A női szexualitást illetően évezredeken át születtek különféle, általában férfiak tollából származó elméletek és tudományos munkák. A női orgazmus mibenlétéről például Hippokratész is megalkotta a maga elméletét, és őt még számtalan másik gondolkodó követte a történelem során, olykor bizarr, máskor – a mai nő számára – nevettető vagy épp elborzasztó következtetésekre jutva. Ezek az elméletek a nők szexualitását keretek közé szorították, emellett előtérbe helyezték a férfiak kielégítését, a nőt pedig a társadalomban elfoglalt helyére szögezték. Azaz alulra.
Ennek a hozzáállásnak ma is megvannak a maradványai. Ezen maradványok mentén mutatja be Budai Lotti kötete a nőiség történetét a 17. századi pornográf regények világán, az első éjszaka jogán, Freud péniszirigységről szóló elméletén, a viktoriánus hisztérián és a vibrátorral gyógyító 19. századi doktorok vagy épp az erényöv mítoszán keresztül. A fent említett elméletek nemcsak korlátozták, de tabusították is a női nemiséget és a női testet. Ezért számos tabutéma is bemutatásra kerül, mint például a menstruáció, a szüzesség, a fogamzásgátlás, a szőrtelenítés vagy épp a prostitúció története.
A cél pedig nem más, mint hogy férfiak és nők egyaránt közelebb kerülhessenek a női szexualitáshoz, valamint hogy annak történetén keresztül megérthessék: miért élik meg ma a nők saját testiségüket úgy, ahogy. Budai Lotti hat éve elindított Rizsporos hétköznapok elnevezésű blogját és Facebook-oldalát tízezrek olvassák nap mint nap. Az ott megjelenő tartalmak újragondolása ez az impozáns, szemet gyönyörködtető kiadvány, amely már a sorozat harmadik kötete.
Budai Lotti: Rizsporos hétköznapok - A női szexualitás története (részlet)
A 20. század második fele: szextudomány és tudományos szex
Szerencsére a 20. század derekán valami történt: a tudományos érdeklődés végre a női orgazmus felé fordult. És a lényeg a tudományos szóban rejlik! Hogy mindenféle ködös, ókori, kipárolgásoktól és gőzöktől elborult női agyakról, kóbor méhekről, maszturbáció miatt kedvesnővérnek állt nőkről alkotott elméletek gyártása helyett a pszichológia, a biológia, a neurológia, a szexológia és az anatómia képviselői, koruk rendelkezésre álló technikai arzenálját bevetve igyekeztek valódi képet kapni a női szexualitásról. Illetve mind nagyobb teret kaptak a vizsgálódásokban a nők! Több ezer női résztvevővel zajló kérdőíves kutatások, mélyinterjúk kezdték feltérképezni a kérdést (készítsük a pezsgőspoharakat!), hogy a nők miként élik meg a saját szexualitásukat!
Ernst Gräfenberg és a G-pont
De még mielőtt ezen eredményekre rátérnénk, tegyünk egy kis kitérőt. Ernst Gräfenberg nevét (vagy legalábbis neve kezdőbetűjét) mindenki ismeri. Gräfenberg 1950-ben írt először arról a később róla G-pontnak elnevezett területről, amely elvileg a vagina bejáratától 1-2 centire helyezkedik el a hüvely felső falán, és amelynek szerinte központi szerepe van a női szexualitásban, minthogy a nők ennek a pontnak/foltnak – közösülés során történő – stimulálásával élveznek el. Rendben. Hallottunk ennél cifrábbat is a szexológia és az orvostudomány történetében. Sőt, Gräfenberg orgazmuselmélete még mindig életszerűbb, mint a csiklandozás vagy méhrázogatás által elért csúcspontról szólók.
