Amikor Oroszország elindította azt a háborút, amelyet az oroszok nem nevezhetnek háborúnak – csak a Kreml szóhasználata szerint „különleges katonai műveletnek” –, sok orosz azonnal felismerte azt az orwelli valóságot, amelyben most él. Ahogy a tiltott nyelvet felváltották a hivatalos eufemizmusok, és a hatóságok egyre keményebb fellépést indítottak az ellenvélemény ellen, sok orosznak támadt déjà vu érzése. George Orwell 1984 című disztópiája az örökös háború állapotában lévő totalitárius rendszerről hirtelen a legnépszerűbb szépirodalmi könyv lett.
Újraolvasó rovatunkban olyan klasszikusokat veszünk elő újra, melyeket mindenki ismer, még akkor is, ha esetleg soha nem is olvasta őket. Szállóigék, felejthetetlen hősök, emlékezetes fordulatok tárházai ezek a fogalommá vált, kultikus regények, melyek az európai kultúra meghatározó alapszövegei, az úgynevezett általános műveltség részei. Éppen arra vagyunk kíváncsiak, hogy mit tudnak ma ezek a klasszikusok? Csak a hírük miatt élnek tovább, és pusztán a műveltségünket gyarapítják, vagy képesek még mindig élő, felforgató szövegekként működni? Ezúttal egy rengeteget idézett regényt vettünk elő újra, egyrészt, mert a szerző születésének 120. évfordulóját ünnepeljük idén, másrészt, mert a Nagy Testvér, a Gondolatrendőrség, a 101-es szoba közös kulturális tudásunk olyan részei, melyeket egyre gyakrabban emlegetünk. George Orwell utolsó regénye, az 1984 (Lukács Laura új fordításában) a rovat áprilisi könyve.
Tovább olvasokDe nem az 1984 az egyetlen könyv az oroszok háborús olvasmánylistáján, amely betekintést enged abba, hogyan dolgozza fel az olvasóközönség az egyre inkább militarista és totalitárius fordulatot. Ahogy a gazdaság hanyatlott, az ellenzék elleni törvények szigorodtak, és Oroszország ukrajnai katonai kudarcairól szóló hírek kezdtek szivárogni, az emberek észrevehetően kevesebb üzleti és önfejlesztő témát és egyre több szépirodalmat vásároltak. Nagy volt a kereslet az eszképizmus iránt, az oroszok hátat akartak fordítani a valóságnak: különösen sokat adtak el romantikus, fantasy, science fiction és detektív könyvekből. Az idei évben megugrott a kémekről és kémkedésről szóló könyvek, filmek és tévéműsorok iránti érdeklődés. A hidegháborús pszichológia visszatért, mivel a Kreml azt mondja az oroszoknak, hogy nem Ukrajnával, hanem a „teljes Nyugattal” harcolnak. A műfaj népszerűsége azt is tükrözi, hogy Vlagyimir Putyin elnök Oroszországában egyre erősödő kémmánia és paranoia uralkodik. De az orosz olvasmánylista legérdekesebb része nem a szépirodalmi oldalon található. A háború 2022 februári kitörése után körülbelül két hónapig az Ozon online piacterén a bestseller az osztrák pszichiáter és a holokauszt-túlélő Viktor Frankl könyve, Az élet értelméről orosz fordítása volt. Ebben az eredetileg 1946-ban megjelent kötetben Frankl olyan módszereket keres, amelyek segítségével
erőt és kitartást találhatunk a legszörnyűbb viszontagságok és elnyomás közepette.
Az orosz olvasók körében megnőtt az érdeklődés a náci Németország iránt – és egyáltalán nem a Nagy Honvédő Háború miatt. A művelt oroszok körében a bestsellerek közé tartoznak az újonnan fordított művek, például Sebastian Haffner Egy német története – Emlékeim című műve, amely a harmincas években Németországban végbement átalakulásokat mutatja be egy fiatal jogász szemével. Egész sor párhuzam található, amelyeket az orosz olvasók biztosan felismernek, amikor megtapasztalják Putyin tekintélyelvű rezsimjének hibrid totalitáriussá alakulását. Nicholas Stargardt Der deutsche krieg című könyvének orosz fordítása szintén bestseller lett, mert a könyv a háború alatti tömegviselkedést vizsgálja.
