Kati első külföldi útja - Maradj otthon #5

Mindig örömmel néztem nagypapámat miközben fotózott. Imádtam, ahogy beállította a Prakticáját, majd a kezembe adta, így egyszerre volt meg az érzés, hogy én fotózom, és az, hogy minden elkészített képben benne van. Mintha ő csinálta volna, de még szerepelt is a képeken. Sosem furcsáltam ezt a szokását, azután sem, hogy fotózni kezdtem, már a fiammal is ugyanígy csinálom, majd belejön.

Nagyszüleim sokáig nem utazhattak, majd felpörgették a vágyukat, hogy megismerjék a világot, jártak Mexikóban, Amerikában, Görögországban és Ausztriában is. Nagypapám mindenhol sokat fotózott, nemcsak az emlékeket akarta rögzíteni, hanem mindent haza akart hozni magával, ezért nagyon sok kép készült, és mindig diára, ami a szertartás része volt.

Nehéz elképzelni a mostani gyors, megosztásra alapuló, szétfilterezett közösségi média világában, hogy miután hazajöttek az utazásról, elvitte a tíz tekercs filmet előhívatni, majd a következő néhány hónapot azzal töltöte, hogy bekeretezte, katalógusba vezette a képeket. Amikor mindennel végzett, nagy családi vetítést szervezett: a vásznat a könyvespolchoz rögzítette, italokat és süteményeket készített be, figyelt, hogy mindenki jól lássa a képeket, lekapcsolta a villanyt és beindult a diavetítő kattogó hangja. Hosszú, sztorizós estébe nyúló délutánok voltak helyekről, épületekről és néha a nagyszüleimről. Utazás volt ez is.

Amikor nagypapám öt éve meghalt, minden diatároló koffert elhoztam, hogy majd egyszer feldolgozom. Hat-nyolcezer kép, nagyszüleim és családunk rögzített emléktára. Arra gondoltam, ha már a vírus miatt otthonmaradunk, akkor most van itt az ideje feldolgozni a múltat.

Az első sorozat 1967-ben készült, nagymamám első külföldi útján, Ausztriában.