Szevasz, tavasz! Most egy körből kimaradsz! - Maradj otthon #13

Szevasz, tavasz! Most egy körből kimaradsz! - Maradj otthon #13

A lányom 6 éves lehetett, amikor egyik reggel ébredés után közölte velem, mennyire örül, hogy megszültem, különben nem tudna csettinteni. Ma 11 éve csettintgeti körbe világát. Óhajai, kívánságlistája, boldogságának forrása az elmúlt években kissé kommercializálódott ugyan, viszont a karantén második hetében, mikor arról beszélgettünk, hogy idén a születésnapja sajnos más koreográfiát követ majd, mint az eddigiek, megnyugtatott: ő egyáltalán nem az ajándékok miatt várja most olyan izgatottan, hanem egyszerűen azért, mert ez az ő napja. Járvány ide, vagy oda.

Szeder Kata | 2020. március 31. |

Számos cikk született már arról, hogy dacára annak, milyen nehéz, sokszor és sok helyen már-már kilátástalan helyzeteket teremetett a koronavírus, egyszer elmúlik ez is, és ha ügyesek vagyunk, össznépileg még jól is kijöhetünk belőle. Kicsit lelassulva, átgondolva, helyre téve értékrendünket, hogy min kellene változtanunk, mi az, amire muszáj  jobban odafigyelnünk, megbecsülnünk.

Simone Weiltől származik a sokat idézett gondolat: 

"Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk.”

Erre most aztán bőven van lehetőségünk. Lett volna eddig is, de mégis ritkán álltunk meg, hogy számba vegyük, mi az, ami igazán fontos nekünk. Pedig ezek többnyire apróságok, némelyik olyan alapvető, hogy az élet normális menetében fel sem tűnik. Mint például a mozgás szabadsága, hogy oda és akkor mehetek, amikor csak szeretnék. Nem feltétlenül repülővel, egyszerűen csak lábon - gyalog, biciklivel, busszal, villamossal. Hogy milyen jól tud esni a hétvége, és 5 nap verkli után kicsit kimozdulni. Netán épp ellenkezőleg, csak otthon lenni, és nem csinálni semmit. Vagy az, hogy mennyire fontos a közösség, a társaság, milyen jó érzés várni eseményeket, találkozókat, készülni rájuk…

A mobiltelefonok széleskörű elterjedése óta lázongok amiatt, hogy képtelenség 1-2 hétre előre fixálni a baráti találkozókat, pláne több emberrel egyszerre, mert ki tudja, mi lesz épp akkor, hátha beesik valami más (halaszthatatlan / sohavisszanemtérő), szóval jó, ha van lauf a naptárban. Ha pedig mégis leütünk egy dátumot, még akkor sem biztos semmi (elvégre az utolsó pillanatban is felbukkanhat egy halaszthatatlanabb / sohavisszanemtérőbb). Úgy játszunk egymás idejével, mintha az végtelen lenne (“Bocs, még 10 perc, sietek!”, “Egy pillanat, csak ezt még elküldöm és figyelek!”), miközben a magunkéba próbálunk annyit beszuszakolni, amennyit szinte képtelenség.

“Túlnyüzsögjük ezt a bolygót, nem bírunk magunkkal, mindenhol egyszerre ott akarunk lenni”,

ahogy Jordán Ferenc hálózatkutató biológus a pénteki ÖSSZEKÖTVE beszélgetésünkben megfogalmazta. 

Két végén égetjük a gyertyát. Egyrészt úgy, mintha nem lenne holnap, de közben úgyis, mintha örökké élnénk. Mindkettő szívás, de míg az előbbiről egyértelmű, miért, az utóbbira Simone de Beauvoir 1946-os regénye ad egy érzékletes példát.  A Minden ember halandó Raymond Fosca történetét meséli el, aki valamikor a 13. század második felében, az itáliai városállamok véres csatározásainak közepette felhörpintett egy kupica örökélet-elixírt és azóta járja a világot, bolyong a történelemben. Ott volt minden fontos eseményen: a nagy felfedezéseknél, V. Károly német-római császár udvarában, amikor arról ment a vita, mi a csudát kezdjenek Luther Mártonnal és tanaival, a francia forradalomban, világháborúban. Kezdetben még nagy elánnal vett részt életében, idővel viszont egyre fásultabban, magányosabban, cinikus lett és kiábrándult. 

