magamban, ahogy azt mondja: – A szövetségesek hamarosan fordítanak a helyzeten. – A reménye ragadós volt, abba kapaszkodtam. De ha ő, az örök optimista úgy döntött, hogy ideje biztonságot keresni a semleges Svájcban annak ellenére, mennyire kockázatos volt átkelni a határon, és úgy elmentek, hogy senkinek nem szóltak róla, akkor az mégis mit jelent?
De bármennyire összezavarodtam és megdöbbentem ezen, hamarosan arra jutottam, hogy örülök Annénak. Elképzeltem, ahogy újra együtt van a nagymamájával, sétálgat a réteken az Alpok árnyékában, télen pedig ott ül egy meleg konyhában, odakint hullanak a hópelyhek, míg ők odabent nagy bögréből kortyolgatják a forró csokoládét. Azt kívántam, bárcsak ne vesztünk volna össze, mielőtt elment, de hát olyanok voltunk, mint a testvérek, és hinnem kellett abban, hogy ez nem számít, hogy Anne tudja,
mi igazából mindig legjobb barátnők leszünk.
Az volt az első dolgom, hogy beszámoljak a történtekről Jacque-nak. – Mi? Hogy lehet ez? Éppen tegnap beszéltünk hosszasan telefonon és nem mondott erről semmit – jajveszékelt Jacque.
Úgy döntöttünk, hogy együtt átmegyünk Annéék otthonába. Lehetetlennek tűnt, hogy a barátnőnk egyszerűen csak elment. Mintha bizonyítékra lett volna szükségünk, hogy tényleg nincs ott. Azon is töprengtünk, hogy vajon hagyott-e nekünk valamit, talán valamiféle nyomot a családja tervéről, vagy esetleg még egy búcsúlevelet is.
Ahogy átsétáltunk Frankék lakásához, Jacque-kal próbáltuk egymást nyugtatgatni.
– A háborúnak hamarosan vége lesz és akkor majd látjuk Annét – mondta Jacque.
Egyetértettem vele és igyekeztem magabiztosnak tűnni. – Úgy értem, mégis meddig tarthat még a háború? Nem úgy volt, hogy közelednek a szövetségesek? Most, hogy Amerika is belépett a háborúba, a németek mindenképpen veszíteni fognak – mondtam, azokat a szavakat ismételgetve, amelyeket olyan gyakran hallottam Frank bácsi szájából. Most mindez olyannak tűnt, mint egy imádság.
Ahogy ott álltam Frankék ajtaja előtt, éreztem, hogy a szívem hevesen ver. Goldschmidt úr, a magas, szemüveges albérlő beengedett minket. Óvatosan végigjártam a szobákat, miközben ömlött be a fény a nagy utcafronti ablakokon át, ahogy három héttel korábban is, Anne születésnapi zsúrján. Megdöbbentett, amit láttam. Olyan volt, mintha minden megdermedt volna abban a sietős pillanatban, ahogy a Frank család elhagyta a házat. Az ebédlőasztalon még ott voltak a reggeli edények. Az ágyak nem voltak bevetve. Helytelennek tűnt, hogy ott vagyunk nélkülük, mintha besurrantunk volna.
Eszembe is jutott, hogy soha nem jártam még úgy az otthonukban, hogy ők ne lettek volna ott.
Miaú, hallottuk, és összerezzentünk az egyébként kísértetiesen néma szobákban. Anne imádott macskája, Moortje volt az. Tudtuk, hogy Anne önszántából sose hagyta volna hátra a macskáját; úgy kényeztette, mintha Moortje egy kisbaba lenne.
– Most mi lesz Moortjével? – kérdeztem Goldschmidt úrtól, és erőt vett rajtam a pánik. Szörnyen helytelennek tűnt, hogy Anne hátrahagyja Moortjét. Az albérlő megnyugtatott, hogy elrendezték, a macska egy szomszédnál marad majd.
Átsétáltunk Anne és Margot hálószobájába. Szűrt fény hullott egy kis gesztenyebarna perzsaszőnyegre, amely félig elfedte a sötét zöldeskék padlót. Észrevettük, hogy a Monopoly tábla és más játékok, amelyekkel állandóan játszottunk, még mindig a polcon hevertek, köztünk egy „Variété” nevű is, amelyet nemrég kapott a születésnapjára. Azt a pár új cipőt is otthagyta, amelyet úgy szeretett. Miért nem vitte magával?
Valahogy helytelennek tűnt hátrahagyni magukban mindezeket a dolgokat, amelyek olyan fontosak voltak Annénak.
– Jacque, ne vigyük el Anne pár holmiját? Tudod, hogy vigyázzunk rájuk, hogy megőrizzük Annének? Mit gondolsz? – kérdeztem.