Mindenesetre ki kell hangsúlyozni, hogy minden orvosi oldalon – de még egy mezei Wikipedia címszó alatt is – az olvasható legelőször is a G-pont kapcsán, hogy „orvosi spekuláció” és hogy „létezése nem bizonyított”. Sőt azóta számos anatómiai, ultrahangos és egyéb vizsgálat bizonyította be, hogy
G-pont tényleg nem létezik.
(Mielőtt vaginális orgazmust már megtapasztalt olvasóink felszisszennének, hamarosan tisztázzuk ezt a kérdést is.) Ezeknek a nagyon is világos állításoknak a dacára naponta jönnek szembe a nőkkel „X tuti módszer, amivel megtalálhatod a G-pontodat” és hasonló magazincímek, és csak a szerző orra elé legalább egy nap hatszor toltak be – alighanem a kutatómunkája során begépelt keresőszavak hatására – a keresőmotorok „G-pont plasztikát” és „hyaluronsavas G-pont feltöltést” ajánló szolgáltatásokat. Erről azonban aligha szegény Ernst Gräfenberg tehet, aki igazából nem tett egyebet, mint hogy anatómiai bizonyítékot kívánt szolgáltatni Hippokratész, Freud és úgy általában a társadalom női orgazmusról alkotott képéhez.
A Kinsey-jelentés
A feljebb említett kutatások és mélyinterjúk kapcsán meg kell jegyezni, hogy elkészültük óta sokat fejlődött a statisztika tudománya is, és ma már érik kritikák ezen felmérések mintavételi és kiértékelési metódusait, ahogyan a laboratóriumi kísérletek módszereit is, de még ezzel együtt is: ezeknek a kutatásoknak és kísérleteknek az egyes eredményei olyannyira egy irányba mutatnak, hogy így is sikerült rengeteg, a női szexualitásra vonatkozó tévhitet eloszlatniuk – no és megannyi tabutémát a közbeszéd sötét sarkaiból reflektorfénybe rángatniuk. A szexológia legfontosabb 20. századi kutatásainak sorát nem sokkal Gräfenberg publikációja után Alfred Kinsey jelentése nyitotta meg. A biológus, aki kezdeti munkásságát a gubacsdarazsak tanulmányozásának szánta, 1938-ban kezdett tanítani az Indianai Egyetemen. Ott hamarosan felkérték, hogy indítson kurzust a humán egyedek – természetesen házasságon belüli – szexuális életéről is. A kurzus akkora siker lett, hogy még a Rockefeller Alapítvány is megfinanszírozta a szexológia mint új tudományág eme jeles képviselőjének a munkáját.
Kinsey nem kicsiben játszott: potom tizenöt év alatt tizennyolcezer egyetemi hallgatót – férfiakat és nőket – faggatott ki kérdőívek és mélyinterjúk formájában a szexuális életükről. Eredményeit két kötetben publikálta. Az 1948-as A férfi szexuális viselkedése – noha a homoszexualitás aránya sokkolta a korabeli tudományos és közéletet – még osztatlan sikert aratott, s Kinsey külön egyetemi tanszéket kapott munkássága folytatásához. Mindenki örült, mindenki tapsolt. Amikor Kinsey 1953-ban megjelentette A nő szexuális viselkedése című művét, az
seperc alatt tiltólistára került az egyetemi és más könyvtárakban,
szerte az USA-ban papok szidták Kinsey-t a szószékekről, míg ő maga és kollégái halálos fenyegetéseket is kénytelenek voltak elviselni. Hogy mi háborította fel az akkori közönséget a műben? Hát az, hogy olyan megállapításokat tartalmazott, mint hogy a nők többsége rendszeresen maszturbál, vannak erotikus fantáziái, és többségüknek volt már része házasságon kívüli szexben is… Botrány!
Megjegyzendő: a 850 oldalas, tömény adatokkal teli és minden pikantériát nélkülöző műből megjelenése után így is 300 000 példányt adtak el! Ami pedig a Kinsey-jelentés legfőbb eredménye, hogy az orvostudomány képviselőinek a figyelmét is a női szexualitásra irányította.
