19 napja vagyok egyhuzamban itthon (nem mintha számolnám). Ebben az időszakban tényleg sehol nem voltam, még boltban, postán, pékségben sem. Gyakorlatilag ráálltunk a teljes önellátásra, halat fogunk, kenyeret sütünk, abból főzünk, ami van. Talán nem véletlen, hogy éppen ebben a totális elzárkózásban kattantam rá az Orange is the New Black című sorozatra és ezzel együtt a börtön témájú könyvekre is.
Foglalkoztatni kezdett, mások hogyan élik meg a bezártságot, mit kezdenek a szabadság és az emberi kapcsolatok hiányával.
Bár az önkéntes karantén nyilván nem egyenlő a börtönnel, azért bőven lehet párhuzamokat találni. Az Orange is the New Black könyvváltozatában, ami valós történeten alapul, például Piper ezt írja:
„Noha a futást nem adtam fel, elkezdtem le-lejárni a jógaórákra, hetente egy-két alkalommal. Larry röhögött,amikor elmeséltem neki. Ugyanis hosszasan mesterkedett azelőtt, hogy rávegyen: próbáljak ki egy menő, belvárosi jógastúdiót, de nekem rács mögé kellett ahhoz kerülnöm, hogy lemenjek lefelé néző kutyába.”
Nekem erről rögtön a tömeges online jógaórák jutottak eszembe. Sokaknak szerintem tényleg ez a karantén kellett, hogy lemenjenek lefelé néző kutyába.
Persze más könyvek is beugranak, amikben a főhős el van zárva a külvilágtól. A fülemben cseng napok óta például Rachel Kushner A Mars Klubjának egyik mondata: „A zárka csendje az, ahol a valódi kérdések visszhangzani kezdenek egy nő fejében.” (Ez olyan erős mondat, hogy még mi is a kritikánk címének választottuk, talán ezért is rögzült ennyire a fejemben.) Vagy egy másik idézet Colson Whitehead regényéből, A Nickel-fiúkból: „De most, hogy voltam kinn, és visszahoztak, most már tudom, hogy nincs itt semmi, ami megváltoztatja az embert. Az idebent és odakint ugyanaz, csak itt már senkinek nem kell színlelni.”
A bezártság kontra szabadság témában persze már nem tud nem eszembe jutni Edith Eva Eger könyve sem, A döntés. Valamiért úgy érzem, azoknak, akik ezt olvasták, mostmár örökké ott fog lebegni a szemük előtt, hogy még a legnehezebb helyzetekben sem lehet elvenni az embertől a belső szabadságot és a döntés jogát:
„A szabadságunk abban rejlik, hogy megtanuljuk magunkhoz ölelni azt, ami történt. A szabadság azt jelenti, hogy minden bátorságunkat összeszedve lebontjuk a börtön falait, egyik téglát a másik után.”
A börtönt lebontani, a belső szabadságot keresni, befelé fordulni, amikor nem lehet kimenni, nyilván ez a mi dolgunk most. Csak nem tudom, mennyire csináljuk jól. Ahogy telik az idő, persze egyre jobban várni fogjuk a felszabadulást, az emberek társaságát, a normális mindennapok hangjait. Türelmetlenül várni fogjuk, hogy ne betegedjen meg több ember, ne szülessenek drasztikus politikai döntések, és ne kelljen bezárkóznia a világnak.
A várakozáson túl engem egyre jobban foglalkoztat az is, hogy mi lesz a járvány lecsengése után, milyen életformát fogunk választani. Vajon fogunk-e még annyit utazni, marad-e valami a digitális oktatásból, fejlesztik-e majd az egészségügyet? Hogyan fognak ezután működni a hétköznapok, a gazdaság, a turizmus? Barabási Albert-László szerint el fog jönni az idő, amikor újra ki tudunk mozdulni a négy fal közül, de az életünk már nem fog visszatérni abba a mederbe, amelyből kitérítette a járvány, az az út már nem járható. Azt hiszem szerintem sem. Meg kell tanulnunk majd máshogy élni, úgy, hogy jobban vigyázunk egymásra és a bolygóra. Talán nem árt majd akkor is szem előtt tartani, amit Edith Eva Eger mondott az interjúnkban: „Minden, amit az élet ad nekünk, egy lehetőség. Auschwitz is az volt. Arra kell emlékezni, hogy bármi történt is, túléltem. A kérdés nem az, hogy miért pont én, hanem hogy most, a jelenben mi történik.
A múltat nem tudjuk megváltoztatni, az már történelem, de a leckét megtanulhatjuk, hogy többé ne ismétlődhessen meg.”
