Amerikai istenek: rendezői változat

De önmagában ez mégsem lenne elég, hiszen láttunk már ilyet, ha máshol nem, a dedikációban is említett Zelaznynál (és persze máshol is, például Christopher Moore-nál), és tegyük a szívünkre a kezünket: önmagában a sztori sem lenne túl izmos, bár azt Gaiman gördülékeny mondatai és humora még talán elvinné.

Nem, a könyv hangulata az, ami a mai napig emlékezetes, a háttér, amihez képest az istenek, a háborújuk, de még a főszereplő Árnyék felláció közben autóbalesetet szenvedett, majd zombiként vissza-visszatérő felesége is másodlagos – értő zenekritikusok ezt a hangulatot hívják americanának. Azt az Amerikát, ami nem a tévék keleti és/vagy nyugati partja, hanem minden, ami közötte (és alatta) van, a végeláthatatlan pusztaságok és sehol-nem-történik-semmi utak, poros benzinkutak, 19. századi „régiségek”, útmenti falatozók, koszvadt Buickok, sötét bérházak Amerikáját.

A Hugo- és Nebula-díjat nem ilyesmiért osztják, persze, és nyilván a fantasyrajongók, hogy ne mondjam, a városifantasy-rajongók sem emiatt menesztették a mennybe (újabb képzavar) szokatlanul rövid idő alatt a könyvet, és a műfaj avatott ismerője, gondolom, egyéb, elévülhetetlen érdemeket sorolna fel – számomra mégis ez az, ami kiemeli a könyvet a műfaji regények közül, és teszi egyik tartós kedvencemmé.

Azt az egyet sajnálom, hogy az új kiadás puhafedeles, de majd legfeljebb nem adom kölcsön senkinek. Ja, és állítólag az HBO-nál készül a sorozat Tom Hanks produkciós cégével, kicsit tartok tőle, Trónok harca ide vagy oda. Ahogy talán attól is, hogy egy tavaly nyári interjúban Gaiman azt nyilatkozta, hogy tervezi az Amerikai istenek folytatását, ami sokkal jobban koncentrál az új istenekre.

Az Amerikai istenek sikeréről, Neil Gaiman mondatairól, a két kiadás közt eltelt tíz évről kérdeztük az ünnepi, kibővített könyv fordítóját, Juhász Viktort.

A 10. évfordulós kiadás valamivel hosszabb a korábbinál, de Gaiman nemcsak hozzátoldott a regényhez, hanem néhol el is vett belőle. Mik a legfontosabb különbségek?

Inkább úgy fogalmaznék, hogy az évfordulós kiadás rengeteg apróságban különbözik a régitől. Ha azt halljuk, hogy bővített változat, akkor valószínűleg plusz fejezetekre, de minimum terjedelmesebb betoldásokra gondolunk. Az Amerikai istenek esetében harsányan szembetűnő különbségek nincsenek a két regény között, a változtatások többnyire nagyon finomak, egy bekezdés itt, egy mondat ott, egy dialógusrészlet emitt, egy szó amott. Viszont sok kicsi sokra megy, és az angol kiadás így is tizenkétezer szóval hosszabb lett az elsőnél.

Változtatnak ezek a történeten?

A történet maradt ugyanaz, de sokkal kerekebbnek, egészebbnek tűnik így a szöveg. Talán a filmek rendezői változatához tudnám hasonlítani, ahol a fontosabb jelenetekre kicsit több idő jut. Az új kiadás egyébként tartalmaz két új előszót, egy extra kimaradt jelenetet és néhány rövid esszét is.

Gaiman miért dolgozta át a könyvet?

Nem szeretném elvenni a szerző kenyerét, aki az egyik előszót külön ennek szentelte. A lényeg, hogy inkább visszaállította azt a változatot, amit eredetileg megírt, de a szerkesztő túl hosszúnak találta.

A mostani szövegen sokat frissítettél az első fordításhoz képest, természetesen a szövegváltoztatásokon kívül?

Tíz évvel ezelőtti fordításba még beleolvasni is kicsit ijesztőnek tűnik, nemhogy belenyúlni, aggódtam is, vajon milyennek találom mai fejjel, de végül nem kellett nekiesnem baltával – hogy ez jó vagy rossz, azt az olvasókra bízom. Természetesen ennyi idő után nagyon hasznos újra átfésülni bármilyen szöveget, azonnal szembetűnő, mit lehetne még elegánsabban megoldani. Kijavítottam pár olyan bosszantó kis butaságot, amiről régóta tudtam, illetve visszakerült olyasmi is, ami ismeretlen oknál fogva eltűnt az első kiadás korrektúrafázisában, és csak évekkel később hívták fel rá a figyelmemet. A munkához már az első kötet szerkesztett anyagát használtam fel, de most is besegített a könyv első szerkesztője, Káli Dia, és csak ezután került a fordítás az Agave munkatársaihoz, szóval azt hiszem, kifejezetten csiszolt szöveg lett.

