A könyv öt bánatos lélek, különféle hátterű ember lazán összefüggő története, akik a homályos kiotói sikátorban található Nakagjó Lélekgyógyászathoz fordulnak különféle panaszaikkal. Bármi is legyen a gond, Dr. Nyau, a klinika orvosa mindenkinek egy cicát ír fel receptre – azt vallja, hogy „a legtöbb gondra gyógyír a macska”.
A meglepő „kezelésnek” köszönhetően egy-egy cicával távozik a konzultációról az elkeseredett üzletember, a családjától elhidegült férfi és az iskolai beilleszkedés miatt szorongó fiatal lány is, de akad a páciensek között a macskáját gyászoló gésa is. A mágikus realizmus és a nagyvárosi élet abszurd, sivár hétköznapjai találkoznak ebben az álomszerű regényben, ahol az öt, gyógyírként rendelt macska végül elhozza a kívánt változást és a gyógyulást. Olvass bele Isida Só Macskát receptre című regényébe!
Isida Só: Macskát receptre (részlet)
Első történet
A homályos sikátor végén Kagava Súta fölpillantott az előtte magasodó épületre.
Alaposan eltévedt, de végül csak idetalált. Az épület két társasház között állt, mintha az üresen maradt résnyi teret töltötte volna ki.
– Ez volna az? – dünnyögte értetlenkedve.
Nem akarta elhinni, hogy létezik olyan hely, amit ne dobna ki egy okostelefon keresője, de így már mindent értett. Az épülethez egy árva napsugár nem sok, annyi sem ért el, az égbolt a távolban szürkéllett. A sikátor párától nyirkos, a ház régi és piszkos volt.
– Egyáltalán, miféle cím ez? „A kiotói Nakagjó kerületben a Fujacsó utcán északi, a Rokkaku utcán nyugati, a Tomikódzsi úton déli, a Takojakusi utcán pedig keleti irányba”?
Így írták le neki, ahogy a kiotói címeket szokás. Annak ellenére, hogy léteznek hivatalos körzetjelölések házszámmal, Kiotóban a várost átszelő utak nevét használják a négy égtájba mutató irányokkal. Ha a megadott útvonalon halad az ember, egészen közel juthat a céljához, de annyira homályosak a megfogalmazások, hogy csak a helyiek képesek eligazodni.
Súta is jó ideje rótta a köröket, amikor a sokadik balkanyar után végre rábukkant az épületre. Már épp feladta volna, amikor egyszer csak észrevette a keskeny sikátort. Nem fért a fejébe, miért kell a kiotóiaknak így ködösíteni. Mivel másik megyéből származott, az itteni utcanevek számára nem voltak többek titkos kódjeleknél. Ez a cím is annyira nyakatekert, mintha az idegeneket igyekeznének távol tartani vele, gondolta, és felsóhajtott. Aztán kicsit összeszedte magát. Na, nem kell mindjárt így elkenődni. Attól, hogy a kecó pocsék helyen van, a bérlője még lehet rendes ember! Az sem kizárt, hogy a társasházakat húzták fel később, meg aztán kis jóindulattal rejtekhelynek is elmegy.
Az épület ajtaja nyitva állt. Lift nem volt a lépcsőházban. A síri csend és a gyér világítás kísérteties hangulatot árasztott. Ahogy Súta végigsétált a folyosón, a két oldalt sorakozó ajtók névtáblái akaratlanul is a látóterébe kerültek. Üzletház mindenféle bolttal. Egyik sem valami bizalomgerjesztő.
Mi van, ha egy nap arra ébredek, futott át az agyán, hogy én is egy ilyen összepréselt ház szűk lyukában gubbasztok, és nyugdíjasokat győzködök telefonon?
E bevillanó jövőkép láttán hevesen megrázta a fejét. Azért jöttem ide, hogy ne így legyen.
A folyosó végén volt a lépcső. Súta fölkaptatott a negyedik emeletre, ahol az egyik ajtón ez állt: Nakagjó Lélekgyógyászat.