“Ha valaki azt bizonygatná nekem, hogy ő halhatatlan, alkalmasint én is próbára tenném. De nagyon kérlek, ne keverj minduntalan arzént a boromba, elrontod az ízét.”

Két nagy tanulsága van Fosca kálváriájának, az egyik, hogy mivel halandó csak halandót szerethet, számára minden emberi kapcsolat reménytelen. A másik pedig az, hogy igazán csak a végesség, az elmúlás beláthatósága adhat értelmet és értéket eszméknek, harcoknak, szépségnek - az életnek. (A könyvet nem egyszerű beszerezni, viszont szerencsére Scribd-en fent van, ami most 30 napig ráadásul ingyenes.)

Két és fél hét karantén után egyre inkább érzem ennek igazságát. Szuper dolog itthon lenni, de nagyon élvezném, ha reggel újfent fél6-kor csörögne ébresztőm, indulna a menet: gyerek, reggeli, készülődés, iskola, és aztán 8-kor már a tavaszi fák közt sétálnék tovább dolgomra. Valamikor a hét vége felé barátok, barátnők, társasjátékozás, vacsora, mozi, kocsma. Bármi, csak emberek között és együtt lenni újra.

Az utóbbi idők egyik legszebb filmes nyitójelente szerintem (és sok kritikus szerint is), az idén több Oscar-díjra is jelölt Házassági történeté Noah Baumbach forgatókönyvíró-rendezőtől. A kezdő képkockákban Charlie és Nicole elmeséli, mit szeret olyan nagyon-nagyon a másikban:

nincsenek hangzatos szavak, csak apróságok, a napi rutin röpke momentumai, de olyan eleven és szerethető képet festenek a másikról, hogy kétségünk sincs afelől, ők bizony megütötték a főnyereményt.

Aztán jön a csavar, hogy éppen válnak, és csak azért szedték össze ezt a sok kedvességet egymásról, mert a párterapeuta kiadta házi feladatnak. Mi meg ott állunk értetlenkedve, hogy jó, de ha ennyire szeretik és tisztelik egymást, akkor miért mennek szét? Vagy csak azért tudták most ilyen jól megfogalmazni, mert - élve Beauvoir Foscajának legfőbb mondanivalójával -, a házasság elmúlásának beláthatósága értéket adott a másik szépségének? (A film fent van Netflixen.)

Persze minden kapcsolatban eljöhet a “point of no return”, amikor már hiába minden, nem lehet visszacsinálni a dolgokat, csak levonni a tanulságokat és legközelebb jobban odafigyelni a másikra. Én kicsit azt érzem, hogy az univerzummal játszott társasjátékunkban most pont egy ilyen büntetőkártyát húztunk. Pár körből kimaradunk, de azért még játékban vagyunk és lehetünk is, csak kapjuk végre össze magunkat és akkor csettintgethetünk tovább

Kapcsolódó cikkek
...
Nagy

A magány mint nagyváros - Maradj otthon #12

A magány (...) sűrűn lakott hely: önmagában is város" - írja Olivia Laing A magányos város könyvében. Hogyan alakult át Edward Hopper képe a koronavírus alatt? Város, hiány, magány.

...
Nagy

Mások életét kiválogatni és rendszerezni - Maradj otthon #11

Milyen volt Óbuda a hatvanas években? Valuska gábor folytatja a nagyapja diáinak szelektálását, most a Kolosy tér környékét dolgozta fel. 

...
Nagy

Vonnegut karanténban – Maradj otthon #10

A karanténban töltött idő néha nagyon széttöredezik, máskor végtelenül elnyúlik, holott Az ötös számú vágóhíd óta tudjuk, hogy az idő nem csinál semmit - egyszerűen VAN.

Film / Színház / Muzsika
...
Kritika

Nem vagyunk mi állatok, pedig mi vagyunk a medvék

...
Kritika

Munkásosztály nélkül melodrámázik a Vidéki ballada az Amerikai Álomért

...
Nagy

Sophia Loren miatt fogunk emlékezni a legújabb Előttem az életre

Polc

Háy János megírta a legkeményebb karantént, az életet

...

A járványok megmutatják, hogy az ember egyáltalán nem ura a természetnek

...

A szétszakított menekült családokról mesél az Elveszett gyerekek archívuma

...

Nesbo birodalmában nincs más, csak hó, hegyek meg hullák

...