Hogyan kell elképzelni egy ilyen átdolgozott kiadás fordítását? Megkaptad a szöveget, amiben pirossal be volt jelölve, hogy na itt változtatás történt?

Eredetileg az új kiadás elektronikus példányát kaptam meg. Az évfordulós változatot nem ismertem, de hamar kiderült, hogy ha nem akarom soronként összeolvasni a két könyvet a betoldott és elvett mondatok utáni keresgélésben, akkor egyszerűbb megoldást kell találni. Végül Gaiman ügynökétől megszereztem annak a kiadásnak az angol verzióját, amiből valaha én is dolgoztam, utána összevetettem szövegszerkesztőben a kettőt, és kezdődhetett a munka.

Mi volt a legnagyobb nehézség?

Az Amerikai istenek kapcsán különösebb nehézségre nem emlékszem, valószínűleg azért sem, mert nagyon élveztem a munkát. Arra mindenképpen nagyon oda kellett figyelnem, hogy megmaradjon Gaiman jellegzetes, néhol kicsit mantraszerűvé váló stílusa, illetve a kifejezetten egyszerűnek látszó, de trükkösen elegáns és szép mondatfűzése.

Mit gondolsz, miért tudott ez a könyv megjelenése után szinte azonnal kultuszkönyvvé válni?

Erre több tippem is van. Valószínűleg sokat segített, hogy az Amerikai istenek megjelenésekor Neil Gaiman a Sandman című graphic novelnek köszönhetően már kultuszszerzőnek számított képregényes körökben, mint egyike azoknak, akik felnőttirodalomként írtak képregényt. Az addig megjelent két regénye és antológiája igazolta, hogy prózában is nagyon jó, és ezzel a könyv lehetett volna rendkívül sikeres a modern fantasy rajongói között. Ennél viszont jóval többről van szó. Saját személyes tapasztalataim szerint az Amerikai istenek azok számára is szórakoztató, akik egyáltalán nem szeretik a fantasyt, az úgynevezett városi fantasyről pedig sohasem hallottak. Ez nem annyira meglepő, hiszen a regény Amerikában játszódik, ráadásul a történet ennek a valamennyire mindenki számára ismerős közegnek olyan rejtett, érdekes zugaiba visz, amelyek még a fantasy hozzáadása nélkül is kifejezetten fantasztikusak. A könyv nagyon hús-vér, szerethető, érdekes karakterekkel dolgozik, szép a szövege és még a sztori is izgalmas. Persze nyilván rengeteget számított, hogy elkezdtek zuhogni rá a díjak, és az is, amikor Gaiman még 2001-ben, az akkor szerzők között úttörő módon blogot indított, amiből aztán hatalmas látogatottságú oldal lett az eltelt évek során.

Itthon is tapasztalod ezt?

Bevallom, nem tudom, nálunk mi számít kultuszkönyvnek. Az biztos, hogy évek óta meglepően sok helyen látok idézeteket a regényből. Úgy láttam, mintha szépen, fokozatosan, szájhagyomány útján terjedt volna a híre, majd egyszer végleg eltűnt az antikváriumokból is – mint azt saját magam is tapasztaltam – és ez valóban a kultuszkönyvekre jellemző.

A szerzővel találkoztál valaha személyesen?

Igen, még 2007-ben, amikor meglátogatta a nálunk forgatott Hellboy 2 stábját, és pár napot civilben Budapesten töltött. Megbeszéltünk egy találkozót, hogy adhassak neki egy példányt a magyar fordításból, mert az eredetileg postázott kötet sohasem érkezett meg hozzá. Akkoriban éppen a Graveyard Bookot írta [magyarul A temető könyve – a szerk.], és nagyon lelkesen sztorizott arról, hol tart benne.

Mi a három kedvenc könyved tőle egyébként?

A Neverwhere [magyarul Sosehol], mert zseniális ötletekre épül, rendkívül szórakoztató szereplői vannak és egy nagyon fantasztikus Londonban játszódik. A másik kedvencem a Stardust [magyarul Csillagpor], szigorúan a könyv, nem a film, amiből pont az hiányzik, ami a regényt érdekessé tette, a cukormáz nélküli, kegyetlen viktoriánus tündérmese. Az Amerikai isteneket pedig már akkor is nagyon kedveltem, amikor eszembe sem jutott, hogy egy napon majd én fogom fordítani.