Masters és Johnson: a szex mesterei
A Masters–Johnson páros nevét az óceán túlfelén ma is úgy emlegetik, mint „akik megtanították Amerikát szexelni”. William Masters nőgyógyász, és későbbi felesége, Virginia Johnson együtt kezdték kutatni az emberi szexualitás természetét. Könyvük, a Sexual Human Response (kb. Humán szexuális válasz) 1966-ban világsikernek számított, munkájuk pedig megalapozta és felgyorsította a szexuális forradalmat. Módszerük empirikus vizsgálatokon alapult: laboratóriumukban önként jelentkező (főként értelmiségi körökből kikerült) házaspárokon, férfiakon és nőkön végeztek közösülés, orgazmus és önkielégítés közben vizsgálatokat, így figyelték szívritmusváltozásukat, izomösszehúzódásaikat, poligráfhoz hasonló eszközzel agyhullámaikat stb. Módszerükkel a női szexualitás vonatkozásában olyan régi tévhiteket oszlattak el, mint hogy a nők nedvesedésének kiindulópontja a méhszáj lenne, vagy hogy a vaginális orgazmus bármiben is különbözne a klitorálistól: eredményeik ugyanis semmiféle mérhető eltérést nem mutattak a két csúcspont esetében. Kérdőíves kutatásaik során egyébként megállapították, hogy női alanyaik 70%-ának van szüksége klitorális izgatásra az orgazmus átéléséhez. Ugyanakkor interjúik alapján azt is kijelentették – és a tudomány történetében ez is első ízben történt meg –, hogy a szexuális izgalom és az orgazmus átélésének intenzitása egyénenként és alkalmanként változik, azaz egy szubjektív élményről van szó, amelyről csak bizonyos fokig lehet általánosító következtetéseket levonni. A páros élete egyébként meglehetősen kalandosan alakult. Mikor elkezdtek együtt dolgozni, mindketten házasok voltak, Virginia Johnson kétgyermekes anya is. Kapcsolatuk eleinte szigorúan kollegiális volt, ám idővel, Johnson engedve társa rábeszélésének – emlékiratai szerint ma munkahelyi zaklatásnak beillő rábeszélésnek –, „magukat is kísérleti alannyá tették”, és idővel össze is házasodtak – ám arra inkább szakmai sikerük biztosítása végett került sor. Munkásságukat számos kritika érte az utókor részéről: például igen botrányos elméleteket vallottak a homoszexualitás „kezelhetőségéről”. Emellett hiába jutottak forradalmi megállapításokra a női orgazmus terén, bizonyos társadalmi konvencióktól és szexuális kliséktől ők sem tudtak elszakadni. Így például kijelentették, hogy a misszionárius póz tökéletesen megfelelő, ugyanis az aktus közbeni „lökdösés” így stimulálhatja a csiklót, ahelyett, hogy ennél direktebb, s a nőknek nagyobb teret engedő, őket aktivitásra buzdító megoldásokat kerestek volna…
Az 1970-es évek és a Hite-jelentés
Ezt helyettük egy bizonyos Shere Hite amerikai pszichológus tette meg, aki az 1970-es évek első felében több mint háromezer nő szexuális életének beszámolóját gyűjtötte össze. Hite a női szexualitás olyan aspektusait vizsgálta, amelyek előtte senkit sem érdekeltek… Például (bármennyire fájdalmas is ezt megannyi nőelődünkre gondolva kimondani), hogy mit éreznek a nők, ha egy aktus során ők maguk kielégítetlenek maradnak. A válaszok körülbelül ilyen érzésekről árulkodtak: „zaklatott”, „dühös”, „megbántott”. Némelyek úgy érzeték, „elárulták és becsapták őket”, de volt, aki „meg tudta volna ölni” a partnerét, miután az saját orgazmusa után nem törődött többé az ő kielégítésével. Hite kutatása szerint egyébként a nők harmada soha nem él át semmilyen orgazmust közösülés közben, és ami a legfelkavaróbb, hogy először bizonyította be, ennek nem az az oka, hogy a nők ne vágynának rá, vagy ne tulajdonítanának legalább akkora jelentőséget saját orgazmusuknak, mint a férfiak, hanem hogy
egyszerűen nem kapják meg, amit akarnak.
