Ahogy a Jane Eyre-ben olvashatjuk, mikor Rochester találkozik Jane-nel, majd elvenné feleségül, valójában már van egy felesége, Bertha Mason, akit őrültségére hivatkozva elzárva és titokban tart.
Budai szerint a regény alapján egyáltalán nem olyan egyértelmű, hogy Rochester első felesége ténylegesen őrült volt, amikor bezárták. Brontë ugyanis ezeket a leírásokat adja Rochester szájába:
„Esze csak annyi volt, mint egy csirkének, de ösztönei emberfelettiek és fékezhetetlenek. Mit el nem szenvedtem ezek miatt az ösztönök miatt! Bertha Mason, egy becstelen anyának becstelen leánya,
végighurcolt mindazokon a megaláztatásokon, amelyeket csak egy féktelen temperamentumú és szemérmetlen asszony férje ismerhet meg amúgy istenigazában.”
„...kicsapongásai, szertelen életmódja időnek előtte kifejlesztették benne az elmebetegség csíráit”
Ismerve a 19. századi elképzeléseket a női erényről és természetről, Budai szerint itt leegyszerűsítve arról lehet szó, hogy Bertha megcsalta Rochestert, és miután ezért húsz évre bezárták, ténylegesen megőrült. A kor orvostudománya ugyanis “a női libidó jelenlétét és a női szexuális aktivitást (a hűtlenséggel és az engedelmesség megtagadásával együtt) alapból abnormálisnak tartotta – ami önmagában egy igen mélyreható téma –, és okot adhatott az őrültté nyilvánításra”. Az pedig a korban szinte bevett gyakorlattá vált, hogy
a terhessé vált nőktől (feleségektől, testvérektől) úgy szabadultak meg, hogy őrültnek nyilvánították őket.
Az “őrült nő” a 19. századi brit és amerikai irodalom egyik visszatérő témája volt. Sandra Gilbert és Susan Gubar The Madwoman in the Attic című, 1979-es kötetükben feminista szempontból vizsgálták a viktoriánus irodalmat - a címet a Jane Eyre-ből kölcsönözték. A könyvben Jane Austen, Mary Shelley, Charlotte és Emily Brontë, George Eliot, Elizabeth Barrett Browning, Christina Rossetti és Emily Dickinson munkásságát vizsgálták meg.
Gilbert és Gubar azt találta, hogy a 19. századi női írók a női karaktereiket az angyal és a szörny kategóriáira korlátozták. Ezt a kortárs férfi szerzőktől vették át, akik
hajlamosak voltak a nőket vagy tiszta, angyali lényeknek, vagy lázadó, ápolatlan őrülteknek ábrázolni.
Gilbert és Gubar Virginia Woolfra hivatkozva amellett érvelt, hogy magunk mögött kell hagyni ezt a dichotómiát (azaz kettősséget), és mind az angyal, mind az őrült nő figuráját “meg kell ölni”, hiszen egyik sem pontos, árnyalt ábrázolása egy nőnek.
Bertha Mason alakja egyébként már korábban megihlette az írókat és az olvasókat. Jean Rhys Széles Sargasso-tenger című, 1966-os regényében Bertha szemszögéből mondta el az ő történetét, és más nézőpontba állítja a Jane Eyre eseményeit is.
