Idén először kapott a Bookline Zöld rovata szerepet a Margó fesztiválon, ahol többek között Litkai Gergellyel, Csalár Bencével és Orvos-Tóth Noémivel gondolkodhattunk közösen arról, hogy mi mindent szúrhatunk el és csinálhatunk még mindig jól – klímaválság ide, infláció és terhes örökségek oda – ezen a bolygón.
„A vasárnap délelőtt tízórás időpont is bizonyítja, hogy mennyire fontos ez a téma” – kezdte egyórás zöld standupját Litkai Gergely humorista, a Könyvesen futó Bookline Zöld podcast házigazdája, majd hozzátette: „Ha nem lesz ivóvíz, már Dosztojevszkij sem lesz olyan szórakoztató”, illetve: „ha nincs világ, akkor Margó fesztivál sem lesz benne”. Litkai sok adattal és infografikával támasztotta alá a klímaválság egyébként nem túl vicces témáját, a közönség az adatok és a lehangoló téma ellenére remekül szórakozott. Megtudhattuk például, hogy egy átlag magyar polgár 6 tonna széndioxidot bocsát ki, és hogy ez az 5 tonnás, nagyjából fenntarthatónak előírt karbonlábnyomhoz képest nem is annyira rossz, de lenne még hova fejlődni. Kiderült, hogy a luxemburgiak állnak ebben a legrosszabbul: nekik évi 20 tonna a széndioxid-kibocsátásuk. Arra is fény derült, hogy a magyar lakosság 21 százaléka, a férfiak 37 százaléka alkoholbeteg és mintegy 700 ezerre tehető a magyar depressziósok száma. Ezek az adatok azért lényegesek, mert
ha magunkat ilyen mértékben pusztítjuk, akkor miért érdekelne bennünket, mi lesz a környezetünkkel?
Milyen lenne Kim Stanley Robinson sci-fijének, A Jövő Minisztériumának magyar verziója? Litkai Gergely megírta, olvassátok!
Tovább olvasokVastapsot a szorongásnak
Az önpusztítás és a szorongás kérdésköréhez kapcsolódott Orvos-Tóth Noémi és Valuska László beszélgetése, melynek fókuszában nem a fenntarthatóság, hanem a saját történetünk megkerülhetetlensége és a szabad akarat kérdései álltak. Hogy jobban tudunk kapcsolódni ehhez a témához – életünkhöz, jövőnkhöz, helyünkhöz és szerepünkhöz a világban –, ha saját magunkon keresztül indulunk el és nem valamilyen szorongást előidéző külső fenyegetettségből kindulva, az is bizonyítja, hogy Orvos-Tóth előadására a vasárnapi időpont ellenére is megtelt a nagyterem.
A beszélgetés onnan indult, hogy a színpadon ülők kérésére először kézfeltartással, majd tapssal kellett jeleznie a közönségnek, jobban szoronganak-e mostanában, mint korábban.
„Ekkora vastapsot szorongás még nem kapott”
– nyugtázta Valuska László, majd arról faggatta a pszichológus-szerzőt, hogyan kapcsolódik két könyvének témája: az örökölt sors és a szabad akarat.
„Amíg az örökölt sorsunkkal nem nézünk szembe, addig szabad akaratunk sem lesz. Az örökölt sorsunk számbavétele után lehetünk képesek arra a fajta szabad akaratra, ami azt jelenti, hogy megdolgoztam a traumáimat, kapcsolataimat. Amíg nem tesszük rendbe ezeket, nem kezdjük el kapargatni, mi van a felszín alatt, addig nem vagyunk szabadok. De muszáj foglalkoznunk azzal, hogy mit kaptunk, hogy megtapasztalhassuk az igazi, autentikus én-élményt” – válaszolt Orvos-Tóth.
A beszélgetésen szóba került az is, hogy a háború, bár olvasható politikai, katonai és gazdasági szempontból, elsősorban mégis családokról szól. „Olyan, hogy történelem, csak a tankönyvekben van, egyébként életek vannak, sorsok, családtörténetek. Nem láthatjuk a történeteink folytonosságát és egymásba ágyazottságát, ha a történelembe távolítjuk azt, ami nagyapánkkal, nagyanyánkkal történt. Ami ott történik, ránk is nagyon mélyen hat.