Ugyanis azt is kimutatta, hogy a klitorisz-stimulációval maszturbáló nők 95%-a könnyen és gyorsan ér el orgazmust, akkor, amikor akar. Ugyanakkor ezeknek a nőknek csak rendkívül kis százaléka alkalmazza ezt a tudást a partnerével: azaz alig néhányan merik kényeztetni saját magukat közösülés közben vagy erre megkérni partnerüket.
Érdekesség, hogy azok a nők, akiknek szex közben mégis stimulálja a partnerük a klitoriszát, az szinte sosem vezet olyan eredményre, mint amikor azt maguknak teszik – értsd, a partner által végzett stimuláció nem vezet orgazmushoz olyan gyakorisággal, mint a maszturbáció. A Hite-jelentés szerint ennek oka ugyanaz, amiért a nők nem merik magukat kényeztetni szex közben: szégyenérzet, feszengés, aggódás afölött, hogy ezzel zavarba hozza, felbosszantja partnerét, vagy rombolja annak önbizalmát.[1]
A Hite-jelentés eredményei ugyancsak rávilágítottak a vaginális és klitorális orgazmus elkülönítésének feleslegességére, sőt a hüvelyi orgazmust övező meggyőződéssel (miszerint az intenzívebb lenne, mint a klitorális) ellentétes eredményre jutott: azon meginterjúvoltak többsége, akik mindkét orgazmust megtapasztalták, erőteljesebbnek ítélték meg az utóbbit a hüvelyi orgazmusnál.[2]
Ezeket a szociológiai és orvosi kutatási eredményeket kiegészítette a pszichológia változó orgazmus- és szexmegközelítése, majd a női psziché is új megvilágításba került, részben a feminista pszichoanalízis 1970-es években kifejtett nézeteinek hála, amelyek Freud szexista, falloszcentrikus vagy épp nőgyűlölő voltára világítottak rá. Siegfried Schnabl, német szexológus és pszichoterapeuta például 1972-ben azt mondta, hogy a női orgazmus komplikáltabb, mint a férfié, s hogy nem feltétlenül veleszületett, hanem tanulási folyamat révén elsajátítható képességről van szó. Ily módon ő és pályatársai mind nagyobb számban szorgalmazták a nők orgazmuskészségének szexuális felvilágosítással és a maszturbáció elfogadtatásával való javítását.[3]
Nancy Chodorow pedig azért bírálta Freudot, amiért evidenciaként kezelte a lányok kasztrált mivoltát és ebből eredő csorbult igazságérzetét, morális és mentális képességeit, és amiért tökéletesen hidegen hagyja a társadalmi konvenciók és más tényezők női személyiségfejlődésre gyakorolt hatása. „Miért van szükségünk egy olyan bonyolult elméletre, amely tudattalan lelki folyamatokról beszél, amikor magától értetődik az, hogy a társadalom eltérő módon kezeli, és bizonyos szerepekbe kényszeríti a nőket és lányokat?” – kérdezi.[4]
Juliet Mitchell brit pszichoanalitikus és feminista szerint pedig tudat alatti síkon az apa mintegy szimbóluma a patriarchális társadalmi berendezkedésnek, s a lányok, az annak való alávetés során, nem szexuális, hanem társadalmi értelemben lesznek kasztrálva.[5]
Az 1970-es évek nőjogi mozgalmai, a szexuális forradalom, a feminista pszichoanalízis elképesztően fontos mérföldkövet jelentettek a nők szexuális felszabadításában.