Mivel egyre több orosz gondolkodik el a kollektív bűnösség és felelősség fogalmán, a német pszichiáter és filozófus, Karl Jaspers 1945-ben tartott előadás-sorozata, A bűnösség kérdése szintén nagyon időszerű most számukra. Mi a különbség a bűntudat és a felelősség között? Többet kellett volna tenniük vagy tehettek volna Putyin ellen? Számtalan egyéb kérdés mellett ezeket is felveti az olvasmány.
Az orosz civil társadalom nem olyan reménytelen, mint azt egyesek hinnék, ha ezek a viták tényleg zajlanak, és olyan könyveket olvasnak, mint Jaspers és Haffner. Mivel mindenféle nyilvános tiltakozás tilos, az olvasás is az ellenállás egyik formájává vált: e könyvek megvásárlásával az oroszok Putyin rezsimjét a totalitarizmus legrosszabb példáihoz hasonlítják. Érdekes módon a náci Németországban keresnek párhuzamokat, pedig számtalan hasonlóság van saját jelenük és múltjuk között. Az egyik ok, amiért az oroszok Hitlerről olvasnak, nem pedig Sztálinról, az lehet, hogy a Szovjetunióban nem sok népszerű irodalmi mű szól arról a korszakról (tudományos munkák igen, de azokat csak egy nagyon szűk réteg olvassa). Más szovjet utódállamoktól – például a balti országoktól és Ukrajnától – eltérően Oroszországban ma még sem ismerik tömegesen az ország saját történelmének sötét oldalát, valószínűleg ez is közrejátszik abban, hogy a nagyközönség inkább külföldi párhuzamokat keres.
De nemcsak a múlt európai diktatúráiról olvasnak, hogy megértsék jelenüket. Alexander Baunov új könyve, az orosz közönség számára írt The End of the Regime: How Three European Dictatorships Ended (A rendszer vége: Hogyan ért véget három európai diktatúra) a spanyolországi Franco-diktatúra, a portugáliai Salazar-rezsim és a görögországi katonai junta bukásáról szól. Noha a könyv nem tesz említést Putyinról, az orosz olvasók látják és értik a párhuzamokat, miközben arról álmodoznak, hogy a Putyin-rezsim is véget ér egyszer, vagy legalábbis egy kevésbé kemény kormányzási formává válik. Baunov könyvében az olvasók párhuzamokat keresnek – és ébren tarthatják magukban a reményt.
A Kreml egyik saját célkitűzése akaratlanul is a könyveladások felpörgetése lehet. A külföldi ügynökségek jogállásáról szóló törvény 2022-es módosítása előírja, hogy minden könyvet, cikket vagy egyéb, külföldi támogatással készült kiadványt jól láthatóan külföldi ügynökség munkájaként kell feltüntetni. Ha igaz a mondás, hogy a tiltott gyümölcs mindig édesebb, ez a címke reklámként fog működni, és vonzani fogja az olvasókat. A címkét a legjobb és legnépszerűbb orosz szépirodalmi és ismeretterjesztő szerzők közül sokan használják, köztük Borisz Akunyin, Ljudmila Ulickaja, Dmitrij Glukhovszkij és Dmitrij Bykov.
A szovjet időkre emlékeztet, hogy az olvasásnak ismét politikai szerepe van.
Mivel nem tudnak nyíltan tiltakozni, az emberek másfajta ellenállást fejeznek ki azzal, hogy olyan irodalmat olvasnak, amely tiltott vagy kedvezőtlen fényt vet a rezsimre. Első pillantásra az ellenállásnak ez a fajtája nem tűnik különösebben jelentősnek, mégsem szabad félvállról venni, hiszen Oroszország távolabbi jövője szempontjából mindenképpen számít, hogy állampolgárai milyen könyveket olvasnak, és milyen világnézetet alakítanak ki.
Forrás: Foreign Policy