Az ódon, vaskos ajtó meglepően könnyen nyílt. Súta óvatosan benézett. A rendelőben egészen világos volt. Ahogy belépett, rögtön a recepcióval találta magát szemben, ám a pultban senki sem ült.
– Hahó – szólalt meg bátortalanul, de nem érkezett válasz.
Biztosan ebédelnek. Súta keresztbe fonta a karját. Sem a telefonszámukat, sem az e-mail címüket nem tudta, ezért nem foglalt időpontot.
– Hahó! – ismételte meg hangosabban, mire klaffogó papucsban megjelent egy nővérke. A bőre szép fehér volt, a huszas évei második felében járt.
– Tessék, mi az? – kérdezte közömbös arccal.
– Elnézést kérek. Nincs időpontom, de szeretném, ha megvizsgálnának.
– Vagy úgy, szóval páciens. Fáradjon be.
Kanszaii tájszólásához a kiotóiak jellegzetes hanglejtése társult. Fiatal kora ellenére elég erős akcentussal beszélt.
Súta beljebb lépett. A váróban egyetlen fotel árválkodott, a nővér azonban nem ide, hanem a vizsgálóba vezette őt. A szoba szűkebb volt, mint a dohányzófülke Súta munkahelyén. A puritán berendezés ennyiből állt: két egyszerű forgószék, egy asztal, rajta számítógép.
Ez volna az a híres klinika? Súta egyre nyugtalanabb lett. Az összes pszichoszomatikus gyógyászat, ahova eddig járt, tágas volt és elegáns. Nem olyan lepukkant hely, ahol az ember azon is elgondolkozik, betegye-e a lábát egyáltalán. Azon túl, hogy mindenhova időpontfoglalással lehetett csak bejutni, a vizsgálathoz szükséges űrlap kitöltése önmagában majdnem egy órát vett igénybe.
Örülök, hogy simán fogadnak, de jut eszembe a társadalombiztosítási kártyámat sem kérték.
A térelválasztó függönyt elhúzva egy fehérköpenyes orvos lépett be a vizsgálóba. Harminc év körüli, kellemes megjelenésű férfi volt, nőies vonásokkal.
– Üdvözlöm – szólalt meg, és halvány mosoly futott át az arcán. – Először jár nálunk, ha jól sejtem.
Kissé magas orrhangon beszélt. Nem volt bizalmaskodó, inkább barátságosan szólt Sútához, ahogy a kiotóiak szoktak.
– Megkérdezhetem, honnan hallott rólunk?
– Nos – kezdett bele Súta tétovázva. Arra gondolt, hogy majd füllent valamit, de végül az igazat mondta. – Nem közvetlen ismerőstől. Egy volt munkatársam mesélt a klinikáról. Ő már nem dolgozik velünk. Az öccse feleségének az unokatestvérének az egyik céges ügyfelének az ügyfele járt ide, és nagyon dicsérte a helyet.
Ezzel az erővel azt is mondhattam volna, hogy valahol hallottam róla. A madarak csiripelték. A klinika nevét mondták csak meg, ezzel a kódszerű címmel, és azt, hogy a negyedikre kell fölmenni.
Súta nem először járt pszichoszomatikus gyógyászaton. Az első vizsgálatra fél évvel ezelőtt szánta rá magát.
Akkor sem remélt javulást. Csak már valamit csinálni kellett. Úgy gondolta, muszáj beleállnia a dologba, ezért fogta magát és sorra felkereste azokat a rendelőket, amik a neten jó értékelést kaptak, míg végül az otthona és a munkahelye környékén lévő összes dokit végigjárta. Ezek után úgy volt vele, hogy ha szembejön egy jó ajánlás, annak is ad egy esélyt. Ez jött szembe. Arra persze álmában sem gondolt, hogy ilyen elhagyatott helyen talál majd rá.
Az orvos felsóhajtott, majd nyájasan megszólalt.