Mindez részét képezte a nők általános egyenjogúsításának, bár talán ezt a témát egy másik – a feminizmus és az egyenjogúság történetét taglaló – kötetben lehetne a megfelelő terjedelemben és mélységben megtárgyalni. De ami témánk szempontjából a lényeg, talán így is érzékelhető: a 20.század második felében sötétben való tapogatódzás helyett végre lámpát gyújtottunk. A női orgazmus valódi tudományos érdeklődés, és
a nők szexualitáshoz való viszonya értelmes közbeszéd tárgya lett.
Az ezredforduló pedig újabb áttörést hozott a női szexualitás megértésében.
G-pont helyett K-pont
A klitorisz működéséről és a női orgazmus valódi természetéről egészen 2009-ig (!) nem volt pontos és valóban tudományos alapokon nyugvó képünk, amikor is végre az Odile Buisson és Pierre Foldes tudóspáros 3D-s ultrahangos vizsgálat, no és jó néhány, a kísérletben részt vevő nő és pár segítségével feltérképezte ezt az egyébként csodálatos szervet (hiszen egyetlen faj egyetlen tagjának sem áll rendelkezésére olyan szerv, amely csakis örömszerzésre szolgál!).
És mire jutottak? Hogy olyan, akár a jéghegy: amit látunk belőle, az csak a csúcsa, hiszen testen belüli kiterjedése akár 15 centis is lehet, formára pedig leginkább egy fordított Y-ra hasonlít. Emellett, hogy a férfi makkjánál kétszer érzékenyebb, nyolcezer idegvégződéssel bír, s hogy izgalom hatására szivacsostest része megduzzad, olyannyira, hogy idegvégződései elérik akár a hüvely felső falát is! Íme, a magyarázat arra, hogy miért ismer minden olvasó olyasvalakit, vagy hallott már olyan nőről, aki eléri az orgazmust pusztán hüvelyi izgatással, és persze megeshet, hogy ő maga is közéjük tartozik. De ők még mindig egy kisebbséget képviselnek.
A Buisson–Foldes páros vizsgálata ugyanis (hasonlóan Mastershez és Johnsonhoz, valamint Hite-hoz) arra világított rá, hogy a nők 75%-ának szüksége van a klitorisz stimulálására ahhoz, hogy orgazmust érjen el. Női orgazmus: egy rejtély megoldódott
És ami a legfontosabb: ezzel felszállt az orgazmikus köd! Sajnálatos, ha ily módon bárkit is megfosztunk az „igazi orgazmus” diadalkoszorújától, de az igazság az, hogy minden orgazmus kiindulópontja a klitorisz, és ily módon
minden orgazmus egyenértékű és egyenrangú.
Mármint csodás és remek dolog, amikor egy nő vaginális közösülésnél csak a behatolástól elélvez, de az ő esetükben mindössze egy biológiai totón-lottón múlik, hogy a klitorisz idegvégződései ily módon rendeződtek el. A fenti kutatások eredményei alapján a nők 20-30%-a nyert ezen a sorsoláson. A maradék jó 70% – hála Galénosznak és klitoriszcsonkoló társainak, a férfiak mellőzésétől rettegő, férfi módra közösülő vagy leszbikus nők hordáit vizionáló tudósoknak és moralistáknak, és persze a női orgazmust érett és infantilis megkülönböztetéssel megbélyegző Freudnak – ma is egy olyan pont után kutat, ami nincs ott, és vágyakozik egy olyan orgazmus után, ami nem létezik. (Kár, hogy ők nem hallhatták meg Andrea Burri szexológus, kutató szavait: „Felelőtlenség olyasvalamivel nyomasztani férfiakat és nőket, amelynek létezésére soha nem volt bizonyítékunk.”)