Attól, hogy valaminek vége, még nem múlt el. A világképünkbe égett bele az, hogy kiforgathatók, eltiporhatók vagyunk.
Mélyen be lehet építeni ezt az áldozat szerepet. Pedig terápiás folyamatban sem előrevivő, ha kinevezünk valakit bűnbaknak, aki mindenről tehet” – fejtette ki Orvos-Tóth Noémi ezzel kapcsolatban, majd kitért arra is, hogy mindezzel egyfajta öröklődő, tanult tehetetlenség is együttjár, hogy a magyar fiatalok rendre azért teljesítenek rosszabbul a nemzetközi felméréseken, mert el sem hiszik magukról, hogy jók is tudnának lenni. „Egy egész nemzet előrejutását tudja akadályozni, ami az egyének fejében van” – tette hozzá. „Olyanok leszünk, mint a patkányok a ketrecben: hiába ütnek minket árammal, nem gondoljuk, hogy arrébb lehetne menni”.
Lelkes Orsolya mindezt egy korábbi, vele készített interjúnkban úgy fogalmazta meg, hogy ahhoz, hogy aktív, cselekvő emberekként kevésbé kizsákmányoló módon tudjunk viszonyulni a környezetünkhöz, először magunkkal kell barátságos párbeszédbe kezdenünk. (Lelkes Orsolya Fenntartható hedonizmus című könyvéről Litkai Gergely is beszélt a Bookline Zöld egyik podcast adásában, hallgasd meg ITT.)
"Aki már mélázott az Ali Express felett egy olyan biszbaszt helyezve a kosarába, aminek egyetlen célja 10 másodpercnyi boldogság, illetve egy kínai szénerőmű csúcsra járatása, már a célcsoport része." A Zöld podcast legújabb részét alább meghallgathatod, a házigazda Litkai gondolatait a témáról elolvashatod cikkében.
Elküldelek titeket, mint statisztikákat a bölcsészek közé
A Margó fesztivál vasárnapi zöld programsorozatának keretében sokszor a tényeké és statisztikáké volt a főszerep a fikció és a szépirodalom helyett. Litkai Gergely is sok statisztikát hozott – és nem mulasztotta el megjegyezni, hogy így végre sikerült becsempésznie a grafikonokat a bölcsészek közé –, ezekben néhány random adat mellett (például, hogy a katolikusok 75 százaléka hisz Istenben) tömegközlekedési-eszközök károsanyag-kibocsátása és egy „ember vs. fa” összevetés is szerepelt. Megtudhattuk, hogy 0 környezeti terhet egyedül a gyaloglás jelent, illetve, hogy
az emberi genom 60 százalékban megegyezik a banánéval.
A fák mellett pedig az szól az emberekkel szemben, hogy míg az utóbbi évi 6 tonna széndioxidot bocsát ki, előbbi 68 kilót dolgoz fel. Egy ember 35,7 köbméter vizet használ el átlagosan évente, egy fa 4,2 liter vizet párologtat el. Az ember iszik, míg a fa nem iszik: „nincs az a szomorú fűz, aki csak az alkoholban látna kiutat” – tette hozzá Litkai. További tény még, hogy míg az ember túlfogyaszt, háborúzik és hülyeségeket beszél, a fák egyiket sem csinálják. Végül, de nem utolsósorban azt is megtudhattuk, miért olyan a cicatartás, mintha „pisztolyt tennénk a biodiverzitás halántékára”.
A statisztikáknál maradva Csalár Bence A fenntartható divat kézikönyve című kötetének bemutatóján arról is szó esett, hogy a sokszor dermesztő számokat látva hogyan lehet és érdemes elindulni a slow fashion útján kinek-kinek a saját tempója szerint; hogy a fenntartható divat „nem a földszíneket és az alaktalan ruhákat” jelenti; vagy, hogy milyen inspiráló emberek állhatnak előttünk motivációként a divat, az öltözködés és a fenntarthatóság jegyében. A szerzőt láthatóan az a szándék vezérli, hogy át tudja adni a divat játékosságát és szórakoztató voltát, de a Földnek se legyen annyira rossz mindettől. Csalár ezzel kapcsolatban jó hírként azt is kiemelte, hogy a mai kamaszok sokkal nyitottabbak a fenntartható megoldásokra, ma már például egyáltalán nem ciki turiból öltözködni, használt ruhákat felvenni, sőt.