– Zavarban vagyok, ugyanis új pácienst nem fogadunk. Az az igazság, hogy ketten vagyunk csak, az asszisztensem meg én, és…
Súta elcsüggedt. Ez is felejtős. Folyton azt szajkózzák, hogy ők a lelki sebek gyógyítói, de amikor meg kellene hallgatni az embert, alig akad, aki megértően fordul felé. Már épp jelezni készült, hogy „hagyja csak”, ám ekkor a doktor szeme hirtelen felcsillant, és mosolygós tekintetéből egy csintalan kisfiú nézett vissza Sútára.
– Tudja, mit? Mivel ajánlásra jött, most az egyszer kivételt teszek.
Súta úgy érezte, hogy a tér tovább szűkül körülötte. A doktor odafordult az íróasztalhoz, és pötyögni kezdett a billentyűzeten.
– A nevét és az életkorát legyen szíves.
A vizsgálat egyszeriben elkezdődött.
– Kagava Súta vagyok. Huszonöt éves.
– Mi a panasza? – kérdezte a doktor nyugodt hangon.
Súta feszült lett. Ez a jelenet már számtalanszor lejátszódott. Mindig ugyanúgy. Az orvosok egy darabig hallgatták, amit mond, majd miután lejárt az idő, odavetettek neki valami tessék-lássék választ. „Nehéz lehetett.” „Ne hajtsa túl magát.” Volt olyan doki is, aki valamiért tapintatosan megköszönte, hogy „ide fáradt”. Végül mindegyik felírt valami hasonló bogyót. Nem az orvos könnyített a gondján, hanem az altató.
– Én… – kezdett bele, de elhallgatott.
Álmatlanság, fülzúgás, étvágytalanság, sorolta magában. Ha a munkára gondolok, nyomasztó érzés fog el, csak kapkodom a levegőt, és éjszaka sem tudok elaludni. Á, ez így nem jó, túl általános. Muszáj világosabban fogalmaznom, hogy végre kimásszak ebből az őrületből.
– Fel akarok mondani.
– Valóban?
Súta meglepődött. Sosem tapasztalt még olyat, hogy halk motyogására az orvos azonnal válaszol.
– Jaj, nem! Dehogy. Nem felmondani akarok. Azon töröm a fejem, mit kellene tennem, hogy képes legyek megmaradni a munkahelyemen. Egy reklámozással és hasonlókkal foglalkozó, viszonylag nagy brókercégről van szó, ahol, mit mondjak, halálra dolgoztatnak, és hát…
– Mindent értek – szólt közbe a doktor derűsen. – Felírok magának egy macskát. Nézzük meg, milyen változást hoz – jelentette ki, majd nagy lendületet véve székestül hátat fordított.
– Csitosze-szan! Hozza be, kérem.
– Máris – felelt a függöny mögül egy hang, majd az előbbi fehérbőrű nővér lépett be.
Sútának csak most tűnt fel, milyen csábos a tekintete. Nem feltűnő, inkább egyedi szépség volt. Bizalmatlan pillantást vetett Sútára, majd a doktorhoz fordult.
– Ő megfelel, Nyau doktor úr? – kérdezte ridegen.
– Tökéletes lesz – felelte a doktor az asszisztensénél jóval könnyedebb és a szívélyesebb hangon.
A klinika sem volt szokványos, de az orvos neve, na az volt csak igazán fura!
A nővér egy hordozható kisállatszállítót tett az asztalra, majd szó nélkül eltűnt a függöny mögött. Egyszerű műanyag doboz volt, ráccsal az oldalán. Benne pedig valóban egy macska. Súta szája tátva maradt a csodálkozástól. Annyira abszurd volt a helyzet, hogy egy szót sem tudott kinyögni, csak bámulta az állatot mereven.
Ez igazi.
Sima, szürke macska volt, minden különösebb jellegzetesség nélkül. A rávetülő árnyék miatt Súta nem látta jól, de mintha nagy, kerek, arany szemével őt figyelte volna gyanakodva.
– Kagava-szan, tegyünk egy próbát. Egyelőre egy hétig legyen magánál.
– Hogyan?
– Írok receptet is, azt adja majd oda az asszisztensemnek.