A lényeg tehát egyrészt az, miként arra a fent említett kutatások is rámutattak, hogy sokkal-sokkal több olyan nő van, akinek klitorális izgatás kell – önmagában vagy a vaginális izgatás kiegészítőjeként – az orgazmushoz, a másik pedig, hogy szinte minden nő el tudja érni az orgazmust klitorális izgatással. Ergo: a női orgazmus elérésére adva van egy kézzelfogható, nyilvánvaló hely és egyszerű mód. Mégis, ezt a helyet és módot évezredeken át mellőzték és stigmatizálták az orvosok, biológusok, anatómusok és analitikusok. És ma is: nők és férfiak milliói üldöznek egy foltot, aminek léte nem bizonyított, vagy vetik alá magukat beavatkozásoknak, annak érdekében, hogy ezen a szerencsétlen folton keresztül orgazmust csikarjanak ki magukból. Mindeközben némán szégyenkeznek, miközben barátnőjük legutóbbi falrengető vaginális orgazmusának beszámolóját hallgatják, leplezve, hogy nekik maguknak még sosem volt részük ilyen élményben. Miközben férfiak és nők annyira boldog, felszabadult és teljes szexuális életet élhetnének egy apró nézőpontváltással…
Miért nem teszik hát?
Mert ez egy maradvány… ha tetszik, ha nem. A vaginális orgazmus ilyen vagy olyan okból való erőltetése és felsőbbrendűvé tétele a patriarchális társadalom fenntartásának és a férfinem szupremáciájának eszköze.
Mert a nő örömét a férfi nemi szerv jelenlététől vagy hiányától teszi függővé,
és mert annak helyét a férfiorgazmus lokációjához helyezi, ezáltal is a helyén tartva a nőt, mind szó szerint, mind átvitt értelemben. Nagyon fontos leszögezni: nincs azzal semmi baj, ha valaki klitorális orgazmus helyett vagy mellett vaginális orgazmusra vágyik, és ennek érdekében kísérletezik partnerével, vagy teszi ugyanezt önmagán. Csakhogy az is fontos, sőt, rettenetesen fontos, hogy a nők éberek, tudatosak és őszinték legyenek önmagukkal szemben, hogy ilyen orgazmusra saját örömük érdekében, és ne egy beléjük kódolt, évezredes megfelelési kényszernek eleget téve törekedjenek.
Konklúzió
A rész bevezetőjében azt mondtuk, meg fogjuk vizsgálni, hogy a 21. századi nő miért tekint – még mindig – szégyenkezéssel saját szexualitására, amelyet nem ismer és másodlagos fontosságúnak tekint. Talán kijelenthetjük, hogy a választ többé kevésbé megkaptuk, de azért érdemes azt összegezni.
Ami a szégyenérzetet illeti. Az elmúlt évezredek során kialakult a „normális” női szexualitás fogalma. A klasszikus patriarchális társadalom olvasatában ezt az alábbiak szerint lehet összefoglalni: a nő nem érez szexuális vágyat a házasságkötése előtt, azt azután is kizárólag hites ura közeledése ébreszti fel benne – vagy legalábbis a kedvéért úgy tesz, mintha felébresztené –, de ő maga tisztességes asszony lévén soha nem kezdeményez, a felébredt vágyat pedig kizárólag vaginális közösülés útján éli ki, méghozzá lehetőleg csöndben és pironkodva, hisz tudja jól, a szexet csakis az olyan nők élvezik…
Ami ettől eltérő viselkedés, az abnormális, deviáns, bűnös, frigid, infantilis; attól függően, hogy Galénoszt, Szent Ágostont vagy Freudot faggatjuk a témáról. Azaz a történelem során élt gondolkodók, filozófusok, moralisták, orvosok, biológusok, majd pszichoanalitikusok rengeteg energiát fektettek abba, hogy
az eme keretbe nem férő – értsd: önálló szexuális vágyakkal, preferenciákkal bíró és azokat kinyilvánító, illetve élvezettel megélő – nőt megalázzák/ stigmatizálják/elítéljék/megszégyenítsék.
