Június 13-án elkezdődött a 95. Ünnepi Könyvhét és a 23. Gyermekkönyvnapok a budapesti Vörösmarty téren. A megnyitón Ne legyünk gyávák! címmel mondott beszédet Nádasdy Ádám nyelvész, költő, műfordító, aki beszélt pénzről, mecénásokról és méltányosságról is.
Pénz és lélektan
Mivel Nádasdy évtizedekig az ELTE Bölcsészettudományi Karán, az angol szakon tanított, jól ismeri az angolszász kultúrát, és annak egyik legérdekesebb elemét, mely a pénz és az ahhoz való hozzáállás. Azt mondta, az angolok büszkén szeretik a pénzt, és büszkék arra, hogy adni tudnak, ezért az adakozás természetes, a hétköznapok része. Hazánkban „inkább úgy vagyunk a pénzzel, mint egy szeretővel: jó, ha gyakran találkozunk, ő csak tegye a dolgát, de aztán menjen, ne követeljen részt az életünkből”, fogalmazott Nádasdy.
Úgy gondolja, hogy az irodalom meg kellene, hogy mutassa a pénz világát,
és bár akadnak példák, de nem elég. Ezért arra kérte a kollégáit, hogy foglalkozzanak a gazdagokkal is, mert kevés mű szól a leggazdagabbak világáról, míg a nyomorgókról talán túl sok is. „Van ott is baj elég. (...) Nem megítélni kell őket, hanem megírni”, mondta a legfelsőbb körökről. Példaként Shakespeare-t hozta fel, aki kizárólag gazdag emberekről írt, mégis képes volt őket lélektani hűséggel ábrázolni.
Nem kell rokonszenvezni
Ezzel ráadásul, úgy gondolja, megnyílhat az út afelé is, hogy a milliomosok szánjanak pénzt az irodalomra.
„Sokukban van hajlandóság adakozni, csak többnyire – főleg az újgazdagok – nem tudják, hogyan kell.
Tanítsuk meg őket okosan megírt, nekik dedikált regényekkel, melyekből számukra is kiderül, milyen szép dolog az adakozás”, fogalmazott Nádasdy Ádám.
Szerinte nagyon fontos volna, hogy újra legyenek mecénások, akik áldoznak az irodalomra, és nem az a lényeg, hogy az író személyesen mit gondol arról, aki a pénzt adja. Felidézte a zsidó és homoszexuális Baumgarten Ferencet a 20. század elejéről, aki bizonyára nem volt mindenkinek szimpatikus, az általa alapított díjjal mégis évtizedekig táplálta az irodalmat.
Most is szükség lenne olyan irodalmi magándíjakra, amelyekért a művek érték alapon versenyeznek, a közérdeklődést is felkeltve. Ehhez is mecénások kellenek, mutatott rá.
Nádasdy beszélt arról is, hogy sem Baumgarten, sem a másik nagy mecénás, Soros György nem várta el, hogy hajbókoljanak előtte az írók.
A mecénás a saját pénzét adja, szemben az állami kitüntetésekkel, amelyeket a kormányzat az adófizetők pénzéből ad. Utóbbit nagyon helyesnek tartja, ő is kapott ilyet, örült neki. Szerinte „az élet már csak ilyen, hogy a kormánytisztviselők főleg a nekik rokonszenves írókat díjazzák”. Ettől függetlenül úgy véli, ha adnak, el kell fogadni a díjat. Egyúttal méltányosságot kért a díjazottakkal szemben is, mondván: „nem mindenki rossz író, aki állami kitüntetést kap”.
Beszédét azzal zárta: semmilyen körülmények között ne hagyjuk, hogy politikai rokon- vagy ellenszenvünk rátelepedjen irodalmi ítéletünkre.
