Meghalt Lator László, a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas magyar költő, műfordító, esszéista, tanár, a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja. Tóth Krisztina Facebook-oldalán azt írta róla: „Meghalt Lator László. A szellemi apánk volt. Elviselhetetlen a gondolat, hogy nincs többé.” Molnár Krisztina Rita a közösségi oldalán ezt írta: „Mennyi mindent tudott. Mennyit köszönhet neki a magyar irodalom. Istenem, hogy fog hiányozni.”
Lator László Tiszasásváron született 1927-ben, Makón érettségizett, majd felvették az Eötvös Collegiumba, két év múlva viszont kizárták onnan. Az egyetemet még el tudta végezni, magyar-német szakos diplomát szerzett. Tíz éve a Könyvesnek adott interjújában azt mondta, hogy amikor a Könyvhivatal nevű cenzúraintézmény 1948-ban megalakult, minden készülő könyvnek a kéziratát, kefelevonatát oda kellett küldeni: „Az első két verseskötet, amit betiltottak, Jékely Zoltán Álom című verseskötete, és az én könyvem volt. Nekem talán még hasznomra is vált, kiforratlan voltam, de Jékely a huszadik századi magyar költészet egyik legnagyobb alakja volt. Akkor nem írhattunk, jött a hallgatás és műfordítás korszaka, amikor abból éltünk, hogy fordítottunk”. Négy évig tanított a körmendi gimnáziumban, majd Budapestre költözött. Később azt írta, hogy bár nem készült eredendően tanárnak, egykettőre felfedezte magában a furor pedagogicust, „de mondhatnám színjátszóösztönnek, komédiáshajlamnak is, kedvemet leltem benne, hogy kapcsolatot tudok teremteni az előttem ülőkkel”. Szemináriumain egyetemi hallgatók nemzedékeit oktatta, számos kortárs alkotónknak fontos mestere volt - legendás műfordítói szemináriumának hallgatói voltak többek közt Tóth Krisztina, Szabó T. Anna és Vörös István is.
A körmendi évek alatt már fordított is, Victor Hugót, La Fontaine-t, Shakespeare-től a Cymbeline-t, Kormos István jóvoltából pedig írhatott is, akkoriban például verses mesét. Negyvenkét éves volt, amikor megjelenhetett első verseskötete (Sárangyal). 1955-től az Európa Kiadó lektora, később főszerkesztője volt. Költői pályafutása mellett tekintélyes a fordítói életműve is. Szívesen hangoztatott felfogása szerint a műfordítás nem szükséges rossz, hanem nélkülözhetetlen jó. Évekig a rádió és a televízió irodalmi műsorainak közkedvelt szereplője volt.
2016-ban a költő-műfordító otthonában jártunk, ahol Valuska Gábor lefényképezte az íróasztalát. Az akkor folytatott beszélgetésből kiderült, hogy Lator László mindig írógéppel dolgozik, „ráadásul egészen különleges módon, mert nem jegyzetel, firkál, hanem egyből írógépbe írja a verset, amit előtte már fejben összerakott. A javításokat ugyanazon a papíron végzi írógéppel mindaddig, amíg el nem fogadja.”
Az egyetlen lehetőség című kötete 2010-ben felkerült az évtized legjobb köteteit összegző listánkra. A kötetről Szöllősi Mátyás írt annak idején kritikát a Könyvesre, és abban szerepelt az alábbi versidézet is Lator Lászlótól:
„Rajzó testek közt tétovázva/ vár, még semmi sem végleges, még/ a képlékeny lágy csont vázra/ csak most mintázza rá a testét.” (…) „mígnem színültig megtelik/ paradicsomi szerelemmel./ Hosszú zománckék pillanat,/ mikor megjön, s szétcsapja végre/ függönyeit a virradat./ S kilép a lények seregébe.”