– Receptet? Nekem? – hebegte Súta, és egyik ámulatból a másikba esett.
– Magának hát – vágta rá a doktor, folytatva a hétköznapinak tűnő, ám cseppet sem hétköznapi beszélgetést.
– Ez egy macska? – kérdezte Súta, miközben szemét egy pillanatra sem vette le a dobozról.
– Az bizony – bólogatott a doktor, mint akinek mi sem természetesebb.
Meg kell hagyni, valóban annak tűnt, Súta mégsem volt benne biztos.
– Igazi macska?
– Persze, hogy igazi. Higgye el, hatásos!
Ahogy a régi mondás tartja, a macska az orvosságok királya! Azaz, hogy is mondjam, többet ér bármelyik pirulánál.
Miket beszél? Súta kezdte elveszíteni a fonalat.
– Tessék, a recept – mondta a doktor, és egy cédulát nyomott a kezébe. – A recepción váltsa ki. Akkor viszlát egy hét múlva! A következő páciensem már odakint vár – tette hozzá az ajtóra mutatva. – Időpontra jött, úgyhogy ha nem haragszik…
Súta egyszeriben magához tért.
– Most esett le – mosolygott –, ez ilyen állatterápiás hogyishívják!
Hú, gondolta magában, már kezdtem megijedni, de akkor csak erről van szó. Az állatok közelségével gyógyítják a lelket.
Nevetett, de a doktor rezzenéstelen arccal nézett rá.
Aha, most biztos a viselkedésemet figyeli.
– Az is a kezelés része, hogy jól ráijesztenek a betegre, igaz? És erről persze sehol semmi nem olvasható. Megmondom őszintén, egy pillanatra bennem is megállt az ütő. Macskát receptre… Tök vicces!
Súta odahajolt a dobozhoz és bekukucskált a rácson. Tágra nyílt szempár bámult rá vissza. Súta kényszeredetten elvigyorodott. Mert az egy dolog, hogy ő nem értett az állatokhoz, de a macska is elég bizalmatlannak tűnt.
– Nagyon aranyos – mondta –, de az az érzésem, hogy nem igazán kedvel engem.
– Ő? – kérdezte a doki, majd olyan közel hajolt a dobozhoz, hogy az arca kis híján a macskához ért.
Súta megdermedt, de a cicát láthatóan nem zavarta a közelség.
A doki ezután a doboz rácsához nyomta az orrát, és fürkészni kezdte az állatot.
– Szerintem minden rendben. Igen. Azt mondja, minden rendben.
– Nem, nem azt mondja! Azt mondja, fél!
– Valóban? – hitetlenkedett a doktor, és ismét a rácshoz tapasztotta az orrát.
Hogy tud ilyen közel menni hozzá? Súta hátán a hideg futkosott.
– Tényleg félsz? Nincs semmi gond, ugye? – kérdezte, majd mosolyogva Sútára pillantott. – Azt mondja, gond egy szál se.
– Úgy értem… Nézze, én nem vagyok egy nagy állatbarát. Ez a szegény macska pedig nyilván irtózik a magamfajtától. Terápia ide vagy oda, én sajnálom őt.
– Ne aggódjon, a macska arra is remek hatással van, aki idegenkedik tőle. És ha most megbocsát, a következő páciensem odakint vár – tette hozzá kedélyesen, majd fölpattant, fogta a dobozt, és macskástul Súta kezébe nyomta.
– Várjon, én ezt…
– Találkozunk egy hét múlva – zárta le a beszélgetést a doktor ellentmondást nem tűrő mosollyal.
Súta se kép, se hang, a kisállatszállító dobozzal a kezében kisétált a vizsgálóból. Vagyis hát, mit szépítsük, a doki egyszerűen kipaterolta őt.
A váró fotelében senki nem ült. Ahogy Súta ott ácsorgott bambán, egyszer csak a recepció ablaka mögül egy fehér kéz nyúlt ki hívogató mozdulattal.
– Kagava-szan, erre legyen szíves.
– Persze, máris.