Ami pedig az ismerethiányt illeti… Ugyan miért mernék a nők őszintén kifejezni kíváncsiságukat olyasmi iránt, amit előttük megannyian bűnösnek vagy szégyenteljesnek nyilvánítottak? Vagy épp miért rendelkeznének mélyreható és valós tudással egy olyan témával kapcsolatban, amely felett az egymást követő korok orvosai és tudósai egyszerűn átsiklottak? Pedig az emberi test és annak működése mindig is izgalomban tartotta ezeket a gondolkodókat.
Az idő előrehaladtával, igaz, néha bizarr vagy mai szemmel hajmeresztő vargabetűket téve (gondoljunk csak az érvágás előnyeiről vallott nézetekre), de fokozatosan tudtunk meg mind többet és többet az emberi test és a különböző szervek funkcióiról és természetéről. S míg például a férfi szaporítószervek működéséről, betegségeiről az ókor óta igyekszik a tudomány – a gyakorlatban is, boncolások révén – minél teljesebb képet kapni, addig női vonatkozásban jobbára megelégedett ködös, elvont, sokkal inkább morális elméleteken alapuló megállapításokkal.
Hiába ismertük meg a vérkeringés természetét, találtuk fel a röntgent, kezdtük inzulinnal gyógyítani a cukorbetegséget, Viagrával az impotenciát, és lettünk képesek az idegsebészet és a génterápia révén olyan tudományos csodákra, amit a laikus meg sem ért… azt a fránya női orgazmust valahogy csak elkerülte a tudományos érdeklődés. És gondoljunk bele! Adva vannak a nők, az emberiség (jóval több mint) fele, és mellettük az élet alapvető és egyik legfontosabb vonatkozása, a szexuális élet, a szexuális élvezet. És mégis, kis híján elmúlhatott az ezredforduló is úgy, hogy az orvostudományt vagy bármilyen tudományt komolyan érdekelni kezdte volna, hogy az emberiség eme felének van-e, és ha van, akkor hogyan, ha pedig nincs, akkor miért nincs orgazmusa. Amellett, hogy mindez bőséges magyarázattal szolgálhat arra, miért tekinti annyi nő a saját orgazmusát másodlagos fontosságúnak, saját szexualitását pedig illetlen dolognak, egy igen fájdalmas megállapítással is jár. Hogy elgondolni is nehéz, hány millió nő, nők hány generációja élhette le az életét úgy, hogy soha nem tapasztalta meg azt a csodát, amit
saját szexualitásának fölfedezése jelent.
De biztatásul álljanak itt Shere Hite 2004-es szavai: „A női orgazmus és az, ahogyan azt a nők elérik, ünneplés és nem megvetés tárgya kellene hogy legyen. Nem arról van szó, hogy a nőknek problémájuk lenne a szexualitásukkal, a társadalomnak van problémája azzal, hogy elfogadják és megértsék a női szexualitást… Arra jutottam, hogy mivel a szex leginkább történelmileg és kulturálisan létrehozott – és nem csak biológiailag vagy mechanikusan determinált – intézmény, a szex fogalma megváltoztatható, s ami azt illeti, meg is kell változtatni.”
[1] Hite, S.: The Hite report: on female sexuality. London. Pandora, 1989, pp. 327–337.
[2] https://www.bustle.com/p/8-myths-about-the-female-orgasmthat-just-wont-die-8877153.
[3] Szilágyi V.: Elméletek a női orgazmusról. http://www.szexualpszichologia.hu/cikk8.html.
[4] Chodorow, N.: Feminizmus, nőiség és Freud. Thalassa, 1996. 1. szám.
[5] Borgos A.: Pszichoanalitikus elméletek nőiségképe Freudtól a feminista pszichoanalízisig. MTA TTK Kognitív Idegtudományi és Pszichológiai Intézet, http://real.mtak.hu/73167/1/Pszichoanalitikus_elmeletek_noisegkepe_F.pdf.
