Nagy fájdalmat kábult érzés követ - ezzel az Emily Dickinson-idézettel (magyar fordítás: Hárs Jenő) kezdi Ali Smith a Guardianen megjelent cikkét, amely idézet egyúttal Claudia Durastanti Strangers I Know című memoárjának is mottója. Utóbbi felolvasásán Smith a napokban járt, közben pedig azon tűnődött, hogy korunk változásai (a Brexittől és a Trump-demagógia terjedésétől kezdve a koronavírus-járványon keresztül Putyin jelenleg is zajló háborújáig) milyen irodalmi átváltozásokat - ahogy ő fogalmaz: transzfigurációkat - követel majd.
Ali Smith eszmefuttatásának középpontjában egy irodalmi barátság áll, amely száz éve köttetett: Katherine Mansfield és Virginia Woolf először kizárólag munkaügyben találkoztak, ami eléggé gyümölcsözőnek bizonyult abból a szempontból, hogy Mansfield Woolf biztatására írta meg Előjáték című kisregényét. Barátságuk mindössze hat évig tartott, Mansfield ekkor ugyanis már beteg volt, bár még nem diagnosztizálták: tuberkolózisban szenvedett. Woolf szerkesztői életében mindenesetre nem volt megszokott, hogy mások, különösen más nők írását ennyire jónak találja - ami persze nem tartotta vissza a fanyar, kritikus megjegyzésektől; egyik naplóbejegyzésében például "felületes okosságot" vetett Mansfield szemére. Utóbbi ugyancsak nem kevés éllel fogalmazott, ha a Bloomsbury-körről volt szó, ugyanakkor megjegyezte azt is, hogy Virginia Woolf az, aki nagyon komolyan veszi az írást, nagyon egyenes ezzel kapcsolatban, és igazán érdekli is - Mansfield hozzátette: az ember ennél többet nem is várhat el. Mindkettőjük számára nagyon fontos volt ez a barátság, és nagyra tartották egymás írásait.
A Bloomsbury-kör angol írók, értelmiségiek, filozófusok és művészek csoportja volt a 20. század első felében, amely tagjai között tudta mások mellett Virginia Woolfot, John Maynard Keynest és E. M. Forstert. Bővebben itt>>
A törés Virginia Woolf Éjre nap című kötetének megjelenése után következett be: Mansfield döbbenten olvasta a könyvet, és a férjének írt haragos levelében azt kifogásolta, hogy az üzenete nem más, mint hogy a háborúra soha nem került sor. "A regény nem hagyhatja ki csak úgy a háborút" - vélte Mansfield, aki élesen kikelt az ellen is, hogy a regény arisztokratikusan fittyet hány mindarra, ami saját kis körén kívül történik. 1919 novemberében a kötetről írt kritikájában Mansfield ráadásul egy másik kor - a múlt - írójaként aposztrofálta Woolfot, és azt feszegette, hogy vajon a regény haldoklik-e mint műfaj. Ítélete a következő volt: ha meghal a regény, akkor át fogja adni helyét a kifejezés valamely új formájának; "ha él, el kell fogadnia egy új világ tényét". Ali Smith szerint amit Mansfield nem tudhatott, hogy az Éjre nap gyötrelem és lábadozás közepette született, és a háborús évek alatt Woolf számára egyfajta biztonságos helyet jelentett - nem csoda, hogy barátnője kritikája nagyon rosszulesett neki.
Később lassan oldódott a feszültség a két író között. 1920 végén Mansfield megírta neki Franciaországból (amely aztán a Woolfhoz intézett utolsó levelének is bizonyult), hogy milyen sokat jelentettek számára a látogatásai, és mennyire hiányoznak neki. "Te vagy az egyetlen nő, akivel szívesen beszélgetek a munkáról. Soha nem lesz más" - írta, bár nem rejtette véka alá azt sem, hogy tisztában van a köztük lévő törésvonalakkal. Virginia Woolf akkor már nyakig benne volt a következő könyvének írásában: ez lett aztán a Jacob szobája, amely bár nem foglalkozott közvetlenül a háborúval, hőse mégis ott halt meg. Hogy Katherine Mansfield olvasta-e valaha barátnője regényét, arról nincs semmiféle feljegyzés, nem tudjuk. 1923 januárjában Franciaországban meghalt. Woolf ezután írta meg az igazán nagy regényeit, Ali Smith szerint viszont eléggé levert volt. "Mi értelme az egésznek?" - írta naplójába. "Katherine nem fogja elolvasni."
"Nagy fájdalom: kábult érzés" - zárja cikkét Ali Smith.
