Keresés

Életem első húsz éve úgy telt, hogy bár rengetegszer költöztünk és jó pár kihívást kellett helyén kezelnünk, egy stabil közösség, sűrűn szőtt háló volt az öcsém és körülöttem, ami legfőképpen Anyukám érdeme volt. 

Anna Youtube-tutorialokat nézett, például a How to Cut Your Man’s Hair címűt. Megnézzük együtt is, elképzeljük, hogyan vágjuk le a hajamat, felmérjük az eszközparkot: nincs fésű, az olló annyi idős, mint én. Megmosom a hajam, vizes vágás lesz.

Ott Anna két kutyával a karanténban olvasta el a friss Nobel-díjas, Olga Tokarczuk regényét, és rájött, hogy fél az emberektől.

Az önkéntes karanténban elkezdtem nagyszüleim képeit válogatni, és még mindig rengeteg van. A nagypapám nemcsak fotózott, hanem dokumentált is, sokszor egészen jelentéktelennek tűnő eseményeket is. Statisztika. 1000 kép, 350 mentett, 27 szkennelt.

Mi visz rá valakit, hogy újra és újra ugyanazokhoz a könyvekhez nyúljon? Miért irigyeljük azokat, akik most fedezik fel az irodalom legizgalmasabb univerzumait, és miért nem unjuk meg, hogy mi magunk is fáradhatatlanul kutakodjunk tovább?

Rettenetesen bizarr úgy felébredni, hogy a valóság az abszurd rémálom, miközben az álmod teljesen szokványos és hétköznapi.

Egy 11 éves kislány születésnapja és Simone Weil híres idézete ("Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk”) találkozik a karanténban! Szeder Kata otthon maradt és megírta, olvassátok!

A magány (...) sűrűn lakott hely: önmagában is város" - írja Olivia Laing A magányos város könyvében. Hogyan alakult át Edward Hopper képe a koronavírus alatt? Város, hiány, magány.

Milyen volt Óbuda a hatvanas években? Valuska gábor folytatja a nagyapja diáinak szelektálását, most a Kolosy tér környékét dolgozta fel.