Öt évvel ezelőtt, 2017. április 5-én jelent meg Nádas Péter memoárja, a Világló részletek. Akkor többen is tudni szerették volna, hogy a monumentális munka után számíthatunk-e a Gombosszegen élő írótól új regényre. „Amíg élek, és a józan eszem megmarad, addig bizonyára reggel felkelek, elmegyek az asztalomhoz és valamit csinálok majd. De ilyen nagy formákat már biztosan nem, mert nincs hozzá több energiám. Az íráshoz energia kell, sok energia” – mondta 2017 decemberében Nádas Péter a 24.hu-nak adott interjújában.
Simonyi Balázs a Nem azé, aki fut című podcastjában két és fél órát beszélgetett Nádas Péterrel a futásról, és azon keresztül persze az életről is.
Három évvel később, 2020-ban elindult az #olvassnádast beszélgetéssorozat, melyben Ott Annával és meghívott szakértőivel együtt olvastuk a Párhuzamos történeteket. A sorozatot egy extra epizód zárta, melyben Nádas Péter válaszolt a regénnyel kapcsolatos kérdésekre. A beszélgetés utolsó perceiben elhangzott egy nagyon fontos mondat: „Írok egy elbeszélést, egy új könyvet”.
A Rémtörténetek hősei a falu élőképének karakterisztikus alakjai: gazdák és napszámosok, katolikus pap és a református lelkész, egy szellemileg sérült fiatal nő, aki többszörös leányanya, és apja a községi pásztor, a tanító és egy hetven éve megesett öregasszony, aki azóta sem szerezte vissza a becsületét, egy ördögtől megszállott péksegéd és egy lenyűgöző diáklány, kitelepített arisztokraták és nyaraló úriasszonyok. Micsoda figurák és jellemek, valamennyien a jóságukba és a gonoszságukba merülve. Nem beszélve a kísértő szellemekről.
A neumarkti Thomas Reche kiadó jelentette meg Der Eigene Tod címmel a Saját halál selyemvászon kötésű, bibliofil kiadását Susanne Theumer metszeteivel és eredeti műmellékletével.
A néhány napot átfogó cselekményben az elesettség, kiszolgáltatottság, függőség és az erőszak újabb és újabb változatait ismerjük meg, amelyeket a szenvedők a saját egyetlen életükként érzékelnek.
Céline és Móricz, Csehov és Borbély Szilárd, Csalog Zsolt és Tompa Andrea világához kapcsolódó univerzumban járunk, ahol a nyelv a beszédképtelenséggel érintkezik, ahol
nemcsak a nyers önérdek és az ösztönös önzetlenség tör utat magának, hanem kaotikus és démonikus erők sodorják ismeretlen irányokba a szereplőket és az eseményeket.
Az elbeszélés látszólag ráérősen, egyre újabb helyszíneket és szereplőket felvonultatva, széles ívekben kanyarog, miközben ellenállhatatlanul sodródunk a közös balvégzet felé.
Először most olvashattok a Rémtörténetekből egy rövid részletet is:
„Úgy beszéltek róla az asszonyok, úgy cifrálták, mintha tisztességes apai neve nem lenne ennek a Teréznek, a Szipirtyó Teréznek, a Banya Teréznek, amiből lassan Bánya lett. Bánya Teréz. Az ő drágalátos szülőhelyén, ahol mink is megszülettünk, vagy kinn a határban, a mezőn, az erdőn, a málnásban, a pajták között a szérűn közvetlenül a temetődomb alatt, mert az örökös nyárutói tűzveszély miatt a pajták, rosseb tudja, mióta, künn álltak a végen, és amint hordták be a szénát és a szalmát, nehogy már valaki tüzet rakjon, kárt ne tegyen, vagy a termésből ne capcaráljon magának, a pajtát mezőőr vigyázta, de másutt is, ahová csak mentünk, mindenütt, az ártéri erdőkben, ahol együtt szedték az asszonyok a csiperkét, nehogy a másiknak több jusson belőle, és az egészet magának leszedje, ők is lássák, miként szedi, mennyit talál a másik, és akkor én mért nem találom, a legelőn, a sok buzgárnál és a közeli szőlőkben a gyümölcsfák között bizony elhagyták a rendes családnevét, mikor róla vagy neki beszéltek, bizony beszélték, nevették, de úgy elhagyták ám, úgy szájaltak róla, úgy emlegették, mintha nem tudnák többé, azonos családnevet visel egy igen híres nagy családdal, s akkor azért vigyázzanak ám, hogy mit beszélnek.”
![Grecsó Krisztián kislánya örökbefogadásáról: Nem volt kérdés, a szívünkbe született [Ezt senki nem mondta!]](https://konyvesmagazin.hu/file/slides/4/42766/fe_580_320_esnm_grecso_1180_600.jpg)