Jacque megrázta a fejét. Emlékeztetett, hogy a zsidókkal kapcsolatosan mintha mindenről lett volna valamiféle tiltás. És valóban, a németek kihirdették, hogy tilos bármit is elvinni olyan otthonokból, amelyeket a lakók hátrahagytak. Eltűnődtünk, vajon Anne új naplója is itt van-e. Anne korábban említette, hogy leírta az osztálytársaink listáját, azzal együtt, hogy kiről mit gondol. Így aztán 13 éves lányokként az járt a fejünkben, ha itthagyta a naplót, akkor vajon elolvashatjuk-e? De persze nem találtuk meg. Se az ablak mellett álló fa íróasztalán, se valamelyik polcon, se az ágya alatt. Újra éreztem, hogy a szívem hangosan ver, ahogy még egy szomorúan vágyakozó pillantást vetettem a lányok szobájára,
néma búcsút mondtam és imádkoztam azért, hogy biztonságban utazzanak.
Ahogy lementünk a lépcsőn a bejárati ajtóhoz, minden lépcsőfokon éreztem a lábam, ami épp ellenkezője volt a szokásos sietségemnek. Arra gondoltam, hogy Anne csupán egy nappal korábban ugyanezen a lépcsőn ment le és sétált el a környékünkről, Amszterdamból, ki az egyetlen világból, amelyet ismertünk. Eltűnt. Ilyen egyszerűen. És most már talán nem messze jár Svájctól – várta a nagyanyja és az unokatestvérei. Isten segítsen utadon, Anne!, mondtam magamnak. Becsuktam a hátam mögött Frankék ajtaját.
Nem ismertem senkit, aki bármi ilyesmit tett volna. Olyan merész dolog volt. A legtöbb zsidó mostanra feladta a reményt, hogy kijut Hollandiából. Úgy tűnt, minden ajtó bezárult előttünk. A nyár végére elkezdték beszélni, hogy voltak, akik elrejtőztek,
de azt senki nem kérdőjelezte meg, hogy Frankék egyik pillanatról a másikra elmentek Svájcba.
A szüleim hallották, hogy az akkor 16 éves Margot is behívót kapott, hogy jelenjen meg az egyik munkatáborba tartó transzportnál. Megborzongtam. Nem lehetett tudni, ki van biztonságban, kit fognak legközelebb behívni. Ez a németek lélektani kontrolljának újabb rétege volt a megszorításokon felül, amelyek listája mostanra már végtelennek tűnt. A családban bizonyos mértékű megkönnyebbülést éreztünk, amikor megtudtuk, hogy mivel az apám és nagyapám tagjai voltak a Zsidó Tanács német zsidókból álló albizottságának, így mentesülhettünk a deportálás alól. Továbbá a terhes nők családjai is mentesültek, és eddigre anyám hét hónapos terhes volt. Újabb réteg védelem. És ha a baba megszületik, akkor már csak nem fognak minket deportálni? De körülöttünk mindenki, a barátaink, a szomszédaink, az egész közösség elviselhetetlen feszültségben élt, ahogy arra vártunk, kit hívnak be legközelebb.
Alfred jelent meg a küszöbömön. – Búcsúzni jöttem – mondta. Tizenöt éves volt. Ő is akkor kapta meg a behívóját, amikor Margot. Nem tudtam, mit mondjak. Csak álltam ott döbbenten. Arról beszélgettünk, hogy más fiatalok, akiket behívtak, úgy gondolták, talán nem lesz olyan rossz. Talán egy kicsit kalandos lesz, tábortűzzel meg ismerkedéssel a munkanap végén. Néhány lány még azt is mondta, hogy ők rúzst meg hajsütőt is visznek. Senki nem gondolta, hogy sokáig odalesznek, talán csak egy pár hétig.
A háborúnak hamarosan véget kell érnie.
Alfredre néztem. Nagyjából olyan magas volt, mint én. Nem volt kifejezetten izmos. Eltűnődtem, vajon mennyi kemény munkát fog bírni. A szeplők miatt különösen kisfiúsnak tűnt, még fiatalabbnak, mint amilyen valójában volt. Egyik lábáról a másikra állt, gyorsan beszélt, szinte kifulladva. Éreztem a rémületét. Megígértük, hogy írunk majd egymásnak.
– Megvársz majd, amíg véget ér a háború? – kérdezte.
Némán bólintottam.
Július 15-én, éjfél körül, kilenc nappal azután, hogy Anne elment, kamasz fiúk és lányok, a legtöbbjük német zsidó, árnyékos alakjait lehetett látni a Merwedeplein ablakaiból és a környékről, ahogy hátizsákkal a hátukon, kezükben feltekert takarókkal egyedül sétálnak végig tereken, utcákon és hidakon a vasútállomás felé.
A szüleik, akiket a kijárási tilalom száműzött az utcákról, nem kísérhették el őket.
Akkor még nem tudtuk, hogy azok, akik az éjszaka közepén az amszterdami főpályaudvarra sétáltak, csak a kezdetét jelezték annak a folyamatnak, amely során a hollandiai zsidókat tömegesen deportálták a halálba.
Soha többé nem láttam Alfredet.
(X)