Válassz jól, vásárolj kevesebbet, őrizd, ameddig lehet. Ezek a fenntartható divat alappillérei. A slow fashiont egyre többen népszerűsítik Magyarországon is, a divatipar eddigi működése pedig átalakulóban van. Könyvek, tanulmányok a slow fashion területéről.
A nőiesség kultusza hozza magával a fogyasztás spirálját is
Betty Friedan A nőiesség kultusza című könyve ugyan nem egy kiköpött „zöld” könyv, az amerikai második hullámos feminizmus alapműve mégis nagyon szorosan kapcsolódhat a túlfogyasztás kérdésköréhez. A nemrég – végre – magyarul is megjelent kötet abból a szempontból illett tehát a délelőtti kínálatba, hogy a nő mint az otthon, a gyereknevelés és a kívánatosság letéteményese és ennek felismerése, megerősítése és felépítése üzleti és politikai szempontól, mennyire megváltoztatta a fogyasztási kultúrát az USA-ban a ‘60-as években. Ezért ennek újragondolása, a női szerepek változása elkerülhetetlenül kapcsolódik a fenntarthatóság kérdéséhez is. Friedan könyvéről a fordító Szirmai Panni beszélgetett a Margón Juhász Borbála nőtörténész-genderszakértővel.
Csaknem hatvan év késéssel jelent meg magyarul a feminista irodalom mérföldköve, A nőiesség kultusza, az időzítés azonban így sem rossz, hiszen a benne foglaltak a mai Magyarországon is elég aktuálisak. Betty Friedan újságíró, polgárjogi aktivista dacból kezdte el írni az amerikai nők helyzetéről szóló nagyszabású munkáját, ez a dac pedig addig vezette, amíg el nem indította a feminizmus második hullámát a 60-as években. 
A Margó szombat esti programjának része volt Réz Anna Mardos - a bűntudatról kilenc fejezetben című könyvének bemutatója is, amely – bár hivatalosan nem a Zöld programsorozathoz tartozott – sok ponton párbeszédben állt a fenti gondolatokkal. Réz Anna erkölcsfilozófusként ugyanis úgy látja, hogy nem a klímaválság, hanem az önostorozás fog bennünket kicsinálni és hogyha van valami, amiből nagyon sokan meg tudnak élni, az a klímaszorongás mellett az anyai bűntudat. Pedig „nem a bűntudattól leszünk jó anyák, hanem attól, ha képesek vagyunk kompetens felnőttként beleállni az életünkbe” – mondta Réz Anna egy korábbi, vele készített interjúnkban. A szerző nem tagadja a klímaválságot, de azt a narratívát túlzásnak érzi, miszerint a bolygó a nők havi vérzésébe fog belepusztulni, és inkább amellett érvel, hogy szorongásból, szégyenből és bűntudatból – még ha ez utóbbi időnként hasznos is – nem mindig a legjobb cselekvés következik.
Mardos - A bűntudatról kilenc fejezetben címmel jelent meg Réz Anna első kötete. Ennek apropóján beszélgettünk a szerzővel arról, hogyan lehet a vallás és a pszichológia mezsgyéjén kívül értelmezni a szégyen és a bűntudat kérdését, miért van elege az anyai bűntudatkeltésből, a klímaszorongásból vagy az állandó önreflexiós kényszerből.
Tovább olvasokAmint a Margós program is mutatja, a Bookline Zöld rovata széleskörű társadalmi (és irodalmi) párbeszédet szeretne indítani az online és az offline térben egyaránt a fenntarthatóságról. A nyáron elindított rovatban Litkai Gergely már említett podcast-sorozata mellett Veres Attila és Moskát Anita is rendszeresen közöl novellákat, a Könyves szerzői és szerkesztői pedig interjúkat, beszámolókat, könyvajánlókat és sok-sok érdekességet kínálnak az olvasóknak ebben a témában.
Fotó: Fevégi Andrea/MÜPA